A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-15 / 2. szám
(EGY ÖREG MALOM KRÓNIKÁJA) A falu végén, ahol a hegyek közé kanyarodik az út, áll egy öreg vízimalom. A kereke régóta nem forog. Ott fekszik a patak partján, korhadtan a páfrányok között, és a zsindely is lekívánkozik itt-ott a tetőről. Valamikor idehozták a parasztok messzi környékről a gabonájukat s vele együtt gondjaikat, apró örömeiket, hogy megosszák másokká1!, amíg lepergett a mag a garaton. Az egykor búzaillatú malom máig őrzi ezeket. Egy öreg anyóka lakja, aki az út szélén legelteti a kecskéit. Egyszer elmondott egy érdekes, régi históriát. Ahogy kaptam, úgy adom tovább. Egy hideg téli este, amikor a hold fénye megcsillant az eresz alatt lógó szikrázó jégcsapokon, és az ablakon virágokat rajzolt a fagy, vándor molnárlegény kopogott be a malomba. Munkát kért. Szegény volt, a tarisznyáján kívül nem volt jóformán semmije, de a tekintetéből becsület sugárzott. A molnárnak kapóra jött, mert rendbe kellett hozni a malmot, leültették az asztalhoz a kemencével kifűtött meleg szobában, ahol finom pecsenye, kolbász és hurka illata terjengett, és megkínálták vacsorával. Hamar megszerették a molnárlegényt, aki minden munkát elvégzett, s ifiyenkor télen javítgatta a megrongált kikopott alkatrészeket. Valamelyik hideg februári napon, amikor a malom kereke befagyott a patak vizébe, elhatározta, hogy megjavítja a kereket, mivel ez még a tavasszal megrongálódott, amikor a megáradt patak köveket görgetett le a hegyekből. Szerszámot, deszkát vitt magával s felmászott a törött lapátok közé. Már majdnem készen volt a munkával, amikor a jeges deszkán megcsúszott és belezuhant a malomárokba. Egy darabig ott feküdt eszméletlenül a jégen, szerencséjére a közelben csúszkáló gyerekek rátaláltak, különben ott fagyott volna meg. Beszaladtak o malomba megmondani, mi történt. A molnár nem volt otthon, így Zsuzsi a molnár lánya szaladt oda a gyerekekkel, hogy segítsen a szerencsétlenül járt emberen. Amikor a malomba magához tért, hasító fájdalmat érzett a mellkasában, mindene égett a láztól. A faluban nem volt orvos. Hetenként egyszer járt át parasztszekéren, télen pedig szánkón a szomszéd faluból, ha éppé nem fújta be az utat a hó. Amikor az öreg orvos a fiú égő homlokára tette a kezét, egyre csóválta a fejét, elővette zsebóráját, majd kitapogatta a beteg pulzusát. — Tüdőgyulladás — állapította meg csendben, lehangolóan, mert akkoriban ez a betegség sorra szedte áldozatait. — Belső zúzódás is lehet, talán bordatörés — folytatta, majd Zsuzsihoz fordult. — Hideg borogatást, de rögtön, és állandóan cserélni. — Doktor úr, tessék mondani — kérdezte félve Zsuzsi, életben marad? — Ha a szíve kibírja, kislányom, akkor talán, ha nem, akkor kiviszitek a temetőbe — válaszolta az orvos, azzal fogta a kalapját, botját és ment a dolgára. Zsuzsi egész télen át ápolta a beteget. Hársfatéát főzött mézzel, a disznóölésből neki tette félre a legjobb falatokat s a pincéből vörösbort hozott fel neki lopva, nehogy az apja meglássa. Amikor kivirágzott az aranyeső és a tornácot, lágyan simogatta a tavaszi napsütés, a molnárlegény először ment ki hosszú idő után a malom elé. Lassan jobban lett, újból dolgozni kezdett, s már csak néha fojtotta el a fullasztó köhögés, amikor zsákot dobott a' vállára. Zsuzsi még mindig féltő gonddal vigyázott a fiúra, aki kimondhatatlan hálát érzett iránta. A molnár ezt nem nézte jó szemmel. Húsvéthétfőn, amikor a kertek alján a hegyoldalban kivirágoztak a cseresznyefák, a fiatalok kéz a kézben sétáltak a hegyek közé vezető országúton. Az aranysárga gyermekláncfűvel teleszórt réten át lefutottak a patakig, mögöttük őrködött a kék égnek meredő sziklás hegyoldal. Ekkor fogta meg a fiú először a lány kezét, s érezte, hogy nemcsak a hála késztette erre, mert a lány oly önfelóldozóan ápolta, hanem ennél sokkal több; hirtelen úgy megmámorosodott valomi kimondhatatlan jó érzéstől. Az egyik őszi napon, éppen vacsorára készülődtek, bátorságot vett magának, megfogta újból a Zsuzsi kezét, odaállt vele a molnár elé s kibökte nagy félénken, hogy feleségül szeretné venni a lányt. A gőgös molnárt elöntötte a pulykaméreg, felkapott egy lapátot és azzal rontott a fiúra. — Te senkiházi! így akarod megkaparintani ezt a malmot? Elvennéd tőlem egyetlen lányomat? Takarodj innen, de rögtön! — Nem akarok én megkaparintani semmit. Hagyja meg a malmát magának, csak a Zsuzsit... — Nem fejezhette be, amit mondani akart, mert röpült felé a lapát, s el kellett előle ugrania. Mit tehetett tehát, sarkon fordult, összecsomagolta kevéske holmiját és elment a malomból. Zsuzsi utánaszaladt. A szomszéd faluban találtak maguknak munkát, mint cselédek egy gazdag parasztnál. A molnár a legnagyobb dologidő kellős közepén maradt magára. Nem tudta mind megőrölni egyedül, amit hoztak, ezért o gazdák a másik malomba vitték őröltetni a gabonájukat. Rosszra fordult a molnár dolga. Rágta őt a lelkiismerete meg az egyedüllétet is nehezen viselte, így aztán többnyire a falu pálinkagőzős, füstös kocsmájában tanyázott. Hallgatta az elkeseredett emberek panaszait s együtt ivott velük. Nap mint nap ugyanazt hallotta, kinek a tehenét, kinek a földjét, házát verték dobra, mert nem tudta megfizetni az adót. Ott tudta meg azt is, hogy ki csomagolta össze a batyuját és vándorolt ki Kanadába, mert a silány, rosszul termő föld nem tudta eltartani az embereket. Az egyik nap bevetődött a kocsmába egy szomszéd falubeli ember s elmesélte, hogy Zsuzsinak gyereke született. Tehát nagyapa lett a molnár. Kóválygó fejjel kapaszkodott fel a szekérre, mit sem törődött mór a gőgjével, csak láthassa az unokáját. El is határozta nyomban, hogy visszahívja a gyerekeket. Itt abbahagyta meséjét az öregasszony. Nem mondta el, hogy visszajöttek-e a malomba a fiatalok vagy sem. Megtörölte a szemét, majd csendben, szinte monoton hangon megjegyezte, hogy ő egyetlen fiát a háborúban veszítette el. Egyedül maradt, de még sincs egyedül, gondoskodnak róla, nyugdíjat kap, „tehénkéi" pedig — mutatott botjával a kecskéire ellátják friss tejjel naponta. Aztán mintha felcsillant volna a szeme s valamivel vidámabban azt mondta, hogy szeretne legalább tíz évvel fiatalabb lenni, mert neki már kevés jutott ebből a jóból, amit ez az új korszak hozott. A falu közepén, mutatott arrafelé a botjával, építik az új orvosi rendelőt. Mellette a csupa üvegfalú bolt, ahol tetszés szerint rakosgatja a kosarába a falu népe mindazt, amire csak szüksége van. Telik rá. Ott veszik meg a friss ropogós kenyeret is, mert ki süt mo már odahaza, úgy mint ők valamikor. Nincs többé az a kocsma sem. Nézem a szép virágokkal szegélyzett új utcasort. Sokat változott ez a falu is itt a Kis-Kárpótok alatt a maga sajátos ízű hangulatával, népével. ; Még a neve is meleget, illatot, jólétet áraszt, Konyha, Kuchyna. Csupán ez az öreg malom maradt meg a múlt emlékeként. * DUSEK IMRE Absolon L. felvétele 16
