A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-04-02 / 13. szám
TÖRÖK ELEMÉR két verse HA FOGYTÁN A REMÉNY Madarak szállnak az égen, lassú szárnycsapásukat nézem, s fölkiált bennem a gondolat: ó, ezek a szárnyaló madarak. Körül a csenddel gyűrűzött formák azonossága a sík mindennapos jelrendszerébe zárva, és az idekéklő Vihorlát térbe gyűrűdé orma. Jó látni újra e tájat, ezt a hatalmas kék ablakú házat, nem vagyok benne idegen, ős-ismerős itt minden nekem, ameddig a szem elláthat, benne köszöntőm hazámat, s elnézem népét, micsoda sorsot őriz az idő arcukon, e tudat, e belső hatalom szorítja szívemet nagyon. CSAK ALUDJ KEDVES Akkor hát meggyújtom a gyertyát hogy meglássam a kezed fejed fölött szárnyatlan sötétség homlokodról árnyék lebben — csak aludj kedves az ég csillag-sátra fehér dalait küldi nemsokára GÁL SÁNDOR kihalt évszakok a kihalt évszakok összetorlódnak súlyos némasággá nincs nappal és éjszaka sincs se szó se történelem az időben minden anyag egynemű fordul bennem a csend hogy elérjen önmagához mintha szél sodorna titkok útjain fölkelek magam ellen fegyverrel daccal nem lehet itt győztes immár senki többé áldott szavaim elhagynak halálba zúzotton magam mögé állok árnyéktalanul nem mozdul a kéz és nem lát a szem kettős magammal süllyedek kihűlt századokba fölékesítem e csendet holnapi halálommal kirakom a fehéret fehérrel körétek lássátok nem a félelem de a felismerés hozott el idáig torlódó kihalt évszakok elé SZÁZÖTVEN ESZTENDEJE, 1827. MÁRCIUS 26-AN HALT MEG AZ EMBERISÉG EGYIK LEGNAGYOBB ZENEKOLTŐJE, LUDWIG VAN BEETHOVEN EGY OPERA VISZONTAGSÁGAI Beethoven életében szinte mindent elért, amit zeneszerző elérhet: hírnevet és dicsőséget vívott ki magának, a zeneértő közönség örökre szívébe zárta fennségesen áradó muzsikáját, királyok, hercegek és más nagyurak hajbókoltak előtte, s olykor talán még boldognak is érezhette magát. Csak egy álma nem vált valóra (pedig alighanem ezt kívánta a legjobban): sikeres operaszerzőnek lenni. Egyetlen — befejezett — operája, amely három változatban is elkészült, ma a Fidelio címet viseli. Talán még egy olyan viszontagságos sorsú opera nem volt a zene történetében, mint éppen ez. A bonyodalmak már a szövegkönyv körül kezdődtek. (Egyébként Beethoven több más opera tervét is felvázolta, illetve egyikbe-másikba bele is fogott, de rendszerint épp a rossz szövegkönyvek szegték kedvét, s ezért csak hálásak lehetünk barátai csökönyösségének, hogy a Fideliot szinte kihúzták belőle.) 1804-ben valaki felajánlja Beethovennek Bouilly francia író librettóját, amelynek „Leonora avagy a hitvesi szerelem" a címe és egy valóságos, Franciaországban (Touraineban) megtörtént eseményt dolgoz fel, alapjában véve hitelesen, csupán a helyszín kerül át Spanyolországba, nehogy Franciaországban kellemetlenségei támadjanak valakinek a darab mondanivalója miatt. (Ami az álcázásokat illeti, abban az időben szinte mindennapos dolog volt, hogy a cselekmény valamilyen „exotikus" országban, rendszerint Spanyolországban vagy Törökországban játszódott.) Az eredeti darab korántsem remekmű, sőt Sonnleither átírásában sem válik azzá, s talán ez is közrejátszott abban, hogy Beethovennek az eredeti változatot még két ízben kellett átdolgoznia. Amellett Bouilly szövegkönyvének volt egy további szépséghibája is: egy Paér nevű olasz már komponált hozzá zenét, amelyet Beethoven nem ismerhetett ugyan, hiszen a Fidelio megírása után jóval később, 1809- ben mutatták be Bécsben, mégis megvádolták őt plágiummal — mondanom sem kell: rosszindulatúan. Paér (akit ma senki sem ismer) akkoriban sikeres zeneszerzőnek számított, Leonora című operájának drezdai bemutatójáról például így ír a tekintélyes zenei lap, az Allgemeine Musikalische Zeitung: „Tüzes nyitány, néhány határozott arcélű ária, számos lendületes, tapasztalt kézre és rendkívüli mesterségbeli tudásra valló, kitűnő együttes — robbanó siker!" És hogyan fogadják Beethoven remekművét? A Zeitung für die elegante Welt kritikusát idézem: „Este színházban voltam és itt éreztem első ízben, hogy a régi világ megváltozott (egy héttel korábban ♦ a franciák megszállták Bécset — L. T.). A Fidelio, Beethoven operája ment. A nézőtér üres volt és a siker sovány. Valóban, a harmadik felvonás igen hosszúra nyúlik és az opera hatástalan, ismétlésekkel telezsúfolt zenéje szerintem nem öregbíti Beethoven hírnevét, akinek tehetségéről pedig kantátái (oratóriuma) alapján jó véleménnyel vagyok." Az opera első változatának 1805. november 20-i bemutatóját még két előadás követte, aztán levették a műsorról. Lehetséges, hogy ebben a francia megszállás is közrejátszott, hiszen sok zeneértő gazdag polgár átmenetileg vidékre költözött, a színházakban francia tisztek ültek (és csevegtek alkalmi barátnőikkel), de Beethoven barátai elsősorban annak tudták be a kudarcot, hogy a mű nem eléggé kidolgozott. Hosszas unszolásukra (a siker érdekében még a szövegkönyvet is átdolgoztatták) Beethoven elkészült a második változattal, amely az eredeti három felvonás helyett csak két részből állt. 1806-ban mutatták be a művet, de csak két előadást élt meg. A sikertelenség annyira elkedvetlenítette a zeneszerzőt, hogy egy ideig hallani sem akart semmiféle szövegkönyvről és operáról. A Fidelio csak nyolc év múlva, 1814-ben kerül színre, immár a harmadik formájában. Nehéz lenne megmagyarázni az okát, de ekkor egycsapásra kitörő lelkesedéssel fogadták, mindenki Beethovent és Fidelioját ünnepelte, jóllehet — ezt ma már egyre több zenetudós vallja — a három változat közül épp a legutolsó sikerült a legkevésbé. Ennek ellenére ma is ezt játszók a világ operaszínpadain. Külön története van az opera nyitányainak is (összesen négy — három úgynevezett „Leonóra" és egy „Fidelio" — nyitány íródott). Az opera első nyitányát nem az operával együtt mutatták be, hanem korábban, s mivel a barátok nem találták méltónak az operához, az 1805-ös bemutatón a II. Leonóra nyitánnyal ment az opera. Ez a nyitány merész formai újításaival és szokatlan (akkoriban szokatlan) hanghatásaival tűnik ki. Az 1806-os bemutatón, ahol a Fidelio második változatát játszották először csendült föl a III. Leonóra-nyitány, talán a legsikerültebb valamennyi Beethoven nyitány közül. Ennek ellenére így vélekedett, róla a korabeli kritika: „Még soha nem írtak ennyire összefüggéstelen, rikító, kaotikus, fülsértő muzsikát. Az egymás után következő bántóan éles modulációk visszataszító sorozata, az a jónéhóny lapos ötlet, amely mindenre alkalmas, csak arra nem, hogy valamiféle emelkedettség benyomását keltse (például a postakürt szólója, amely nyilvánvalóan a kormányzó érkezését adja hírül) betetőzi a kellemetlen, fülsértő benyomást." A negyedik nyitány a harmadik változathoz íródott, s bár érződik rajta a lángész kezenyoma, ma inkább afféle „sikerdarabnak" tűnik, amellyel elsősorban a közönséget kívánta meghódítani a zeneszerző. Hányatott sorsú opera volt a Fidelio, Beethoven is annak tartotta: „Ezt a szellemi gyermekemet nagyobb szülési fájdalmak között hoztam a világra, mint a többit, mégis mindegyiknél több szomorúságot okozott nekem.“ Az utókor azonban igazságot osztott. Aligha van operaszínpada a világnak, ahol ne játszották volna, de egy sem akad, ahol ne aratott volna egyértelmű, átütő sikert. LACZA TIHAMÉR 11
