A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-03-26 / 12. szám
VÁLTOZÁSOK hetné le az újságíró: „Megduplázódna a távolság, ha a csílízközíek mintegy 450 személygépkocsiját fel akarnánk sorakoztatni" ... Az egykori mostohagyerek tehát felnőtt, s a szocialista társadalom édesgyerekévé vált. Az 1974-ben egyesített szövetkezet soha nem látott fejlődésnek indult. 1975-ben például árutermelésük összértéke 92 millió korona volt, amiből 33 millió koronát fizettek ki a dolgozók bérezésére és jutalmazására. Ügy vélem, ehhez nem kell bővebb kommentárt fűznöm. Mint ahogy azt is lehetetlennek tartom, hogy egy rövid írásban mindenről írjak, amit a szövetkezetben láttam, tapasztaltam. Csupán néhány újszerű dologról próbálok képet adni, melyek közvetve vagy közvetlenül befolyásolják, illetve elősegítik a kiváló termelési eredményeket. (Egyebeken kívül természetesen az 1100 dolgozó tag érdeme, szorgalmának az eredménye.) Az új központi irodaházat minden különösebb lelkendezés nélkül felruházhatom a csodálatos jelzővel. Pedig nincs rajta semmi felesleges cifraság, díszítés. Szolgálja a célt, amire hivatott: a szakmai vezetés „műhelye”. Itt kovácsolódnak, állnak össze a tervek, innen futnak ki a megvalósításra kerülő merész elképzelések, s itt összegeződnek az elért eredmények. Csütörtök van, délelőtt. A tanácsteremben 30—35 vezető beosztású dolgozó ül a színes tévékészülék előtt. Figyelik a Haladó tapasztalatok iskolája című adást. Közben jegyzetelnek. Az adás után Gaál Sándor főmérnök vezetésével megindul a vita. Ki mit jegyzett meg, mit tud felhasználni saját területén a látottakból és hallottakból? Parázs, szenvedélyes a disputa. Közben egy csinos kislány kávét szolgál fel. A résztvevők egybehangzó véleménye: dicséretet érdemel a vezetőség, hogy lehetővé teszi a több sorozatból álló adás megnézését, mert sok hasznos tapasztalattal gazdagodnak, amit felhasználhatnak mindennapi munkájukban. Utunk a szapi gazdasági telepre vezet. Kísérőm Beringer Árpád agrármérnök, főállattenyésztő. Nyitrán végezte el a főiskolát, ott ismerkedett meg a feleségével is, aki szintén mérnök és itt dolgozik az egyesített szövetkezetben. — Mint mindenhez, ehhez a szakmához is szív kell — magyarázza útközben a talpraesett fiatalember. — Szeretem, amit csinálok, kiélem magam a munkában, és ez szerintem nagy szó. Minden tekintetben megtaláltam a számításomat.. . Egyébként ez a szapi telep, hogy úgy mondjam világszínvonalú, igen korszerű „malactermelő" üzem. 500 anyakoca befogadására épült. Hathetes korukban leválasztjuk a malacokat, s amíg tizenkéthetesek (35 kg súlyig), a malacneveidében tartjuk őket, majd szétküldjük a szövetkezet hizlaldáiba . . . Tavaly például átlag 19,2 malacot választottunk le anyakocánként. S hogy még két jellemző számadatot mondjak: átlagosan 3500 sertést tartunk ezen a telepen, s évi sertéshús-termelésünk 160 vagon. — Hány sertésgondozó dolgozik a telepen? — Mindössze nyolc — feleli ifjabb Miklós Géza telepvezető. — Váltott műszakban dolgoznak, négyen-négyen naponta, kétszer hét órát. Annyira korszerű a berendezés, hogy ez a néhány ember képes ellátni a 3500 darab sertést. Végigjártam az istállókat. Ezek rácsos padozatúak, így természetesen higiénikusak. Az istállókat rendszeresen forró vízzel, gőzzel fertőtlenítik. így sem a koca, sem a malacok nem találkozhatnak szennyező anyagokkal, aminek eredményeként minimális az elhullás. Ez valóban hústermelés — világszínvonalon ! Visszafelé menet megtekintettem a „tojásgyárat” is. Négy hosszú baromfiistálló sorakozik egymás mellett egyenként 14 és fél ezer tojóval, összesen tehát 48 ezer a tyúkok száma. — Hat dolgozó látja el a tojókat — mondja Szőcs László, a farm vezetője. — 12 millió darab tojás az évi termelésünk, vagyis egy dolgozóra 2 millió darab jut, ami minden magyarázatnál beszédesebb ... — Tudna valami érdekeset mondani a tyúkokról? — kérdem a farm vezetőjétől. — Hát hogy is mondjam — mosolyintja el magát. — A tojók nagyon érzékenyek. A legszeszélyesebb asszonynál is érzékenyebbek. A legcsekélyebb rendellenességre is azonnal reagálnak, mégpedig olyformán, hogy néhány ezer tojással csökken a napi hozamuk. Finoman, pontosan kell velük bánni... Táncos Tibor, az egyesített szövetkezet üzemi pártszervezetének elnöke az irodájában fogadott. — Hát így dolgozunk — mondja —, így próbálunk lépést tartani a kor követelményeivel, s ha lehet, egyben s másban meg is szeretnénk előzni . . . Mindezek ellenére mégis van némi ellentmondás az életünkben. Hogy ez miben nyilvánul meg? Azzal a bőséggel és anyagi javakkal, melyekkel dolgozóink rendelkeznek, nincs arányban kulturális fejlődésük, felemelkedésük. Nem mintha nem igényelnék a kultúrát. Igénylik. Csak nincs, aki csinálja. És ez az, amibe nem nyugodhatunk bele. A közeljövőben nagyobb központi rendezvénnyel igyekszünk pótolni a hiányosságokat: egy „Csilizköziek — Csilizközről — csilizközieknek" című műsorral. Társadalmi keresztmetszetben szeretnénk bemutatni a hajdani senki földjét, a Csallóköz mostohagyerekének múltját, jelenét és egy kicsit a jövőjét is ... Végül a szövetkezet étkezdéjét kerestük fel, ahol naponta több száz dolgozó étkezik. Ahogy elnéztem a terített asztaloknál jóízűen falatozó embereket, az ötvenes évek megmosolyogtató suttogásai, hangjai jutottak eszembe: „Közös konyha, csajka? ... Nem kérünk belőle! . . .” A látott kép másról mesél ... LOVICSEK BÉLA (A szerző felvételei) Tóth Irén négy éve dolgozik a farmon 3
