A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-04-02 / 13. szám
A CSEMADOK XII. ORSZÁGOS KÖZGYŰLÉSÉRE KÉSZÜL A SZÖVETSÉG LAPJA, A HÉT, AZ ESEMÉNY JELENTŐSÉGÉT ÚGY KIVANJA NÖVELNI, HOGY HOGYAN TOVÁBB? CÍMMEL HASÁBJAIN MEGSZÓLALTAT ÉRDEMES KULTÚRMUNKÁSOKAT, CSEMADOK-TISZTSÉGVISELÖKET, ÉS HELYET AD A SZLOVÁKIAI MAGYAR KULTÚRA ISMERT SZEMÉLYISÉGEI ÍRÁSAINAK IS. TESZI EZT AZZAL A CÉLLAL, HOGY A KULTURÁLIS MUNKA SZÍNVONALA TOVÁBB JAVULJON. MAI SZÁMUNKBAN GYŐRI SAROLTÁÉ A SZÓ. HOGYAN TOVÁBB? Nagyon érdekesnek tartom a Hétben azokat a cikkeket, amelyek Hogyan tovább? címmel a CSEMADOK helyi szervezetek életével, problémáival foglalkoznak. Elnézést kérek azért, hogy felkérés nélkül közlöm észrevételeimet e kérdéssel kapcsolatban. írásomat nem csupán „belső" használatra szántam. Azért vetettem papírra gondolataimat, hogy mi sem maradjunk szótlanok akkor, amikor fontos dologról van szó. Mi, a CSEMADOK szepsi (Moldova nad Bodou) helyi szervezetének tagjai úgy érezzük, hogy a szerkesztőség egyenesen nekünk címezte a kérdést. Hogyan tovább? Igaz, a víz alól felmerülő ember levegő után kapkod és nem beszél. Annak örülünk, hogy végre kikerültünk a kínos semmittevés hullámvölgyéből. Szlovákia egyik legnagyobb taglétszámú CSEMADOK helyi szervezete vagyunk, és ez sok mindenre kötelez bennünket. Saját házunk táján szerzett tapasztalatainkat tanács formájában megoszthatjuk másokkal, elmondhatjuk mindenkinek, hogy mit ne csináljanak. Arra ugyanis előbb-utóbb mindenki rájön, hogy mit kell tenni. Új elnökkel és régi vezetőségi tagokkal kezdtük az 1977-es esztendőt. Az új elnök az elképzeléseknek és az előírásoknak megfelelően szakcsoportokba sorolta a CSEMADOK-tagokat, és megjelölte tevékenységüket is. Minden szakcsoportnak vezetője van, aki felelős a közösség munkájáért. A vezetőségi gyűléseken nincs hiány a tervekből, elképzelésekből, persze számításba vesszük, sőt gondosan mérlegeljük a lehetőségeinket is. Az új elnök ötlete volt, hogy arra érdemes és rátermett kultúrtársakat, mint aktivistákat hívjunk meg a vezetőségi ülésekre. Találtunk az elgondolásunkhoz megfelelő embereket, és minden reményünk megvan arra, hogy a tagsággal való együttműködés ilyen módon még eredményesebb lesz. Sajnos, a vezetőség tagjai között még mindig vannak olyanok, akik azt gondolják, hogy társadalmi helyzetüknél fogva megilleti őket bizonyos funkció, bizonyos szerepkör, de csak olyan, amely nem kötelezi őket semmire. A helyzet viszont az, hogy a kulturális munkában nem lehet az „előkelőt" játszani. Itt a szó valódi értelmében napszámosoknak kell lennünk: szolgálatkészeknek és fóradhatatlanoknak. A vezetőség és az új elnök jóleső érzéssel állapíthatja meg, hogy már mögöttünk van az az időszak, amelyet hol szépen, hol csúnyán, de állandóan bíráltunk, de a szavunk csak annyit ért, mintha falra hánytunk volna borsót. Volt idő, amikor az egyes szakcsoportok tevékenységét kedélyes italozással összekapcsolva kellett „népszerűsíteni". A színjátszók körében meg már odáig fajult a helyzet, hogy úgyszólván egyetlen próbát sem tartottak poharazgatás nélkül. Kisvárosban élünk. Olyan helyen, ahol az emberek figyelemmel kísérik a dolgokat. Tehát, amikor színdarab bemutatására került sor, a jól értesült közönség nem lepődött meg túlságosan a teljesítmény láttán. A falusi vendégszereplésekről már nem is beszélek szívesen. Ilyen alkalmakkor a szereplők mindig megtalálták a módját annak, hogy a helybeli kocsmában „teremtsenek emberi kapcsolatokat". Arra is volt példa, hogy a közönség türelmetlenül zajongott a kultúrházban, és valaki kénytelen volt megkeresni és figyelmeztetni a szereplő gárdát, kezdjék már el az előadást. A szigorú felszólításnak eleget kellett tenni, el kellett hagyni a kocsmát, s ha kicsit ázottan is, de be kellett vonulni a kultúrházba. Nők szigora, gondolhatná valaki. Ilyen a világ. Mindenfajta tevékenységünknek az ital a hajtója. De ha ez valóban így van, akkor sírni kell. És itt önkéntelenül is adódik a kérdés, mi is tulajdonképpen a hajtóereje a kulturális tevékenységnek? Ó, régi szép idők! Amikor a megalakult CSEMADOK helyi szervezetek tagjai az anyanyelvi kultúra művelésének a lehetőségétől megmámorosodva éjt nappallá téve szerveztek, rendeztek, produkáltak. A kultúrbrigád tagjai teherautón utaztak a fellépés színhelyére, és kicsi, fűtetlen helyiségekben is előadták műsorukat, sőt, ha kellett, a pénztárcájukba is belenyúltak, áldozatot is hoztak a közös cél érdekében. Pedig akkor még A közönség minden derűs percért hálás jóformán be sem hegedtek teljesen a háború okozta sebek, és a gazdasági helyzetet sem lehetett összehasonlítani a mostanival. Három évtized alatt annyit fejlődtünk, hogy lépten-nyomon a ragyogó anyagi jólét jeleire figyelhetünk fel. Sok mindent szereztünk magunknak, de kultúrára vonakodva vagy egyáltalán nem adunk ki pénzt, erre a célra elégségesnek találjuk azt az összeget, amelyet tévé-díj címén havonta kifizetünk. Mégiscsak szégyellni való, hogy ebben a ragyogó anyagi jólétben csupán állami támogatással működhetnek kulturális intézményeink. Sőt, mi több, ha az üzemi szakszervezettől ajándékba kapunk színházjegyet, még akkor sem megyünk el az előadásra. A társulat megkapja a neki járó összeget, mit akar még? Elég nekünk a televízió. Az otthon van, nem kell kimozdulni a házból. És ami még a kényelmünket szolgálja, hogy tévé-nézés közben mást is lehet csinálni, sem a rendező, sem a színészgárda, sem a közönség nem kívánja tőlünk, hogy csendben, fegyelmezetten üljünk. Ügy tűnik, eltértem a tárgytól. Pedig nem. Ma már ott tartunk, hogy az amatőr csoportok is tisztában vannak azzal: társadalmunk óriási összegeket fordít közművelődési célokra, a kulturális munka fejlesztésére. Tehát, amikor valamilyen szakcsoportot akarunk alakítani, akkor mintha egyszerre a földből nőnének ki azok a hozzáértő emberek, akik bámulatos üzleti érzékkel fejtik ki, mennyibe kerül egy ilyen csoport fenntartása. Különös hangsúllyal kerül szóba itt a szakoktatók kérdése, mert a vezetőket magas honoráriumban kell részesíteni, ilyen és ilyen előírás értelmében. A jámbor CSEMADOK-tag pedig mindezeket hallva eltűnődik azon, vajon hol végződik az amatőr kulturális tevékenység és hol veszi kezdetét a profi szintű munka? Pénzért mindent. Ingyen semmit. Manapság ez az egyetlen hajtóerő? De ha ez valóban így van, akkor én is megkérdezem: hogyan tovább? A CSEMADOK XXII. rozsnyói (Roznava) járási konferenciáját, amelyen Lőrincz Gyula, a CSEMADOK országos elnöke és Varga Béla, a CSEMADOK KB főtitkára is részt vett, Gömörhorkán rendezték meg. Szőllős Sándor, a CSEMADOK járási bizottságának titkára beszámolójában megállapította, hogy a legutóbbi konferencia óta eltelt két év során sokat javult a helyi szervezetek munkája, tartalmasabbá és rendszeresebbé vál* a szervezeti élet, s örvendetesen gyarapodott a CSEMADOK munkájában aktívan részt vállaló fiatalok száma. (Itt kell megemlíteni, hogy 1974 óta közel 400 új tagot sikerült beszervezniük.) Megjegyezte azonban, hogy több helyi szervezet munkája stagnált vagy veszített korábbi lendületéből, ami részben objektív nehézségekkel (művelődési ház hiánya, elégtelen anyagi lehetőségek) magyarázható, részben pedig azzal, hogy sok lelkes és aktív szervező, irányító ember máshová költözött, illetve nem vállalta a további munkát — korára, megváltozott életkörülményeire való tekintettel. Figyelemre méltó volt beszámolójának az a része, amelyben az író-olvasó találkozókkal kapcsolatos problémákat boncolgatta. Megállapította: az íróolvasó találkozók népszerűek a járásban, de megrendezésüket sok esetben gátolja az a sajnálatos körülmény, hogy a meghívott vendég könyvei kis példányszámban (vagy egyáltalán nem) jutnak el a járás könyvesboltjaiba, így az olvasók úgy beszélgetnek az íróval, hogy nem is tudják, miről szól a könyve. Ezen a helyzeten javítandó, a CSEMADOK járási bizottsága megállapodott a rozsnyói könyvesbolt vezetőjével abban, hogy a jövőben a megrendeléseknél figyelembe veszi, mely írók vesznek részt a CSEMADOK szervezetek által rendezett író-olvasó találkozókon, továbbá — hasonlóan a dunaszerdahelyi könyvesbolthoz — írókat és költőket hívnak meg, akik a vásárlóknak dedikálják a műveiket. A vitában felszólalók közül néhányon megemlítették a Hét terjesztésével kapcsolatos problémákat. Az egyik felszólaló rámutatott: eleve reménytelen dolog az előfizetők toborzása, ha sokszor maguk a helyi szervezetek vezetőségi tagjai sem vásárolják vagv rendelik meg a lapot. — ez — A CSEMADOK Bratislava-járási konferenciáján jelen volt Berták Miklós, a járási pártbizottság s a járási nemzeti bizottság küldötte, dr. György István, a CSEMADOK KB titkára. A beszámolót Jurenka Béla járási titkár tartotta: ismertette a járásban működő hat helyi szervezet kétesztendős tevékenységét. A beszámoló szerint az elmúlt évek legfontosabb feladata a járásban a szervezeti élet megszilárdítása volt — ez többé-kevésbé sikerült is; az elnökség rendszeresen ülésezett, az évzáró taggyűlések színvonalasak voltak. A járás legaktívabb és a taglétszámot illetően legerősebb szervezete a szenei: tevékenysége folyamatos, énekkara, irodalmi színpada, zenekara és tónccsoportja színvonalas. Vel'ky Bieíben (Magyarbélen) öt éve alakult újjá a szervezet, sajnos az utóbbi időben tevékenysége ismét gyengült. A szervezetekben viszonylag jó a népművelési munka: a különböző fontos évfordulók alkalmából tizennyolc emlékműsort rendeztek, jól megszervezték a „Néppel tűzön-vízen át" és a Fábryvetélkedőt, valamint a vers- és prózamondók versenyét. Több honismereti kirándulást is szerveztek, főleg a szendék. A beszámoló után értékes vitafelszólalások hangzottak el. — ni — 6
