A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-15 / 2. szám
• •• (Színhely: a városi bíróság egyik kisebb méretű tárgyalóterme. Sárgásbarna, kopott bútorok. Hathét ember várakozik a tárgyalás megnyitására. Az „ügy” polgárjogi per lesz. Ezek a perek — általában — sem előzményeikben, sem következményeikben nem olyan jelentősek, mint a büntetőperek. Persze, a következmények komolysága nagyonis relatív dolog, hiszen minden per emberi sorsokat tükröz. Ezek a tárgyalások a bírák számára különösen fárasztó és kimerítő munkát jelentenek. Reggel van, néhány perccel múlt fél kilenc. A kis terem ajtaja kinyílik. A jegyzőkönyvvezető beszólítja a mai nap első tárgyalására beidézett feleket ...) BlRÓ: „Ismertetem a tényállást. A peres felek 1964-ben kötöttek házasságot. Az első gyermek még ugyanabban az esztendőben, a második gyermek 1966-ban született. Mindkét gyerek lány. A házasság 1971-ben felbomlott. Közös megegyezés alapján a nagyobbik lány az anyjánál, a kisebbik az apjánál nyert elhelyezést. Az. alperes, az anya, 1975-ben a gyereket állami gondozásba adta, majd néhány hónappal később másodszor férjhez ment. A felperes is ugyanabban az esztendőben kötött másodszor házasságot, az általa nevelt leányt a gyerek nagyszüleinél helyezte el. A felperes 1976- ban keresetet nyújtott be volt felesége ellen, hogy közös házasságuk második gyermekéi a bíróság a volt feleségnél helyezze el. Az alperes a kereset elutasítását kéri azzal az indoklással, hogy gyermekét nincs módjában magához venni.” FELPERES: (Közepes magasságú, sötét hajú férfi. Szemmel láthatóan zavarban van, legszívesebben túl lenne már az egészen.) „Megismétlem a javaslatomat. A kislány már serdülő korban van, ilyenkor az anyja mellett a helye. Az édesanyám túl jár a hetven éven, beteges, nem bír már a gyerekkel. Én 1975-ben másodszor megnősültem, nem vehetem magamhoz a gyereket, most már nem tudnának összeszokni a jelenlegi feleségemmel. Hajlandó vagyok anyagi áldozatokat is vállalni, ha a volt feleségem magához veszi a kislányt!” ALPERES: (Jól fésült, érett, csinos asszony. Élénk bogárszeme van. Ideges, néha az arcához kap, aztán úgy tesz, mint aki a haján akart egyet igazítani.): „A volt férjem által tett javaslat elutasítását kérem. Első lányunk is állami gondozásban nevelkedik, hogy vehetném hát akkor magamhoz a másodikat?... Kis lakásunk van, és hét hónapja született egy fiam az újabb házasságomból. Már hárman is nehezen férünk abban a lakásban, egyszerűen nincs módomban valakit is magamhoz venni.” A NAGYMAMA: (Egyszerű, nyugdíjas asszony. Hetvenegy éves. Egy kicsit remeg a keze, amikor vallomástételre kérik.) „1971 őszén költözött hozzám a fiam és az unokám. Amikor a fiam másodszor is megnősült, a kislány nálam maradt, és még most is nálam van. Az apja hetente többször is eljön meglátogatni őt; az. anyját, tudtommal, évek óta nem látta. Amikor a fiam másodszor megnősült, azt hittem, a kislány is vele költözik. Arra való hivatkozással, hogy nyirkos, kicsi a lakásuk, továbbra is rám hagyták a nevelését. Pedig most van a legroszszabb korban. Makacs, önfejű, szófogadatlan. öregnek érzem már magam egy tizenéves bakfis neveléséhez. Félek, hogy rossz útra sodródik, aztán én leszek a hibás. Pedig ügyes kislány, szeretem, csak éppen nem bírunk már vele a férjemmel... A tanulásban sem tudjuk segíteni, és ilyen korban az embernek elég már a maga baja. Fáradtak vagyunk már, félek, hogy a nevelése kisiklik a kezünk közül...” BÍRÓ: „Alperes, nem érez anyai felelősséget a kislányáért? Nem gondolja, hogy magának kellene nevelnie?” AZ ANYA: „De igen! Szeretném is nevelni, csak nincs hol. A férjem válással fenyeget, ha magamhoz veszem a gyereket. Nem akarom elveszíteni a férjemet!” BÍRÓ: „Inkább a lányát? Az egyiket úgyis elveszítette már, amikor állami gondozásba adta...” (Csönd. Mély, vádló csönd. A toll sercenése hangos jajszónak tűnik ebben a némaságban.) BÍRÓ: „Felperes, maga sem akarja magához venni a lányát? Gondolja el annak a szerencsétlen gyereknek a helyzetét. Egyik szülőnek sem kell. Hogy néznek majd a szemébe, ha felnő?” FELPERES: „Említettem már, hogy nem tudnának összeszokni a második feleségemmel. Különben is az ilyen nagy leánynak már az anyjánál a helye. És mostanáig az én szüleimnél volt.” BÍRÓ: „Ha már az emberség szava nem ér magukhoz, gondoljanak a családjogi törvényre, mely kimondja, hogy a gyerekekről való gondoskodás, nevelés, a testi és szellemi fejlődés elősegítése a szülők kötelessége. Arra kell törekedni, hogy a gyerek egészséges, művelt, erkölcsös legyen. Kötelességük mindent megtenni e célok elérése érdekében. És maguk mit tettek e célok érdekében?” (Üjra feszült, makacs csönd. Dermedt, vádló hallgatás a perben álló felek válasza. A bíró megpróbál kiutat keresni. Tekintete a nagymamát keresi.) BÍRÓ: „Látja, sem az édesapja, sem az édesanyja nem vállalja a gyereket, önnél még mindig jobb helyen, családi környezetben van, mintha intézeti gondozásban lenne. Mi lenne, ha legalább egy időre még maguknál maradna, és több eltartási költséget kapna a szülőktől?” NAGYMAMA: „Nem az anyagiak miatt szeretném, hogy elkerüljön tőlünk, egyszerűen gyöngék vagyunk már egy ilyen nagy lányhoz. Eddig is azért vállaltam, mert úgy volt, hogy a volt menyem vagy a fiam magukhoz veszik ... De ebből az ígéretből nem lett semmi.” BÍRÓ: (Üjra a peres felekhez fordul. Egy pillanatig tűnődik, aztán erélyes hangon szól.) „Alperes, tudja, hogy törvény szerint magát illetné a gyerek?” AZ ANYA: „Tudom, de nem akarom elveszíteni a férjemet! Csak ismételni tudom, hogy nem tehetem ...” BÍRÓ: Felperes, maga az apja... Nem érez felelősséget?” AZ APA: „Elsősorban az. anyjának kellene éreznie! Említettem már, hogy kis lakásban élünk. És nagylány már ahhoz, hogy most kezdjen barátkozni a feleségemmel.” BÍRÓ: „Szóval egyikük sem vállalja önként? Legföljebb ha hatóságilag odaítéljük?” (A peres felek szótlanul, lehajtott fejjel állnak. A bíró ismét a nagymamához fordul.) BÍRÓ: „Semmiképpen sem hajlandó tovább vállalni a kislányt? Ügy tűnik, hogy a gyerek érdekében nem ajánlatos egyiküknek sem odaítélni! Legföljebb egy-egy szombatvasárnapra .. NAGYMAMA: „Szegényke végül senkinek sem kell ? ... Ha nincs más kiút, hát nem bánom, legyen úgy... Csak attól tartok, hogy mi már idősek vagyunk hozzá... De ha senkinek sem kell, mégsem nevelkedhet az utcán ... BÍRÓ: (Megkönnyebbülten a jegyzőkönyvvezetőre pillant.) „Kérem, írja! A pert megszűntnek nyilvánítom. A bíróság a kislányt továbbra is a nagyanyjánál helyezi el azzal a feltétellel, hogy a felperes és az alperes egyaránt 300—300 korona tartásdíjat és nevelési költséget fizet havonta a nagyszülőknek. A fizetség postára adása minden hónap tizenötödikéig esedékes. A per tárgyát képező tizenegy éves kislány minden hétvégét felváltva a felperesnél és az alperesnél tölti, hogy a nagyszülőknek így heti két nap pihenő jusson. SÜSIL YVEERARATHNA felvétele A SZÜLÖK FELELŐSSÉGE 17
