A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-08 / 1. szám
A Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetsége és természetesen minden társadalmi szervezet életében igen jelentős szerepet játszanak a közgyűlések. Elsősorban azért, mert ez a szervezetek legfelsőbb szerve, továbbá azért, mert értékelik az elmúlt választási időszakot és irányt mutatnak az elkövetkező öt évre. A CSEMADOK XII. közgyűlésére készül, melyre 1977. május 14—15- én kerül sor Bratislavában. Szervezetünk 28 éves. Férfikorát éli. Elegendő tapasztalattal rendelkezik, s állandóan keresi a kulturális munka új, modernebb lehetőségeit, végzi és teljesíti népművelési küldetését. Természetesen néha több, néha kevesebb sikerrel. Több mint ötszáz helyi szervezetünkben folyik kulturális élet, magától értetődően nem mindegyikben egyforma lendülettel és rendszerességgel, de valamennyiben odaadással és ügyszeretettel; végeredményben ez a felbecsülhetetlen értéke az elvégzett munkának. NAGYOBB IGÉNYESSÉGGEL Hogy állításom mennyire igaz, bizonyítsák a tények! A legutóbbi közgyűlés óta helyi szervezeteinkben 5980 előadás hangzott el, ezek tagságunk és valamenynyi magyar nemzetiségű dolgozó sokrétű nevelését segítették elő, s azt bizonyították, hogy tagságunk érdeklődik az új ismeretek iránt, melyek felhasználása, korszerű alkalmazása korunk parancsa. Ezt a célt szolgálták a népi akadémiák, szaktanfolyamok, szemináriumok, amelyeket több ezren hallgattak, látogattak. Hasonló jelentősége volt irodalmi és társadalompolitikai vetélkedőinknek; ezek sok-sok versenyzőben ébresztették fel a tanulás vágyát irodalmunk, társadalmunk, sorsunk még alaposabb megismerésére. Szellemi örökségünk önkéntes gyűjtői is hasznos munkát végeztek, őseink szokásait, dalait, öltözködésük formáit, mondókáit, játékait mentették meg a ma és az utókor számára. Ebből él és erre épül egész tánc-Nyelvhelyesség, nyelvművelés MEGJEGYZÉSEK EGY FÉLREISMERTETÉSRE November huszonötödikén, egyenest a szegedi egyetemről érkeztem az idei Kazinczy-napokra vendégelőadóként. Mondanivalómat az előző hetekben nagyjából megformáltam már; rossz szokásom szerint sok olvasgatás, anyaggyűjtés és mérlegelés alapján. Ott, bevezetőül, visszaidéztem 1969. évi búcsúbeszélgetésemnek (akkor voltam öt évi vendégeskedés után hazatérőben) záró mondatát: „Persze nem akkor volt igazán hasznos és eredményes a munkám, ha észre lehetett venni, hogy itt voltam, hanem akkor, ha nem lehet majd észrevenni, hogy már nem vagyok itt.“ (Nyelvi és nyelvhasználati gondjainkról. Madách, Bratislava, 1970. 293. lap.) Most, hat év után, azzal folytathattam: valóban nem hiányzóm. Az akkor — szerény közreműködésemmel is — megindított nyelvművelő munka ugyanis, a maga lehetőségeihez képest, szépen folyik tovább. Feladata rengeteg van még persze, de az eredményei sem lebecsülendők. S adottságainak, menetének is jó és hű tükre az a gyűjtemény, amely ez évben jelent meg, „Hogy is mondjuk?“ címen, ugyancsak a Madách gondozásában. Előadásom után nyomták a kezembe a Hét november 22-i számát. Meg kellett tudnom belőle: van, aki mindezt másképpen, sőt ellenkezően látja. „Nyelvhelyesség, nyelvművelés“ című írásában (20. lap) ugyanis Szarka László súlyos szemrehányásokkal illeti ugyanezt a kötetet, és hosszú hiánylistát nyújt be a szerkesztőnek, a szerzői gárdának, s rajtuk keresztül az egész szlovákiai magyar nyelvművelésnek. Melyikünk téved akkor ? Egy-két tárgyi kérdésben nem vitás, hogy Szarka László téved (ha ezt még annak lehet nevezni). Például amikor azt írja: „A »vyrázkovy kenyér« és egyebek című gloszsza... meg sem kísérli a kölcsönszavak lényegét meghatározni, sem a vyrázkovy (szlovákul helyesen »vyrázkovy«) helyett nem keres közhasználatra alkalmas magyar megfelelőt (pedig van1 ilyen, a rozsláng, vagyis a vyrázkovy chlieb annyi, mint rozsláng-kenyér) ...“ Torzítások özöne! 1. Ez az írás nem a szlovák kölcsönszavak lényegéről szól, azért nem határozza meg. De használatuk lélektani okairól elmond annyit, amennyit itt a tárgyhoz tartozik. — Hiányolni mindig azt jogos, amire a szerző vállalkozott, s nem teljesítette; illetőleg ami a feltett kérdéshez valóban hozzátartozott volna. 2. A kritikus által idézett írásban vyrázkovy alak nem fordul elő; a címbelivel együtt összesen négyszer vyrázkovy forma szerepel. — Helyesbíteni mindig azt kell ami helytelenül áll az eredetiben; nem pedig az általunk elrontottat arra a formára, amelyik az eredetiben megtalálható 3. A könyvnek szóban forgó írásából, Mayer Judittól idézem: „Van ugyanis vyrazok (csehül: vyrazek) szó is, amelynek jelentése: lángliszt, rozsláng. Vagyis eszerint a vyrazkovy kenyér nem más, mint rozslángkenyér— Nos: „hozzátenni“ csak azt illendő a bírált műhöz, amit nem belőle vettünk; „pótolni“ azt kell, amit nem is hagytunk ki belőle. Cseppben a tenger: az itt felfejtett részletben jellemzően tükröződik a fölényes és kemény hangú számonkérés erkölcsi lényege; s mindaz, ami mögötte — nincs. Jakab Istvánék gyűjteménye — láthatóan, de a szerkesztő által is hangsúlyozottan — nem tüzetes nyelvművelő kézikönyvnek készült (amelyet a budapesti akadémiai Nyelvtudományi Intézet is csak ígér vagy két évtized óta, de máig sem adott). így hű tükre a szlovákiai magyar nyelvhasználatnak, nyélvhasználóknak és nyelvművelésnek. Pontosan azzal az „ez van!“ felkiáltással hiteles és valós, amelyet kritikusa „tanácstalan restellkedés“-nek és „vállvonogotó mozdulat“-nak minősít; magam viszont józan önismeretnek tartok. A bírálati etika ugyanis azt sugallaná: a kritikus azt nézze elsősorban, hogy a szerző vagy szerkesztő a maga elé tűzött célt elérte, a maga vállalta feladatot teljesítette-e. Utána persze véleményt mondhat a kitűzőt célról, a választott feladatról is. — Ám minden részlet kapcsán azt hangoztatni, hogy a szerző nem teljesítette azt a feladatot, amelyet bírálója képzel el neki utólag: ez bizony megtévesztő játék. Mert igaz: a „rendszerességre és teljességre való törekvés hiánya“ világosan érezhető a könyvön. Ügy. amint érezhető a sötét ruha, fehér ing és nyakkendő „hiánya“ az ott-6
