A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-08 / 1. szám
mozgalmunk. Több százra tehető azoknak a fiataloknak a száma, akik szabad idejüket tánccsoportjaink aktív tagjaiként töltik el. Csupán az élcsoportok 550-szer léptek fel. Javult a színvonal, jelentősebb lett az anyagi ellátottság. A népművészeti munkában nagyon fontos szerepe van a „SZŐTTES“-nek, amely fennállása óta 4 új műsort tanult be, és 290 egész estét betöltő előadást tartott. Szépen fejlődnek énekkaraink. Ezt bizonyítják a Kodálynapok. a különböző pályázatok, az énekkarok minősítése. stb. Énekkari kultúránk példaképe a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara, amely már számos külföldi országban bizonyította jó hírét hazánk képviseletében. Az elmúlt közgyűlés óta külföldön 31, idehaza 142 egész estét betöltő hangversenyt adott. A színjátszó csoportok és irodalmi színpadok bemutatóinak száma évenként meghaladja a kétszázat, és a színvonaluk állandóan emelkedik. Sorolhatnám tovább a konkrét, pozitív eredményeket. De én csupán szemléltetni akartam, mit tettek szervezeteink az utolsó közgyűlés óta. A szervezeti élet területén nem értünk el kimagasló sikereket. Még MINDANNYIUNK FELELŐSSÉGE nem értük el a 70 000-es taglétszámot, amelyet a XI. országos közgyűlés határozott meg. Nem eléggé rendszeresek a tagsági és a vezetőségi gyűlések. Nem úgy készítjük elő, hogy vonzóak és minden igényt kielégítőek legyenek. Nincsenek kiküszöbölhetetlen fogyatékosságok. Meggyőződésem, hogy a XII. országos közgyűlésünket akkor fogjuk politikai és szervezési szempontból jól előkészíteni, ha szervezeteink, csoportjaink kellő aktivitással, példás hozzáállással látnak hozzá a fogyatékosságok kiküszöböléséhez, a munka további javításához. Ennek érdekében jobb munkamódszerekkel tegyük vonzóbbá, rendszeresebbé rendezvényeinket. Sok helyi szervezet szolgál példaképül. Eredményeiket általánosítani kell. Az évzáró taggyűléseken, járási konferenciákon és természetesen majd a közgyűlésen olyan kultúrmunkásokat válasszunk tisztségekbe, akik munkájukkal már bizonyították, hogy jártasak a szocialista kultúra terjesztésében, és szívügyüknek tekintik a nemzetiségi kultúra ápolását. Ezt az elvet akarjuk érvényre juttatni, kérünk tehát minden CSEMADOK-tagot, hogy a javaslatok megtételénél ezt vegyék figyelembe. Ügy látjuk, hogy ez fontos feltétele annak, hogy elképzeléseinket nagyobb igényességgel teljesítsük a jövőben. Az alkalmat és a lehetőséget felhasználva néhány gondolatot még képes hetilapunkról, a Hét-ről. 1977. január 1-től ismét hetenként jelenik meg. Szeretnénk, ha tagságunk szívügyének tekintené a példányszám növekedését, s tudósításokkal, hírekkel segítené színvonalának az emelését. A közgyűlésig rendelkezésünkre álló néhány hónap mégitélésem szerint még elég arra. hogy elérjük a 70 000-es taglétszámot. Ha figyelembe vesszük elért eredményeinket, jól működő csoportjaink és a rendezvényeinket látogató közönség számát, nincs okunk borúlátásra. Meggyőződésem, hogy szervezeteink további aktív munkája legmegbízható előfeltétele lesz közgyűlésünk sikeres lefolyásának. VARGA BÉLA, a CSEMADOK KB vezető titkára A CSEMADOK Központi Bizottsága és nyelvi szakbizottsága 1976. november 26—27-én rendezte meg hetedik alkalommal a Kazinczy Nyelvművelő Napokat Kosicében (Kassán) a Hutník szállóban. A kétnapos tanácskozás dr. Deme László előadásával indult, aki „A közéleti terminológia kialakításának kérdései" című előadásában nyelvművelésünk egyik legfontosabb gondjára mutatott rá. Arra, hogy a csehszlovákiai magyarság beszélt nyelvében „szakadár terminológia" van kialakulóban. Az írott nyelvben ez még nagy mértékben nem érezteti a hatását — állapította meg — de azért ott is előfordul. Példák sorával bizonyította a terminológiai eltéréseket a magyar köznyelv normáitól. Néhányat e példákból okulásként ide jegyeznék. Mi a „propagandaanyag“ helyett gyakran a „propagációsanyag" szót használjuk — helytelenül. A „propagandamunka" helyett a „propagációsmunkát" stb. S kiderült, hogy nálunk már előfordul — írásban is! — a „meleg termálvíz". A helyes terminológia kialakítása a kisebbségi nyelvek esetében azonban nem könnyű. Ugyanis a sajtónak „magyarul kell számot adni arról, ami nem magyarul folyik". Azaz a közélet nyelvét kell a csehszlovákiai magyar olvasó számára magyarul visszaadni — helyes terminológiával. Ez az egyik része a munkának. A másik: a beszélt — vulgáris — nyelvet kell köznyelvivé emelni. A sajtó szűrő szerepe azért anyanyelvűnk ápolása szempontjából kivételes jelentőséggel bír. Dr. Szatmári István „A csehszlovákiai magyar sajtó terminológiai használat" címen tartott előadást. A szakmák elszaporodásával a szakkifejezések is egyre nagyobb mértékben terjednek. Elárasztják a köznyelvet. Ez — állapította meg az előadó — a szakmák társadalmi-nyelvi demokratizálódását jelzi. A különböző szakmák nyelvéből ezáltal sok szó kerül a beszélt és írott nyelvbe. Mindez hogyan tükröződik a csehszlovákiai magyar sajtóban? E tekintetben — az előadó szerint — nem sok az eltérés a magyarországi és a hazai sajtó nyelve között. Ezidáig a nyelvművelő napokon kevés figyelmet szenteltek a természettudományok nyelvi kérdéseinek. „A mezőgazdasági terminológia és köznyelvi vetületei" című előadás, amelyet Csuka Gyula agrár mérnök, a természettudományok kandidátusa tartott, ezt a mulasztást igyekezett pótolni. Igaz ugyan, hogy Csuka Gyula előadása inkább csak fölvetett egy sor megondatlan kérdést, mégis az egyik legelhanyagoltabb, de egyben legfontosabb területre irányította a hallgatóság figyelmét: az iskolai oktatásban használatos természettudományi terminológia — szinte már abszurdnak tűnő — fogyatékosságaira. A Pedagógiai Könyvkiadó felelőtlenségét semmi sem mentheti, ha végiggondoljuk, hogy a fordításban kiadott könyvek helytelen terminológiája miatt évek óta a magyar tudományos terminológiában nem használatos vagy teljesen ismeretlen és szakmailag helytelen fogalmak egész sorát „sajátíttatták" el a diákokkal. A jövőben a tankönyvek fordításakor a nyelvi lektor mellé szakmai lektort is kell találnia a Pedagógiai Kiadónak! E probléma elméleti kérdéseivel dr. Berták Imre „A kétnyelvű oktatásügyi terminológia használatának nyelvhelyességi problémái" című előadása foglalkozott. Ugyanennek gyakorlati oldalát Öurianné Kobza Mária „A kétnyelvű terminológiai oktatásnak nyelvhelyességi és módszertani tapasztalatai a természettudományi tantárgyakban" című előadása taglalta. A két előadás, sajnos, nem találkozott egymást erősítőn. A „módszertani tapasztalatok" eltértek a „kétnyelvű oktatásügyi terminológia" elméletétől. A nyelvművelők kétnapos tanácskozása jól szervezett volt. Fontos előadások, s az előadások nyomán elhangzott felszólalások nyelvünk ápolása szempontjából sok továbbgondolnivalót hoztak a felszínre. Nyelvünk ápolása, tisztaságának megőrzése azonban nem csak a nyelvi szakbizottság s a nyelvművelő napok feladata. Mindannyian felelősek vagyunk épségéért, tisztaságáért, holnapi és holnaputáni állapotáért. GÁL SÁNDOR honában televíziót néző gyárigazgatón. — Valóban „megmagyarázhatalanul maradnak olyan alapvető fogalmak, mint a kétnyelvűség, a kétnyelvű környezet, az iskolai nyelvművelés, a szépirodalom nyelvjavító hatása“. De hát amikor az anya elküldi egy kiló kenyérért a boltba a gyerekét, minek is magyarázná el, hogy hogyan menjen a boltba, és mire kell a kenyér: azt a gyerek úgyis tudja. Vagy „törekedjék teljességre“, és részletezze a gabonatermesztés meg a kenyérgyártás technológiáját, esetleg a kereskedelem bonyolult szerkezetét, vagy mondjuk azt a sokrétű biológiai folyamatot, amelynek egyensúlyban tartását fogja majd szolgálni a kiló kenyér elfogyasztása ... ? És igaz: nincs a kötetben sem bibliográfia, sem szó- és tárgymutató, sem pedig magyarázó jegyzetek. De igaz-e, hogy mindezek „az ilyen jellegű munkáknál feltétlenül szükséges“ kiegészítők? Nézzünk meg néhány — nem is „ilyen jellegű“, hanem jóval nagyobb igényekkel összeállított — magyarországi gyűjteményes nyelvművelő kötetet. Számozzuk őket a könnyebbség kedvéért: 1. Iskolai nyelvművelő (1961); 2. Édes anyanyelvűnk (1961); 3. Műszaki nyelvőr (1964); 4. Anyanyelvi őrjárat (1971); 5. Anyanyelvi kaleidoszkóp (1973), Magyarázó jegyzeteket — elszórtan — csak a 3. számú ad, a többi gondosan kerüli. — Szakirodalmi bibliográfiát a 3. számúnak egyetlen tanulmánya közül (ez is 4 címet mindössze), a többi nem tekinti feladatának. — Szó- és tárgymutatót a 2. és az 5. számúban találunk; a többi úgy ítélte, hogy nélkülözheti, mert nem „kézikönyv“, hanem olvasmány. Az meg éppen erénye a könyvnek, hogy elkerüli a légből kapott és levegőben is maradó modernista irányzatokat. Tudniillik a bíráló által oly magasra becsült „új“ nyelvészkedők a „jól formált“ és „helyesen szerkesztett“ mondatok szabályairól valóban sokat beszéltek már; csak tüzetes leírást nem adott róluk egyikük sem. Avagy fel tudna mutatni akár egyetlen ilyen grammatikát; vagy akár csak egy olyan részalkalmazást is erről az oldalról, amelyik valóban segítette az eleven nyelvhasználat fejlődését és fejlesztését? És még a jótanácsairól! Rendszeressé kellene tenni — ötlik fel benne — a sajtó nyelvével való foglalkozást. Megszívlelendő tanács! Annyira, hogy már jó tizenkét évvel ezelőtt megszívlelte a Szlovák Üjságírószövetség magyar tagozata; tíz évvel ezelőtt a Központi Pártiskola ; vagy öt évvel ezelőtt az SZLKP KB sajtóosztálya, újabban az újságírói tanszék, rövidebb meg hosszabb tanfolyamokat, sőt több éves iskolákat indítva a szlovákiai magyar újságíróknak, és ciklikus nyelvistilisztikai megbeszéléseket szervezve a szerkesztőségeknek... Szótárt kellene szerkeszteni, „a szlovákiai magyar nyelvhasználat szlovák kölcsönszavait rendszerező“ szótárt — vetődik fel a bírálatban a gondolat. Nem először persze; s nem is a legszerencsésebb formában. Egy évtizede legalább, hogy a nagyobb szerkesztőségek (az Űj Szóé és a Szabad Földművesé, de egyéb lapoké is) gyűjtögeti a listákat és céduláka ehhez. At idei Kazinczynapoknak éppen a közéleti és sajtóbeli és mezőgazdasági és oktatásügyi és tantárgyi terminológiai közös feldolgozásának megbeszélése volt a tárgya (amit valamivel hamarabb tűztek ki, mintsem ez a bölcs és újnak szánt tanács megjelent volna). Persze azzal a különbséggel, hogy ez a munka nem a szlovák vendégszék kiküszöbölésének leszűkített célját tűzte ki, hanem minél teljesebb szlovák-magyar és magyarszlovák terminológiai és frazeológiai gyűjtemények egybeállítását. Azaz nem valami ellen irányul (mint a kritikus kívánná), hanem valamiért születik: a magyar anyanyelvű csehszlovák állampolgárok anyanyelvi műveltségének és anyanyelvű művelődésének — s a másik oldalon: szlováktanulásuknak — segítésére, a közös hazában és a környéken azonosan épülő szocialista társadalmi rend előrehaladásának, s benne az emberek kiteljesedésének érdekében. No, ennyit! Illetőleg még azt: a bíráló, mint soraiból érezhető, talán szándéka szerint előre kívánt csak tekinteni és lendíteni. S ez dicséretes, mert a merész képzelet — adott helyzetben — válhat nagy erővé. De talán ér valamit a sok évtizedes szakmai és közéleti munkával megszerzett tapasztalat is. Legalábbis azon néhányaknak szempontjából, akik sajnálatos elmaradottságukban még a földön járnak, űrruha nélkül. Ez „odafentről“ nézve bizonyára mókás és elavult; de hát mit lehet tenni! Tanítsuk lebegni őket? Felelőtlen dolog volna: bizony megüthetnék magukat. Nem kétlem én a bíráló jószándékát; csak elméleti és gyakorlati fedezetét hiányolom a bőkezűen ontott jótanácsainak. — Ám viszonzásul egyet mégis adnék. Ha a — vélt vagy valóságos- mély kátyúból őszinén ki akar húzni valakit, ne éppen a nyakára hurkolja a mentőnek szánt kötelet! DEME LÁSZLÓ 7
