A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-03-12 / 10. szám
Földgömbbel a vállán Atlasz védi a bejáratot A RÉGI PRÁGA REJTELMEIBŐL Az idegen felnevetett: „Ne félj, vén obsitos, hozzál csak szalmát meg egy pokrócot és rakjál tüzet a kandallóban. S hogy kezed-lábad fürgébb legyen, nesze, itt van egy fiaskó, ürítsd ki az egészségemre." Vencel apó zavarban volt. Grófi engedély ide, grófi engedély oda, nem tudta mitévő legyen. Félt az erélyes hangú látogatótól, s annyira be volt gyulladva, hogy még a kísértetekről is megfeledkezett. Nagy morfondírozások közepette megvetette a szalmaágyat, befűtött s aztán elköszönt a félelmetes vendégtől, akit lelke mélyén Doktor Faustnak vélt. És hogy még álmában is bátor legyen, ugyancsak fenekére nézett az ajándék fiaskónak. Rögvest melege lett, kellemes fáradtságot érzett testében, s alig feküdt le ágyára, máris mély álomba merült. Durva rángatás riasztotta fel, Négy állig felfegyverzett katona állt felette. „öltözz fel, öreg — mordult rá egyikük — és jöjj velünk!" „De vitéz urak, könyörgöm, én mit sem vétettem" — és szegény Vencel apó reszketett, mint a miskolci kocsonya. „Ne félj, vén csont, nem történik semmi bajod, a parancsnokunk, az a lovag úr, akit este elszállásoltál, már vár reád", — bátorította az ősz gondnokot az egyik KÍSÉRTETEK egy grófi palotában Túl a folyón, a Kisoldalon, ahol éjféltájt nemegyszer találkoztam kőfalból kilépő barátokkal és fejüket hónuk alatt hordozó lovagokkal, pontosabban a Karmeliták utcájában, egy bérház ütött-kopott homlokzata mögött pompázik egy kis palota, a néhai Vrtba grófok palotája. Bűbájos kertjében, orgonanyílástól lombhullásig, fiatal szerelmesek és viharokban megőszült hadastyánok bámulják a Hradzsin és a Szent Miklós székesegyház tornyainak színes, álomszerű sziluettjeit. Földgömbbel a vállán a homokkőből faragott Atlasz védi a palota hátsó tömbjének és barokk szobrokkal díszített kertjének bejáratát. Csúfján a harangszó és nyáron a pipacsok csilingelőse, no meg az itt elhelyezett bölcsőde apróinak zsivaja fodrozza be hangfelhökkel a kert feletti firmamentum égszínkék tükrét. S mintha Mikolás Alest lótnád kilépni a hajlotthátú kerti lak lilliputi ajtaján . . . — Hiába, csak a változás örök — szólal meg mellettem egy fehérhajú bácsi, akivel e miniatűr tündérkertben már jó néhányszor találkoztam. — Valaha rég, másfajta zaj verte fel a kert csöndjét, űzte világgá a palota lakóit, riogatta a szomszédokat és rémítgette a környékbeli polgárokat. A múlt század negyvenes éveiben — folytatta mondókáját bőbeszédű, ismeretlen ismerősöm — amikor a Kisoldal toronyórái elütötték az éjfélt, és az alabárdos éjjeli őr kürtje is elnémult, életre keltek a palota szellemlakói. Folyosóin kitört ablakok csörömpölése, bús, majd szilaj dallamok, éktelen lábdobogás, rimánkodás, aztán vérfagyasztó jajgatás hallatszott, és mint a Bolygó Hollandi szelleme, kísérteties fények imbolyogtak a palotában. A tulajdonosok mit sem törődve prágai székházukkal, Bécsben vigadoztak, míg a lakók és a palota tőszomszédai más házakba, más utcákba költöztek. Csupán az öreg, félnótás házgondnok maradt meg a helyén. Noha ugyancsak félt a kísértetektől, Vencel apó mégiscsak a Vrtba palotában szerette volna utolsó napjait megérni. Egy október végi ködös estén, amikor a holt avart az őszi szél a Kampón felkavarta és űzte végig az elhagyott utcákon, erélyes kéz zörgetett a palota kapuján. A gondnok egyszeriben még süketebbé vált és a meleg, kísértetmentes odújából nemigen akart kibújni. A zörgetés azonban dörömböléssé fajult, úgyhogy Vencel apó végül, ha szívdobogva is, felkelt és kaput nyitott. Magas termetű, ismeretlen férfi áIlőtt a kapuban. Lovag is lehetett, de lehetett másfajta is. „Most érkeztem Bécsből, itt van a grófék engedélye — mutatott fel egy pecsétes írást a kései látogató — s néhány hónapra beköltözöm a palotába. Mutasd meg, vénség, a vendégszobát és fűts be, amint látod bőrig áztam." Vencel apó nagy hümmögve vakarta meg fejebúbját, s aztán alázatos hangon beszélni kezdett: „őszintén sajnálom, ám a lovag úr kérésének aligha tudok eleget tenni. A szobák, termek nincsenek bebútorozva, a vendégszobában szemétdomb van, a plafon beázik, az ablakok nem csukódnak és a csupasz padlón az úr mégsem alhat." Szerelmesek a kertben vitéz, majd közös erővel kituszkolták őt szobájából. A palota kertre nyíló sala terrenájában aztán valóban rátaláltak a tisztre és további hat fegyveresére, akik egy tucat bilincsbe vert alakot őriztek. „Látod, jó öreg, minden rendben van. Én vagyok a városi őrség parancsnoka, s ezek a jómadarak, akik itt hosszú időkön át mint kísértetek rémítgettek, pénzhamisítók. Kisded játékaikat eljátszották, most majd a hóhér játszogat el velük. Te pedig, Vencel apó, mától kezdve nyugodtan alhatsz . . ." — így történt valahogy, ám az is lehet, hogy másképp volt. Ahogy kaptam, úgy adom tovább — mondja nevetve alkalmi ismerősöm. — A régi histórián mit sem változtattam. Egy betűnyit sem! BARSI IMRE (A szerző felvételei) A kísértetek híres Sala Jerrenája előtti játszótéren a jövő nemzedékét látjuk 15
