A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-22 / 3. szám

Az elektronikus óra kettőt ütött, s én ijedten ébredtem fel, miután csak nagy nehezen tudtam elhessegetni a fejemben kavargó képforgatagot. Mellesleg bizonyos meglepetéssel állapítottam meg, hogy a szívem kissé sebesebben kezd verni. Elpirultam, s gyorsan becsuktam a könyvem; a Te meg én volt, Paul Géraldynak ez a poros verskötete, mely még a két másik háború előtti időből származik, és amelyhez eddig nem mertem nyúlni, ismerve a téma merész meglantolását. Ha nem tévedek, tán 1913-ban jelent meg ez a szép sűrített szerelemszirup. Es rájöttem, hogy zavaromat egyszerre okozta a dátum meg a könyv. 1982. április 27-ét írtuk, és szokás szerint gyakorló tanítványomat, Florence Lorre kisasszonyt vártam.

Ez a felfedezés kimondhatatlanul meglepett. Nem tartom magam kicsinyesnek, de elvégre mégsem illik, hogy a férfi lobbanjon lángra elsőnek, nekünk, nemde, minden körülmények között meg kell óvnunk a nemünkhöz illő tartózkodást. Mindazonáltal eme első megrázkódtatás után eltűnődtem — s mentségeket is találtam magamnak.

Előítélet azt feltételezni, hogy a tudományos munkatársak s a nők kiváltképp szigorú és csúnya lények. Persze nem vitás, hogy a nő még a férfinál is inkább kutatásra termett. Bizonyos foglalkozási ágakban pedig, amelyeknél a küllem már maga is rosta, mint a színészmesterség esetében, viszonylag aránytalanul sok Vénusz található. Ha azonban alaposabban meghányjuk-vetjük a kérdést, elég gyorsan megállapíthatjuk, hogy a csinos matematikusnő mindent összevetve nem ritkább jelenség, mint az okos színésznő. Az is igaz. hogy több a matematikus, mint a színész. Egy szó, mint száz; a szerencse kedvezett nekem, mikor sorshúzással eldöntetett, hogy ki lesz mellettem a gyakornok, és noha annak előtte a leghalványabb pajzán gondolat sem környékezte meg agyam, már rájöttem — egészen tárgyilagosan —, milyen bájosnak bizonyult a tanítványom. Ez pedig indokolttá tette jelen izgalmamat.

Mellesleg még pontos is volt a nő, s szokása szerint most is két óra ötkor állított be.

— Maga irtó rendes — mondtam neki, s magam is meglepődtem vakmerőségemtől.

Selymes fényű, halványzöld kelméből varrt, testhezálló kezeslábast viselt. Nagyon egyszerűnek látszott, pedig alighanem valamilyen fényűző üzemben gyártották.

— Tetszik a ruhám, Bob?

— Nagyon tetszik.

Nem tartozom azok közé, kik helytelenítik a színes öltözéket, még ha olyan szokványos női ruháról van is szó, mint a laboratóriumi kezeslábas. Akár megbotránkoznak, akár nem, kereken kijelentem: még azon sem ütközöm meg, ha a nő szoknyát visel.

— Odavagyok a boldogságtól — felelte Florence, gunyoros mosollyal.

Hiába vagyok tíz évvel idősebb nála, Florence szerint egykorúaknak látszunk. Ennek következtében kapcsolatunk nem egészen olyan, mint amilyen általában a tanár és a tanítvány között szokott lenni. Florence pajtásként kezel. Ami kissé bosszant is. Persze leborotválhatnám a szakállam, és levághatnám a hajam, hogy valamilyen hajdani 1940-es tudóshoz hasonlítsak, ő azonban azt állítja, hogy nőies lenne tőle a képem, és ez szerfelett csökkentené tekintélyem a szemében.

— És mi van a konstrukciójával? — érdeklődött a nő.

Arra a meglehetősen bonyolult elektronikus problémára célzott, amelyet a Központi Hivatal bízott rám, és amelyet éppen aznap reggel oldottam meg. Roppant büszke is voltam rá.

— Kész! — vágtam oda.

— Bravó! Szóval sikerült?

— Majd holnap reggel kiderül — feleltem. — A péntek délutánt a maga nevelésének szentelem.

Habozott, lesütötte a szemét. Mi sem hoz nagyobb zavarba, mint ha félszeg a nő, és ő ezt nagyon jól tudja.

— Bob ... szeretném megkérni valamire.

Valóban nagy zavarban voltam. Igazán nem kellene egy nőnek ennyire bájolognia. Ez csak a férfihoz illik. De ő folytatta:

— Magyarázza el, min dolgozik.

Most meg én haboztam.

— Ide figyeljen, Florence ... szuperbizalmas feladatról van szó ...

Kezét rátette a karomra.

— Bob ... ebben a laboratóriumban a legutolsó takarítónő is éppoly sok titkot tud, mint... hm ... egy antaresi kém.

— Na, azt azért nem hinném! — mondtam bosszúsan.

A rádió már hetek óta csak az Antaresi Nagyhercegnő című, Lehár Kálmán muzsikájától zengő űroperett agyonnyúzott slágereivel gyilkolta a fülünket. Én viszont utálom ezt az olcsó, vásári zenét. Én csak a klasszikusokat szeretem: Schönberget, Duke Ellingtont, illetve Vincent Scottót.

— Bob! Könyörgök, magyarázza el. Tudni akarom, min dolgozik ...

Megint félbeszakítom:

— Ugyan, Florence, mi van magával?

— Bob, szeretném magát... közlékenyebbnek látni. Mondja hát el, min dolgozik. Szeretnék segíteni.

Hát így állunk! Az ember évekig olvassa a regényekben, hogy mit érzünk, ha meghalljuk az első szerelmi vallomást. És íme. most velem is megtörtént. Velem! És mindennél bizsergetőbb, gyönyörűbb, minden képzeletet felülmúl. Ránéztem a lányra, megcsodáltam a világos szemét, rőt kefefrizuráját, mert 82-ben ez volt a divat. Esküszöm, ha azon nyomban megölel,

akkor sem tiltakozom. Pedig azelőtt mennyit nevettem a szerelmes históriákon! Szívem vadul vert, és éreztem, hogy reszket a kezem. Szinte fuldokoltam.

— Florence... egy férfi nem hagyhatja, hogy ilyesmiket mondjanak neki. Beszéljünk másról.

Odajött mellém, és mielőtt bármit is tehettem volna, megölelt, megcsókolt. Ügy éreztem, inog alattam a talaj, és azon vettem észre magam, hogy egy székre huppanok. S olyan földöntúli boldogság töltött el, amely egyszerre vott kimondhatatlan és meglepő. Belepirultam önnön romlottságomba, s egyre növekvő döbbenettel állapítottam meg, hogy Florence az ölembe ült. Erre aztán megeredt a nyelvem:

— Florence, ez illetlenség. Álljon fel. Ha valaki bejön... örökre szégyenben maradok. Álljon fel!

— De megmutatja a kísérleteit?

— Me ... me ... meg!

Kénytelen voltam engedni.

— Mindent megmutatok. Mindent megmagyarázok. De keljen már fel.

— Tudtam, hogy maga nagyon rendes — bökte ki és felkelt.

— Na de azért — mondtam — maga visszaél a helyzettel, ismerje el.

Reszketett a hangom. Szeretettel vállon veregetett.

— Na, ugyan, édes Bobom. Legyen modern!

Igyekeztem rögvest bedobni a műszaki szöveget.

— Emlékszik még az első elektronikus agyakra? — érdeklődtem.

— Az 1950-esekre?

— A kissé még korábbiakra — igazítottam helyre. — Elég leleményes számítógépek voltak; emlékszik, csakhamar olyan különleges csövekkel szerelték fel őket, amelyek képesek voltak különféle azonnal használható fogalmakat tárolni. Szóval memóriacsövekkel.

— Ezt még a kisiskolások is tudják

— intett le Florence.

— Emlékezzék vissza: egészen 1964- ig folyton tökéletesítették ezeket a berendezéseket, akkor aztán Rossler felfedezte, hogy az igazi emberi agy, ha megfelelő tápoldatban tartják, bizonyos feltételekkel végre tudja hajtani ugyanazokat a műveleteket, méghozzá azzal az előnnyel, hogy az agy térfogata sokkal kisebb.

— És azt is tudom, hogy 68-ban ezt az eljárást is túlszárnyalta a Brenn- és Renaud-féle ultrakapcsoló szerkezet — mondta Florence.

— Jó — feleltem. — Ezeket a különféle gépeket lassanként olyan sokféle be-, illetve kimenőegységekkel látták el, amelyek maguk is annak az ezerféle szerszámnak az eredményei voltak, amiket az ember a történelem folyamán kidolgozott, és amelyeket robotnak neveznek, de ez a sok készülék egy ponton mindig azonos volt. Meg tudná mondani, mely ponton?

Felülkerekedett bennem a tanár.

— Szép a szeme — felelte Florence.

— Sárgászöld, s a szivárványhártyán mintha csillag ragyogna ...

Hátrább léptem.

— Florence? Figyel?

— Nagyon is figyelek. Valamennyi ilyen gép annyiban rokon, hogy csak azokkal az adatokkal üzemel, amelyeket felhasználóik csatornáikba táplálnak. Az a gép, amelynek nem adnak fel meghatározott problémát, nem képes kezdeményezésre.

— És miért nem kísérelték meg, hogy tudattal és oknyomozással is felruházzák őket? Mert rájöttek, hogy elég ellátni őket néhány elemi reflexfunkcióval, hogy olyan hóbortosak legyenek, mint az öreg tudósok. Vegyen a bazárban egy kis elektronikus játék teknősbékát, és meglátja, mifélék voltak az első elektroreflexes gépek: bosszúsak, bohókásak ... vagyis egyszóval volt jellemük. Abbahagyták hát ezeknek az automataféleségeknek a gyártását, mert csak arra voltak jók, hogy nagyon egyszerűen illusztráljanak bizonyos agyműködéseket, de egyébként kiállhatatlanok voltak.

— Édes öreg Bob — közölte Florence —, imádom hallgatni. De tudja, irtó unalmas, amit mond. Ezt én már tizenegvedikes koromban megtanultam.

— Maga pedig, maga kibírhatatlan

— vágtam vissza nagy komolyan.

Rám nézett. Nahát! Ez gúnyolódik

velem. Szégyellem bevallani, de azt szerettem volna, ha megint megcsókol. Ám zavarom leplezendő, tüstént folytattam.

— Mostanában már egyre inkább azon igyekeznek, hogy olyan használható visszacsatolásos áramköröket építsenek be ezekbe a gépekbe, melyek a legkülönfélébb műveleteket is elvégzik.

— És mit fognak velük csinálni?

— Ez egy ügyintéző masina, Florence. Az lesz a rendeltetése, hogy protokolltanácsokat adjon a florfinai nagykövetnek, aki a mexikói egyezmény értelmében a jövő hónapban elfoglalja állását Párizsban. Valahányszor a diplomata kérdést !..15z hozzá, a gép azt a jellegzetes választ adja neki, melyet egy elég művelt franciától kapna. Minden esetben közli vele, milyen eljárást vegyen igénybe, megmagyarázza neki, miről van szó, hogyan viselkedjék, akár, mondjuk, egy polymegatron keresztelőjén, akár az eurázsiai császár díszvacsoráján; mióta egy nemzetközi rendelet értelmében a franciát fogadták el a fényűző diplomáciai nvelvnek, mindenki azzal szeretne tüntetni, hogy ő borzasztóan művelt; ez a gép tehát különösen becses lesz egy olyan nagykövetnek, akinek nincs ideje művelődni.

— Nahát akkor — mondta Florence

— ezt a szegény kis masinát maga most megtörni a Larousse tizenhat vastag kötetével? Maga szörnyű szadista fráter!

(Folytatjuk) Bajomi Lázár Endre fordítása

10