A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-04-02 / 13. szám
«Éveken, évtizedeken át valaki dolgozik egy darab földön ... Akár úgy, mint • béres, akár mint summás, mint harmados, mint részes arató. Kitéve a gazda kényekedvének. És egyszer egyetlen naptól számítva ezen a földön gazda lehet, övé a föld minden gondja, minden öröme. Mostantól kezdve semmi nem úgy lesz, ahogy a gazda mondja, hanem ahogy én akarom; hitem, boldog álmaim szerint. Nekem szöknek szárba a kalászok, nekem omlik eke vasa alatt a porhanyós föld, nekem susognak a kukoricatáblák éles levelei, illatozik a napraforgó virága, nekem hízik föld alatt a krumpligumó, nekem rágcsál száz- és százmillió bogár a föld gyomrában, hogy porhanyóssá tegye a talajt a jövő évi termés számára. Nagy dolog ez ... Lehetett-e nem együtt lelkesedni, hinni, remélni ezekkel az emberekkel? Azon az estén a gyűlésen a falu sok egyéb gondja mellett az is szóba került, hogy Szamosházának hiába az országos földosztó akció ... mert a Szamoson erről a kevés földű emberek birtoka van, a gróf földje túl a vizen! A pontonhidat — amelyen bevonuláskor átkeltek a folyón — szétszedték az oroszok. Ha ki is osztják a Tisza-grófok földjét, a szamosháziak nem tudnak átjárni. Nincs min ... Tavaszra híd kellene. Az oroszok parancsnoka — a kapitány is részt vett a falugyűlésen. Emlékszem a nevére: Ivan Ivanovics Karpatov — mosolygós képű fiatalember volt. Ö javasolta, hogV kezdje el a falu a híd felépítését, ne várjanak senkire, fogjon össze a nép. Vannak a falunak mesteremberei. És kell valakit szerezni, aki vezetheti az építkezést. Ez az ember én lettem! Elhatározásomhoz a végső lendületet az adta meg, hogy a megbízatás által őmellette maradhattam ... A falugyűlésen egy paraszt — Angyal Sándor — azt mondta: — El lehet azt a hídépítést kezdeni! Nincs abban semmi ördöngösség! Egyszerű dolog ... gerendákat kell gondosan sorba egymás mellé tenni, és egyszercsak átérük a túloldalra. A túloldalon megvetjük a lábunkat; akkor mienk a föld! Valaki elkiáltotta: Vivát Dózsa György! Vivát Rákóczi Ferenc! Vivát Kossuth Lajos! A kapitány azt kérte, valaki magyarázza meg neki, kik az előbb említett elvtársak. A nép tapsolt, az assznyok sírtak, apám, aki szintén részt vett ezen a gyűlésen, hallgatott, és bizonyára a hat szép mangalica hízójára gondolt ... A munka másnap el is kezdődött. Én meg akkor éjjel elkészítettem a híd felépítésének tervét. Nem a konstrukciót, hanem a munka menetének programját, ö segítségemre volt. Afeletti örömünkben, hogy továbbra is együtt maradhatunk, sokáig ölelkeztünk, csókolóztunk. Arra, hogy testiség is létezik két szerelmes kapcsolatában, nem is gondoltunk. összebújtunk, de más nem történt köztünk. Az első kimenetel a hídhoz megrendítő, szép látvány volt. Nem egy falu, hanem egy világ ébredéséhez lehetett volna hasonlítani azt a reggelt. Egymás után gyúltak ki a házak fényei. Az emberek szerszámaikkal a piactéren gyülekeztek, jókedvűek voltak, hittel és reménységgel indultunk neki. Attól kezdve a falu első emberének számítottam. Mindenki tőlem várt mindent, jó szót csakúgy, mint parancsot. Ekkor éreztem magamat eddigi életem során a legboldogabbnak. Nemcsak azért, mert egy egész közösség számára fontos voltam ... Legyőzhetetlen erőt é.cztem magamban ! Amikor hajnalban én is megérkeztem a gyülekezőhelyre, éljenzésbe tört ki a tömeg. Induláskor valaki éneket kezdett. Azt énekeltük kifelé az úton a hídig, hogy: Kossuth Lajos azt üzente ... A hídhoz való kivonulásunk emlékezetes és tanulságos is volt... Nemcsak azok az emberek sorakoztak fel reggel a hídépítéshez, akik a földosztás reményében álltak munkához — hanem a falu minden felnőtt lakója. A gazdaemberek is a sorokban meneteltek. Vitte magával őket a szegények, a földre éhesek lendülete. Tátogtak, úgy tettek, mintha énekelnének ők is... Kitátott szájukon hang nem jött. De az áradattal nem akartak szembekerülni. A kapitánnyal való előzetes tanácskozás szerint számba vettem az embereket. Négyszázan voltunk. Én magam négyszáz fő munkáját képtelen lettem volna irányítani. Brigádokat szerveztünk, a brigádok neveket is választottak maguknak. Tíz brigádot alakítottunk. Mindenki annak a brigádnak lett tagja, amelyiknek akart. Sajnos, már az első nap nézeteltérésre került sor. Az Esze Tamás-brigád a falu túlsó végéről való emberekből szerveződött. Délben bejelentették, hogy megváltoztatják a brigádjuk nevét: Lenin nevére. A gazdák tiltakoztak, hogy ez alatt a név alatt ők nem hajlandók tovább dolgozni! Egyetlen lapát földet arrébb nem tesznek, egyetlen követ meg nem emelnek, amíg egy általuk is becsült rendes magyar ember nevét nem kapja meg a brigád. A faluvégesiek azt mondták: nem is baj, ha a gazdák nem tartanak velük, hiszen meg van az írva, hogy burzsujókkal nem lehet felépíteni az új világot. Hát akkor a Szamoshídat hogy lehetne? Kiéleződött a helyzet. Később nemcsak erről esett szó. Felhánytorgattak a gazdáknak sok mindent: hogyan csapták be a szegény embert. VÉGH ANTAL A gazdák meg: a szegények közül kit, mikor, hol értek lopáson! Sikerült rendet teremteni. A gazdákat abból a brigádból áthelyeztem a Rákóczi-brigádba, így egy időre megszűnt a marakodás. Voltak aztán kedélyes dolgok is. A Lenin-brigád tagjai, akik azelőtt még — úgy, ahogy a faluban szokásos volt — keresztnevükön szólították egymást, most elvtársnak tituláltatták magukat? Pista elvtárs, Berti elvtárs, Jóska elvtárs! A Simon gyerek azt mondta az apjának: Vigyünk haza estére egy kis forgácsot, édesapám elvtárs, mert nincs mit tenni a tűzre. Az apa azt felelte: Jól van, fiam elvtárs, pakolj össze egy hamvassal, az élég holnapig. Lesz mivel főzzön édesanyád elvtársnő, és nem fognak fázni otthon a kis elvtárskák se ... Persze, először nem a hidat kezdtük építeni! Napokig tartott a romok eltakarítása. Az előző híd — amit a németek felrobbantottak — kőből volt, és ezt fából akartuk csinálni. Emberfeletti munka volt a kődarabokat úgy szétvágni, hogy szekérre téve távolabbi helyre szállíthassuk. A híd lejárója annak idején öntöttbentonból készült. Ezt a betonkőzetet is fel kellett vernünk, hogy a földbe leáshassuk a faoszlopokat. Lett volna más megoldás is, de sajnos, mégis emellett kellett maradnunk, mert ha új helyen kezdjük a hidat építeni, akkor oda előbb út kellett volna, hogy szekerekkel megközelíthessük a partot. Ügy számoltam, hogy a rom eltakarítására elég lesz két hét. Sajnos, ez a számításom nem vált be! Kézicsákányokkal óriás kőtömböket szétverni, az összekötő vasszálakat hidegvágóval szétszabdalni — kegyetlen munka volt, de meg kellett csinálni. A legösszetartóbb brigádot, a leninistákat vezényeltem erre a részre. Ök olyanok voltak, mint a darazsak! Csak szólni kellett nekik, és máris mint a tűz ... Szikrát vetett a csákányuk. ök nem törődtek semmivel, vágták, szaggatták a köveket, mintha évszázados düh tombolna bennük. Nagyon hamar kiadta a brigád az erejét! Rosszul táplált, gyengén fejlett emberek voltak. Pergelt levest és krumplit hozott nekik ebédre az asszony vagy a gyerek. Elfáradtak, de nem mutatták, én viszont lemérhettem a helyzetet a teljesítményükön. Mit tehettem? A gazdák brigádját, a Rákóczit kellett volna a betontörésre bevetni. Belőlük kivenni az erőt! Paprikás szalonnát hoztak reggelire, hagymát ettek hozzá, délben füstölt hús a levesükben ... A legfárasztóbb munkát kellett vona rájuk nyomni. A leninistákat kímélni, készíteni akkorra, amikorra ezek összecsuklanak. őket vinni az utolsó rohamra ... Néhány nap múlva a leninisták némelyike szédelgett. Kezüket felette a csákánynyél, fújta rajtuk a Szamos-szél a nadrágot... A rákóczisták megpirosodtak, ezek egyre sárgábbak lettek. A munkát szigorúbban megköveteltem az idő miatt. A hídnak a tél beállta előtt kész kellett lenni, mert milyen kár lett volna az energiáért, ha semmibe vész? Ha idő előtt jön egy kora téli jeges ár, egy félig kész hídra ... Elhatároztam, hogy lecserélem a Lenin-brigádot a Rákóczival. Sajnos, ezt az elhatározásomat — csak véghez akartam vinni, de nem készítettem elő. Most már tudom, hogy kellene cselekednem! Akkor felkészületlenül lettem vezető ember! Szakmai munkát akartam irányítani tapasztalat és tudás nélkül — hittel és lelkesedéssel. Ez nem megy ... súlyosan kellett fizetnem. Most már tudom; egy rosszul levert oszlop az egész építményt tönkreteheti ... Egy oszlopot csak egyszer, egyetlenegyszer lehet leverni... aki ezt a törvényt nem ismeri, úgy jár, mint én ... és a hidam! A hallgatóságban egyre inkább éledezett a gyanú... a pap nem az álmát meséli. Lehet, hogy ébren képzelte el mindazt, amit most elmond? Az utóbbi időben a fogolytábor lakói között többször esett szó róla, hogy mihelyst kitavaszodik, hídépítésre vezénylik mindnyájukat. Vajon nem ez ment-e a pap agyára? És az a nő a történetében? Fél év óta nem kapott a feleségétől levelet. Más se kap! A történetbe nem szólt bele senki, örültek, hogy akad köztük, akinek még maradt ereje: beszél; telik vele az idő! — Lecseréltem a Lenin-brigádot. De nemhogy megköszönték volna! Fellázadtak ellenem, azzal vádoltak: nem bízok meg bennük! A zűrzavar, az éjfélig tartó viták, a hosszas huzavonák után fáradtan kezdtük a másnapi munkát. Végül visszavontam a Lenin-brigád leváltására utasításomat. Ezután szépen haladtunk. Egyhetes késéssel, de eltakarítottuk a romokat, felvágtuk az utolsó betonfalat is, amely akadályozta az oszlopsor lerakását. Most már kivehető volt, mi készül itt a Szamos partján, a régi felrobbantott híd helyén. Az emberek lendületet kaptak, kezemunkájuknak sikere láttán. Végre eljött a nap: hozzákezdhettünk a hídhoz ... Felejtve előzetes kudarcainkat, az egyenetlenséget, meghozattuk az első szekér rönköt! Szép nap volt ez! A kapitánnyal tárgyaltam meg. Ö úgy látta jónak, hogy a híd valamennyi építője közös nagy ebéden vegyen részt a Szamos partján. Mi végeztük a napi munkánkat, az aszszonyok óriás üstökben, kondérokban főzték az ebédet. (Folytatjuk) Jégzajlás 10
