A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-29 / 4. szám
Következő számunk tártaiméból: A MINŐSÉG NEM LUXUS SZCZECINI KÉPESLAP SZIKLAK, RÉTEK, VIRÁGOK Interjú VÉGH ANTALLAL Címlapunkon BENDA TAMÁS, a 24. oldalon PRANDL SÁNDOR felvételei r > A CSEMADOK Központi Bizottságának képes hetilapja. Megjelenik az Obzor Kiadóvállalat gondozásában, 893 36 Bratislava, ul. Cs. armády 35. Főszerkesztő: Varga János. Telefon: 341-34, főszerkesztő-helyettes: Ozsvald Árpád. Telefon: 328-64. Grafikai szerkesztő. Král Péterné. Szerkesztőség : 890 44 Bratislava, Obchodná u. 7. Telefon: 328-65. Terjeszti a Posta Hírlapszolgálat. Külföldre szóló előfizetéseket elintéz: PNS — Ústredná expedíció tlace, 884 19 Bratislava, Gottwaldovo nám. 48/VII. Nyomja a Vychodoslovenské tlaciarne n. p., Kosice. Előfizetési díj egész évre 156,— Kcs. Előfizetéseket elfogad minden postahivatal és levélkézbesítő. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. Index: 49 211. Nyilvántartási szám: SÜTI 6/46. M arx írja a Politikai gazdaságtan bírálatának alapjaiban, hogy a vasút, amelyen nem utaznak, amelyet tehát senki sem használ, csak potencionálisan vasút, valóságosan nem. A ruha is csak a viselés által válik igazán ruhává, s a lakatlan házat sem mondhatjuk igazi háznak. Mert minden dolog csak akkor válhat ténylegesen önmagává, ha betölti a maga sajátos funkcióját, rendeltetését. Lehet, hogy sokak számára légbőlkapot badarságnak tűnik majd a műalkotásnak az imént említett tárgyakhoz való hasonlítása, de a valóságban a műalkotás 'értéke sokkal inkább függ a nézőtől vagy az olvasótól, mint bármely más termék értéke használójától, hiszen éppen a műalkotásnak kell legelőször a jelentésbeli interpretáció tárgyává válnia ahhoz, hogy a befogadó alany (azaz a „fogyasztó”: a néző, az olvasó) esztétikai szükségleteit kielégítő objektummá lehessen. A műalkotás is — akárcsak a Marx által említett tárgyak — csak egy bizonyos szubjektum ha „felnő” az alkotóhoz. Ennek az érvelésnek, amely tulajdonképpen a művészeti „elit-elméletek” adósa, nem lehet a kultúrpolitikában különösebb jelentősége. Nem lehet, méghozzá azért nem, mert ha az alkotó elszakadt a valóságtól, ha az életről ködös, homályos képet alkot, az csak azt bizonyítja, hogy nincs határozott álláspontja, hogy semmiféle viszonya sincs a dolgozók alkotó tetteiben. Éppen ezért nem is várhatja, hogy megértsék, s hogy a jövőben az emberek majd felemelkednek hozzá, az ő szellemi színvonalára: arra a színvonalra, amely tulajdonképpen nem is létezik. A pozitivista elméletek képviselői a műalkotás (ahogy ők mondják az „esztétikai objektum”) funkcióját kutatva eleinte a mű formájában látták az esztétikailag releváns tényezőt (a különböző formalista iskolák), később a kifejező eszközök „jel-szimbólum” jellegét tartották az esztétikai hatás forrásának (pl. Cassirer). Ma már a szöveget s a szöveg elemeinek összefüggéseit, vagy a mű nyelvét vizsgálják mint olyan mint a közlés formáját vizsgálják, s teljesen mellőzik e közlésnek a társadalmi élettel való kapcsolatát: az esztétikaistrukturális kritériumokat tehát óriási szakadék választja el az emberi és a szociális kritériumoktól, s természetesen elsikkad az esztétikai jelenségek és a valóság (Husserl szavaival: „az emberi lét értelmének realizációja”) közti kapcsolat analízise is. A dialektikus materialista elmélet ezzel szemben úgy fogja fel a művészetet, mint a fejlődő ember a fejlődő emberiség tevékenységének egyik változatát. A művészet tehát olyan tevékenység, amely minden más emberi tevékenységgel összefügg. Az esztétikai funkció ilyen megítélés alapján semmiképpen sem üres kategória, hanem a társadalomban élő ember fejlődésének irányítója, álláspontjának, nézeteinek, a világhoz és az emberekhez való viszonyának regulátora. Betölthetne ezt a szerepet például egy olyan vers, amely esztétikailag „magas színvonalon”, A műalkotás tonna, számára képvisel bizonyos értéket. Aktualizáció — a befogadó alany aktuálizációja — nélkül csupán potencionálisan lehet műalkotás. Az a lenini gondolat, miszerint a dolgozóknak joguk van a kultúrához és a művészethez, teljes mértékben érvényesül a szocialista társadalomban: mert a művészet csak akkor válhat a társadalmi fejlődés résévé és részesévé, ha megvan a címzettje (akihez szólni kíván), s ha ez a címzett már elsajátította az üzenet ábécéjét. A CSKP XV. kongresszusán elhangzott beszámolójában Husák elvtárs hangsúlyozta, hogy „Népünknek magas kritériumai vannak a kulturális és művészi alkotással szemben, azt akarja, hogy az valóban igaz és hatásos legyen. Ezért a művészi alkotások értékelésénél nagy követelményeket támasztunk mind a művészi értékükkel, mind pedig eszmei tartalmukkal szemben.” Ez azt jelenti, hogy az értékes tartalomnak esztétikailag értékes formában, művészi színvonalon kell megjelennie. Rendkívül fontos tehát a dolgozók esztétikai nevelése, esztétikai érzékük és esztétikai érzékenységük felkeltése. S éppen ez — az esztétikai érzék kialakításának szükségessége — az a tény, amellyel napjainkban is sokan visszaélnek. Visszaélnek olyan értelemben, hogy érvként használják fel érthetetlen és értelmetlen formalista művek létének igazolására, amelyeket a néző vagy az olvasó állítólag csak akor érthet majd meg, ha a szerző szellemi színvonalára emelkedik, AVAGY A HIBA NEM AZ OLVASÚ „KÉSZÜLÉKÉBEN" VAN tényezőt, amely eszétikai hatást képes kiváltani. Exakt módszereket dolgoznak ki, s az esztétika számukra metateóriává válik, amely összeköti a művészetet például a matematikával (mint „nyelvvel”) és más „nyelvekkel”. Nyilvánvaló, hogy ezek a módszerek a műalkotást csak VARGA ERZSÉBET tökéletes nyelviséggel lényegében semmit sem mond? Nem töltheti be, mert a valóságból, a környező természeti és társadalmi realitásból semmit sem tükröz, éppen ezért a valóságban élő ember számára érthetetlen marad. Mert a logikai ugrásokat még egy versben sem szabad mértéktelenül alkalmazni: ilyen alkotó módszer eredménye csak értéktelen, álmodern mű lehet. Ha tehát elfogadjuk azt a tételt, miszerint a dolgok csak akkor válhatnak ténylegesen önmagukká, ha a maguk sajátos funkcióját betöltik, az olvasó vagy a néző számára érthetetlen műalkotás csak potencionálisan lehet műalkotás, valóságosan nem. Mert minden artefakt csak a címzett interpretációjában válik valóságossá, a színházat, a festményt, a szobrot végeredményben a néző, az irodalmi alkotást pedig az olvasó realizálja, fejezi be. Az a „műalkotás” tehát, amelynek nincs címzettje, nem műalkotás. Hogy miért vetettem mindezt papírra? Azokat az olvasókat szeretném megnyugtatni, akik arra panaszkodnak, hogy nem értik a modern művészetet. Mert véleményem szerint nem a modern műalkotásokat nem értik, csupán az álmodernséggel, az üres formalizmussal szemben állnak értetlenül. A hiba tehát nem a néző és nem az olvasó „készülékében van. S ha valaki például olyan verset olvas, amelyet nem is írtak, hanem „ellenírtak”, ne essék kétségbe. Egész nyugodtan nevethet rajta. Esetleg „ellennevethet”. 2
