A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-05-07 / 18. szám
— Már határoztunk! — ez volt Bálint válasza. Felállt, kiment az ajtón, • végig az utcán, a templom felé. Sötét volt a papiak minden ablaka. Bálint óvatosan körüljárta a házat. „Nem vár itt engem senki! Jobb így? Maradjanak ők együtt... az apa, az anya, a gyerek... ők hárman. De akkor hogy kelek én fel holnap reggel? Hogy élek Zsuzska nélkül? Ott a Szamos!“ Így mondja mindenki, ha már nincs hova tekeredjen. Megindult hazafelé, de meggondolta, kisétált a hídhoz. Sehol egy élő lélek. „Egyedül maradtam! Zsuzska nélkül ennyire egyedül vagyok?“ Sokáig járkált végig-hosszig az épülő híd körül, azután felment a hídra. Kisütött a hold, a víz ragyogott, csillogott, a frissen háncsolt oszlopok világítottak, érzett a nyers akácfák kesernyés illata. A hídra — ahol le is deszkázták — rá lehet menni. Nekikönyökölt a híd karfájának, nézte a vizet. „Aki szerelmes, aki csalódott, annak nem jó sokáig nézegetni se az örvénylő vizet, se a vonatkerekeket ...“ Aztán mintha csak a friss Számosszél tisztította volna meg borongós gondolatait, hirtelen felderült. Arra gondolt, hogy nem veszett el semmi, hisz Zsuzska él! Mi baj lehet addig? Futva megindult a faluba. Most fog bemenni hozzájuk. Most kérdezi meg mindenkitől azt, amit kell. A templomnál megcsendesedett, újra elbizonytalanodott. „Szétválaszthatom őket?“ Megállt, hogy kilihegje magát. Ott a tám mögött, ahova ők behúzódtak a múltkor a templom falánál, ott valaki van ... — Zsuzska! Tudja, hogy kijöttél? Elmondtál mindent? — Mióta várlak itt! A kettőjük sorsáról beszélgettek, és arról, hogy most mi következik. Zsuzska úgy gondolta, Bálint nem olyan megértő, mint amilyennek várta. Be akart menni, hogy ma este végleg rendezzenek el mindent. Türelmetlen volt, zaklatott, mintha hirtelen elveszítette volna a régi, a Zsuzskát mindig megértő kedvességét. Aztán — hogy Zsuzska elmondta, Berci gyenge, fáradt, elájul gyakran — lecsillapodott. Ha nem is megértéssel, de harag nélkül váltak el. Bálint visszakísérte Zsuzskát a papiakba, hazafelé menet újra nekikeseredett. Hajnalban nagyon korán felébredt. Félre kell hogy álljon! Most még talán lehetne! Itt a tét a legnagyobb: az élet. Másik este is ugyanúgy találkoztak. Berci nem kérdezte meg, hogy Zsuzska hova megy. Ügy tett, mintha észre se venné. Attól az első estétől számítva soha egy szóval sem kérte Zsuzskát semmire. Úgy éltek egymás mellett, mint két idegen. Zsuzskának fájt ez. Viharokat akart, jeleneteket, végleges szakítást, amelynek során minden kiderül, megtisztul. Berci gyámoltalanabb és elesettebb volt mint valaha. Mint egy gyerek, úgy élt a házban. Akkor az első este — akkor volt a legerősebb, azóta egyre csak gyengébb. Néha egészen furcsa volt; mintha nem lenne tiszta! Időnként összefüggéstelenül beszélt arról, hogy ő valamit a fogságban álmodott, de az álmát nem mondta el, és megtörtént később is, hogy gyakran elájult! Zsuzska azt szerette volna, hogy erősödjön meg, aztán rendeznek mindent. így nem lehet itthagyni egy embert, aki a gyerekének az apja, akit szeretett valaha. Bálint nem értette ezt. Zsuzskával rendszeresen találkoztak ezentúl is, de Berci és Bálint még egyszer sem ... Kerülték egymást. Bálint egyre türelmetlenebb lett; és egyre bizonytalanabb. Zsuzska megmondta neki, hogy benne nem változott semmi, de idő kell, úgy akar elmenni Bercitől, hogy ne szégyenkezzen. Ha eddig kibírták, kibírják még a következő néhány napot, hetet. Bálint pedig arra gondolt, Zsuzska hátha azért teszi ezt, hogy ő ráébredjen: álom volt minden az ők eddigi életében. Együtt voltak ezentúl is, szerették egymást, mint régen. Megjöttek a hideg őszi esők. A híd körül pocsolyatengerré vált a föld. Egyre nehezebben ment a munka. Bálint összeszorított foggal hajtotta, serkentette az embereket. Meglegyen a híd! önmagának is bizonyságot akart. Neki nem sikerül semmi? Megmutatja! A főispánnak tervei vannak vele. Mit mond, ha ezen a nagy erőpróbán kudarcot vall? Nem a parasztok buknak itt meg, hanem ő. Ügy érezte sokszor, hogy számára Zsuzska és a híd egyet jelent. Csak együtt érheti el; mindkettőt. Felment a hídra, rákönyökölt az érdes akácfára, és nézte a vizet. Örákig elbámulta az örvénylő, rohanó áradást. Otthon apa és anya — akkor este óta nem szóltak semmit. Mintha rájuk ragadt volna Bálint mélasága, keveset beszéltek. Csak a lányok; Olga és Elvira viháncoltak néha, de a mama mindig leintette őket. Zsuzska azt gondolta, hogy rövidesen eljön az idő, amikor ő és Bálint odaállhatnak Berci elé. Csak még most kellene egy kis türelem, aztán minden szépen elrendeződik. Bálint vajon miért nem megértőbb ? Hiszen tudja, megmondta neki: úgy lesz, ahogy eltervezték. A gyerekére szüksége van ... azt elhagyni úgyse tudja soha. VÉGH ANTAL Kint a hídnál Bálint egyre nehezebb helyzetbe került. Most kellene az emberekbe lelket önteni. De benne se a régi már a lélek. Néha — a Zsuzskával töltött — este után másnap azt hitte, nincs itt semmi baj, neki kell rugaszkodni! A gazdákat megfenyegette, akik nem állnak elő szekérrel, azokat elintézted a kapitánnyal. — Tudod-e, mit csinálsz, Bálint? Művelt ember vagy, meg okos. Aztán kikkel szövetkeztél össze... az oroszokkal! Mi lesz ebből, fiam? Ezt Soós keresztapa mondta. — Lehet-e még teelőtted beszélni, vagy el vitetsz? Hát csak vitess, de én akkor is megmondom, amit gondolok! Ezért kár volt. hogy apád kitaníttatott! Nem kellett volna neked itthon maradni, miért nem mentél vissza a gimnáziumba? Nem jól van a te dolgod, fiam! Bálint a keresztapját mindig szerette, egyenes beszédű ember volt és konok. Érettségire száz pengőt küldött anyától. „Mondd meg neki, hogy ezt a keresztapja küldi a ballagásra. Ennyit nekem is megér, hogy úr lett az öcskösből. Tekintetes úr! Mert egy érettségizett embernek ez a cím kijár...“ Mostanában sokat vitatkoztak. De az utóbbi hetekben alig, mert keresztapa már nem jár a hídhoz! Hamar sötétedett, egyre hosszabbak az esték, dolgozni már kevesebbet lehetett, az emberek behúzódtak a házakba beszélgetni. Angyal Sándoréknál minden este volt valaki estéző. De ezek az estézések már nem olyanok voltak, mint hajdan. Akkor csak Fekete Károlyt hallgatták: mi történt az első világháborúban a Piavénái, Montenegróban, Károly bácsi hogy lökette bele magát a katonacimborájával a tejbegrízes kondérba, utána elszaladtak, hogy csak ketten nyalhassák le a ruhájára ragadt tejbegrízt. Meg a taljánnak, hogy engedték ki éjszaka minden teknősbékáját, mert nem adott enni a magyar bakáknak. Most minden este a híd, a föld, a világ ... ez járja ... Az asszony odarakott este a sütőbe egy csomó édes sütőtököt, aztán jól betüzeltek, megvárták, amíg kisül a tök. Arról beszélgettek, ki kivel fogja össze tavasztól a tehenet, nyáron vajon ki kapál harmadába a gazdáknak, meg hogy lesz-e jövőre is olyan termés, mint amilyen a'z idén volt. Ha a hídra terelődött a szó, elkomorodtak az emberek. Át kellene menni Kun Miskáékhoz, szólni nekik: jöjjenek a hídhoz, segítsenek. Másnap majd megmondják ezt Bálintnak! Nagyon itt van az ősz, igyekezni kellene! Kétszer annyit tesznek este a tűzre, mint a múlt héten, mégis hidegebb reggelre a ház! Az idő egyre romlott. Ha enyhült, mindjárt megindult az eső. Ha kitisztult, hirtelen hideg jött. Az emberek fáztak! A jó ruhás gazdák otthon ültek, a melegen. Akik kitartottak, azokon alig volt valamirevaló ruha. A két Járó testvérnek azt mondták a gazdák: — Nincs nektek a hídnál semmi helyetek! Rendes tisztességes iparosemberek vagytok ti! De Bálint miatt egyikük se maradhatott el. Nekik éppen úgy ki kell tartani, mint a szegény embernek, akiket a túlsó parttól elválaszt a víz, pedig az ottani földekre áhítoznak. Bálint akkor aznap rosszul érezte magát. Nátha kerülgette, délután megfájdult a feje. A brigádokat egyszer se járta végig; bent üldögélt a bódéban. Munka végeztével Angyal Sándor nyitott be. — Beszélni akarnék veled, öcsém... — Lehet! — De jönnek a többiek is! Ügy gondoltuk, be kellene menni Ivan kapitányhoz ... Bálint türelmetlen volt. — Menjen Ivánhoz, aki akar! Nekem hagyjanak békét. Mit szervezkednek, spekulálnak mindig? Ahelyett, hogy dolgoznának! Az emberek lerakták a szerszámaikat, és szótlanul hazamentek. Bálint ki a hídra. Ledőlt a karfára nézte a kavargó örvényeket. Végiggondolt mindent. Nagyon sokáig maradt kint a Szamoson. Később, amikor elindult hazafelé, és felemelte a fejét a híd korlátjáról, érezte, hogy szédül... * * * Bálint másnap rossz hangulatban ment ki a hídhoz. Már voltak ott néhányan, de legtöbben még csak azután szállingóztak. Amióta megjött a hideg, egyre többen maradtak el a munkából. De nemcsak a hideg volt az oka az elmaradásnak. Pedig most kellene mindent beleadni! Ellenőrizte a létszámot, száztizenhatan dolgoztak aznap. Amikor a hídépítést kezdték, négyszázan voltak. Már nem kellene négyszáz ember, csak legalább kétszázötven. Két hete az oroszok se jártak itt, velük talán még el lehetne érni valamit. De hát nekik is más a gondjuk, úgy látszik. A kapitány segíthetne, kiparancsolhatná a hídhoz a szamosházi gazdákat. De mit mondanának Bálintnak? Ráhozta a falura az oroszokat... A szegény emberek egy része sem jár azóta a munkára, mióta az oroszok nem küldenek se szeszt, se krumplit, se csizmatalpat. Meggyújtották a tüzeket. Kormolva, füstölve fogtak lángot a tűzrakások; kellett a meleg. A hideg, nyirkos vízparti levegő hamar átjárja az embert, csak úgy vacog tőle már dél felé. (Folytatjuk) •J é g z a jlá s 10
