A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-29 / 4. szám
— Kapcsolja be, Bob! Nagyon szépen kérem. • — Szívesen megmutatnám, de nekem nincs meg a Larousse. Csak holnap este kapom meg. Addig semmire sem taníthatom meg, mert felborítaná az egyensúlyát. Odamentem a géphez, és bekapcsoltam az áramot. Az ellenőrző lámpák kigyulladtak, s piros, zöld és kék fényszalag kezdett villogni. A tápvonal szelíden dorombolt. Akárhogyan is, de igencsak elégedettnek éreztem magam. — Ide kell tenni a könyvet — mondtam. — Megnyomjuk azt az emeltyűt, és kész. Florence! Jaj, mit csinál! O!... Ki akartam kapcsolni, de a lány lefogott. — Csak egy kis próbát, Bob, aztán letöröljük!... — Florence! Maga kibírhatatlan! Nem lehet letörölni! A Te meg ént dobta be a csőbe, és megrántotta az emeltyűt. Már hallottam is, hogyan kattog a lehtisztóp, amint lapozza a könyvet. Tizenöt másodperc alatt felfalta. És hirtelen megremegett. A hangszóró szelíden, szinte negédesen turbékolni kezdett: — Tisztázni kell most, hogy mi van mivélflnk. Amit érzünk, ki kell fejezni még. Többé-kevésbé a szavakban élünk. — Bob! Mi történt? — A teremtésit! — kiáltottam eszelősen. — A gép csak azt tudja... most már mindig Géraldyt fogja szavalni rogyásig. — De Bob, miért beszél magában? — Minden szerelmes magában beszél! — És ha kérdeznék tőle valamit? — Azt már nem! — ripakodtam rá. — Hagyja békén. Félig máris tönkretette. — Jaj, hogy maga milyen háklis! A gép nyájasan dorombolt, szinte álomba ringatóan. Hirtelen megnyikkant, mintha a torkát köszörülné. — Gépecském — édelgctt vele Florence —, hogy vagy? Erre szenvedélyes szerelmi vallomás fröcskölt ki belőle: —Jaj úgy szeretlek! Ügy szeretlek! Hallod? Bolond vagyok. Bolond ... Ezt zúgom egyre a szívednek ... De úgy szeretlek! Ügy szeretlek!... — Jaj! — sikoltott fel Florence. — Milyen szemtelen! — Akkoriban így szokták — intettem. — Akkor még a férfi volt a kezdeményező, és esküszöm, kicsi Florence-om, vakmerőek voltunk ... — Florence! — szólalt meg eltűnődve a gép. — Florence a neve! — Na, de ez már nincs benne Gérardyba'n! — tiltakozott a lány. — Látom, semmit sem értett meg a magyarázatomból — hánytam a szemére némiképp bosszúsan. — Nem egyszerű, sima hangmásoló gépet szerkesztettem. Mondom, hogy van benne egy rakás újszerű visszacsatoló egység meg egy teljes hangtároló, amely lehetővé teszi neki, hogy feldolgozza azt, amit tárolt, és megfelelő válaszokat alkossan... Nagy nehezen elértem, hogy kiegyensúlyozott maradjon, és most maga elfuserálta azzal, hogy teletömte szenvedéllyel. Olyan ez, mintha rostélyossal etetne egy csecsemőt. Ez a masina még gyermek... és maga megetette medvepecsenyével... — Elég nagy vagyok, hogy magam folalkozzam ezzel a lánnyal — bökte ki a ép. — Nahát! Ez ért minket! — Hát persze hogy ért! Egyre dühösebb lettem. — Ért és lát és beszél... — Még járni is tudok! — dicsekedet. — De a csók? Tudom, mi az, csak azt nem tudom, mivel fogok csókolózni — tűnődött a masina. — Egyáltalán nem fogsz — szóltam rá. — Kikapcsollak, és holnap a nullapontra állítalak, miután csövet cserélek. — Te csak fogd be — vágott vissza a robot. — Te le vagy ejtve, te rút szakállas. És hozzá ne merj nyúlni a kapcsolómhoz! — Nagyon szép a Bob szakálla — vélte Florence. — Maga meg goromba. — Lehet — válaszolt a gép, s olyan kéjenc módra nevetett, hogy égnek állt a hajam —, de ami a szerelmet illeti, értem a dörgést... Jer közelebb, kicsi Florence ... Mert a dolgok, miket naponta mondok, nem mondhatók el így, ha nincs mosoly, hang, mozdulat, enélkül oly bolondok ... — Próbálj mosolyogni egy kicsit! — húztam. — Még nevetni is tudok! — felelte a robot. És megint olyan disznó módra kuncogott. — Mindenesetre abbahagyhatnád a Géraldy-szajkózást — vetettem oda dühöd ten. — Én semmit se szajkózom! — bömbölte a masina. — S ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ha akarlak, fajbaromnak, disznónak, balbóznak óber francinak, süketnek, strigónak, suttyónak, süsünek, egonnak, dzsungalónak titulálhatnak ... — Nahát, ez már több a soknál! — tiltakoztam. — De ha mégis Géraldyt plagizálom, azért teszem, mert nála nem lehet szebben szólni a szerelemről, meg mert nekem így tetszik. Ha majd te is olyan szépeket tudsz mondani a nőknek, mint ez a pasi, közöld velem. Mellesleg kopj le. Florence-szal társalkodóm. — Légy rendes — szólt Florence a készülékre. — Én a rendes fiúkat szeretem. — Nyugodtan mondhatod nekem, hogy „férfiakat“ — jegyezte meg a robot. — Nagyon is férfinak érzem magam. Egyébként legjobb, ha hallgatsz. Kérlek, ne szólj! Hadd gombolom ki blúzod: az sokkal-sokkal többet ér. Amit te mondanál, tudom előre, én picikém. Tehát, gyere, gyere! Vetkőzz le gyorsan. És ne szólj felőle. Szeressünk. Ennek ez a módszere, megmagyarázni röviden, egymás mellé feküdni, meglásd. Ne duzzogj. Vesd le a szoknyád. Igen. A testeink, ők, értik egymást. — Nem hallgatsz el!? — tiltakoztam megbotránkozva. — Bob! — kérdezte Florence. — Hát maga ilyeneket olvas? — Kikapcsolom — mondtam. — Nem bírom elviselni, hogy így beszéljen magával. Vannak dolgok, amelyek olvasva még csak elmennek, de amiket kimondani nem lehet. A gép hallgatott. Aztán valami dömögés buggyant ki belőle. — Hozzá ne nyúlj a kapcsolómhoz! Hanem én határozottan oda igyekeztem. Bár egyetlen kihívó szót sem szóltam, a robot rám rontott. Az utolsó pillanatban félreugrottam, de az acélkeret erősen megütötte a vállam. Undorító hangon kezdte újra: — Szóval szerelmes vagy Florenceba? Mi? Az acél íróasztal mögé bújtam, s a vállam tapogattam. — Meneküljön, Florence — figyelmeztettem. — Menjen ki. Ne maradjon itt. — Bob! Nem akarom magára hagyni... Az izé ... A gép megsebesíti. — Jó, jó — feleltem. — Menjen ki gyorsan. — Ha kiengedem! — fenyegetőzött a robot. Aztán megindult a lány felé. — Meneküljön, Florence! — ismételtem. — Siessen! — Félek, Bob — nyüszítette a lány. És két kis ugrással mellettem termett az íróasztal mögött. — Magával akarok maradni. — Téged nem bántalak — mondta neki a gép. — De a szakállast kinyírom! Szóval féltékeny vagy, pajtikám? Szóval ki akarsz kapcsolni? Lassan hátrált, ugrásra készült. Hirtelen motorjai minden erejével rám vetette magát. Florence bömbölt: — Bob! Bob! Ügy félek!... Magamhoz rántottam, s közben hirtelen felültem az asztalra. A robot teljes gőzzel nekiment, s aztán a falig szánkázott, és iszonyú erővel nekiütközött. A szoba rengett, és a mennyezetről nagy darab gipsz hullott le. Ha a fal és az asztal közt maradunk, kettéhasít. — Még szerencse — dörmögtem —, hogy nem tettem bele erősebb alkatrészeket. Maradjon itt. Ráültettem a lányt az íróasztalra. Többé-kevésbé kikerült a robot hatósugarából. Felkeltem. — Bob, mit csinál most? — Nem akarom hangosan megmondani. — Jó, rendben — mondta a masina. — Csak próbálj meg kikapcsolni. Láttam: hátrál. Vártam. — Begyulladtál, ml! — ugrattam. A robot bősz dörmögést hallatott. — Gondolod? No, majd meglátod! Rávetette magát az íróasztalra. Éppen ezt reméltem. Abban a pillanatban, amikor odaért, hogy az asztalt lelapítva elérjen engem, nagyon! ugrottam, és kupán vágtam. Bal kézzel megragadtam a tetején kiálló tápvezetéket, a másikkal meg megpróbáltam elérni az érintkező fogantyút. Heves koponyaütést éreztem, a robot ugyanis felém fordítva a lektiszkóp karját, megpróbált agyoncsapni. Fájdalmamban felnyögtem, és durván kicsavartam a kart. A gép felbődült. De még mielőtt jobban megfoghattam volna, úgy elkezdett rázkódni, mint a megvadult paripa, s én labdaként pattantam le a robotfejről. Lerogytam apadióra. Szörnyű fájdalmat éreztem a lábamban, s ködfelhőbe borult szemmel láttam: a robot hátrál, hogy újra nekem ugorjon. Utána minden elsötétült. Amikor visszanyertem az eszméletem, behunyt szemmel feküdtem Florence ölében. Vegyes érzések töltöttek el; a lábam sajgott, de valami nagyon puha tapadt az ajkamra, és fantasztikus bizsergés bársonyult rám. Kinyitottam a szemem, s megpillantottam a lányét, két centiméterre az én szememtől. Megcsókolt. Másodszor is elájultam. De most arcul ütött, s így azonnal magamhoz tértem. — Megmentette az életem, Florence... — Bob — kérdezte epedén —, feleségül vesz? — Illetlen lett volna, ha én javasolom, édes Florence — feleltem pirulva —, de örömmel belemegyek ... — Sikerült kikapcsolnom — magyarázta a lány. — Már senki sem hallgat ki bennünket. Bob... most megkérhetném, de alig merem kimondani... Már nem volt olyan magabiztos. Fájt a szemem a laboratórium mennyezetén égő lámpától. — Florence, angyalom, beszéljen ... — Bob ... szavaljon nekem valamit Géraldytól... Vérem felüdülten kezdett keringeni. Két kezem közé fogtam csinos, borotvált fejét, és vakmerőén kerestem az ajakát. A lámpaernyőt tedd föl csöppet. Így. Most maradjunk szótlanul. Ne moccanjunk. Mily kedves ez, hogy langy kezed arcomra hull!... Bajomi Lázár Endre fordítása ' (VÉGE) 10
