A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-08 / 1. szám
KESZELI FERENC versei: FÉRFIKOR Esztendők sok-sok éjszakáját neszeztem végig veled, s találtunk számtalan egyforma mozdulatra, a nincs-kétegyforma-mozdulat törvényeinek csörömpölésében, — kések, spirálok és beton között. Az üdvözítő titkok mélyén, lettünk a végtelenség alvajáró pitymallatának ködében részegek, meztelenek a zimankós időben. Most hátra van, hogy erdei tisztásaim déli ragyogásába vigyelek egyszál klottgatyában, hogy harmattól lucskoson, kakasszóban, buzgó madárricsajban, egy húsvéti hajnal barackfavirágos áhítatában vezesselek által a tavaszon, vissza a hóesés prelúdiumába, ahol a csikótűzhely rőzselángját, a hagymaszagban arcodra nyithatom. Vinnélek magammal, őszi esőbe diót lopni, hamvas szőlőt és ragyavert köriét rabolni bodog rettegésben, vinnélek a gátra éjszakára, a szénaillat s iszapszag mámorába, virrasztani áradás idején. Vinnélek tarlók mezsgyéjére, friss kazlak szalmájába nyári alkonyaikor, hogy fehér szoknyád titkát megmutasd. .. s litánia alatt a toronyba föllopnálak. Tudom, hogy velem menekülnél, hiszen a kémények közt lettél te is rettegő. Tudom hogy beülnél lopott ladikomba s jönnél velem a kiirtott füzesek alá, a beszennyezett alkonyatba, partjára a kicsorbult vizeknek. De tudod hogy ladikom rég az óceáné, hogy füzesek már csak bennem nőnek és az alkonyat már ott is ugyanaz, hogy férfi lettem és ajkamig ér már a civilizáció. ALLEGRO BARBARO L. Z. emlékének Háttal a hitvány, krajcáros szónak, arccal a fényűző végtelennek, — pallosoknak hallom neszezését, lábam mosoly Styx folyó vizében. Gomblyukamban szemérmetlen virág, a habokban szobrok énekelnek, s az önsorsrontás zsivány-ösztönét, ápolgatja bennem társak segedelme. LÉGIFELVÉTEL EGY SÓHAJTÁSRÓL Láttam a halakat vizbefúlni. Iszapot zabálni láttam a tevét. Gyomfelverte kukoricás mélyén, kamaszként egy éhes nő szemét. Szurdok aljáról láttam csillagot, fogaim közt lélegzet csikorgóit, égett a számban száraz lőgyapot, hátam mögött sistergett a bojkott és fékezett egy dühödt villamos. Papundekli-repülőgép szárnyán általrepültem Atlantisz felett. Fűzfasípokból orgonát tákoltam, kánkánt járt vélem száz marionett. Korhadéklakó növények közt háltam, nyaldosta medve fejem lőtt sebét, sós ízű vér alvadt meg a számban s szentül hittem már a szomjhalálban, mikor n. n. fehér tenyerében felém nyújtotta csermely zöld vizét... vigasztalásul, cirógatásra — bevavazott mellét kitakarta. ELÜZETÉS A RÉTRŐL A mezsgyétlen réten látom ülni magamat. Napfény-bújócskában, tettenérhető serdülésben, — megérint, karcol, sebet nyit rajtam az álom . . . Zuhanórepülésben felhők csődülnek fölém, ám ölén a rétnek nincs mitől féljek én. Bár bántanak. De záporon kívül ugyan mi verhet itt, hol gyűjti már színeit körém a szivárvány, s a földkéregből ásványok ereje szegődik vézna tagjaimba társnak. De sajdul bennem mégis a halál. Későn riadok: az ügyvivő gyepmester, mocskos lajbiban, immár felettem áll. Egyik kezében hurok, másik kezében ebtetem, küklopsz-fejében héjaszem, bádog-mellében cápaszív dobog. Varcog szájában ordasok foga, röfög testében hétszáz lóerő, bal bakancsában hasított köröm, jobb bakancsában lópata. Hatalmas marka kőtörő marok, pocakján visel mammut-végbelet, bőrén millió bűzmirigy, guzokkal rontja rétemet. Földre rogynak a katángok, a hangabógáncs ájulton konyul, — a virágok, gyomok, rovarok, — holtan hevernek, mire alkonyul. S mire megvirrad: a kövek közé érek, Ökölbe szorítva mind a két kezem. Csak néznek rám és nem gyanítja senki: a kimondhatatlan felől érkezem. BARANGOLÓ Itt élek — megmunkált kövek között, az összezavart mozdulatok nagy tenyészetében, az elbitangolt békesség roncsain. Egy cementszínű nyirkos hajnalon, üres vonattal jutottam ide — szememben kolompoló búval, arcomon agyonfogdosott félelemmel... a kimondhatatlanság felgyújtott ködéből jöttem hamvason. Most acélszirmú szitok csörömpöl a számban és szertegurultak higanygyöngyeim. Kár volt a zátonyon magas tüzet raknom, hatalmas Hóesést áhitnom a nyárban. Jártam aranyerdőben, voltam égzörgésben vakmerő. Éltem vizes hajjal, szélfente hófúvásban, lázasan. Cipeltem rézharangot toronytól barlangig hátamon. Kapcarongyba bugyolálva, melengettem parazsat, vacogót. Mint szemérem a szükségház ajtaját, úgy zárnám magamra gyűrött gyerekkorom. Mert rettentő az én kóricálhatnékom, hatalmas réteken megbékélhetnékem, De lázálmok kilincsére fagyott rá kezem, s rozsdás kulcsaimat régen elherdáltam. Szavak árnyéka közt matatok tiszta kézzel — tudom, a csontokat úgyis megtalálom. 11
