A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-02-12 / 6. szám
1A koporsókat kitették az udvarra — egymás mellé mind a kettőt — az eperfa alá. ® A felsőszobából — ahol tegnap felravatalozták a halottakat —1 kijöttek az emberek, és megálltak a koporsók mellett. Az asszonyoknak széket raktak két sorban, mögéjük nyárfából ácsolt lócát. Apa és fia feküdt a két koporsóban. A gyászolók gyülekezetéből egyetlen férfiember sem hiányzott, mint komor, fejüket leszegett varjak, álltak a koporsók mellett. A temetést a halott apa legidősebb bátyja — Járó Sándor — rendezte, mert férfiember nem maradt a családban. Koporsóért bemenni a városba — mint máskor — nem lehetett. Se koporsóért, se másért, már hónapok óta, mert nem volt híd. Amit még az orosz katonák raktak az ősszel vaspontonokból, azt nem sokkal később szét is szedték, elvitték fontosabb helyre. Hol van most híd a Szamoson? Ladikkal át lehetett volna hozni a koporsókat, de vajon bent a városban van-é? Sok volt mostanában mindenfelé a halott. Sándor — a halott apa legidősebb bátyja — itt készítette a koporsókat helyben. Csendes, szépen megrendezett halottbúcsúztatónak ígérkezett a temetés. Járó Sándor előkészített mindent Járó Lászlóné, az özvegy — aki nemcsak férjét temeti, hanem legidősebb gyermekét, Bálintot is — hajnal óta talpon volt. Reggel nyolcóra tájt elájult, de adott neki az orvos két injekciót. Nem sokkal azután kérte, hozzák be a ruháját: gyászba akar öltözni. A két lány — Olga és Elvira — állt a koporsókhoz legközelebb. Az anyjuk mellettük ült egy széken, zsebkendőt szorított az arcára. Néha mind a hárman felzokogtak, könynyük már nem volt, harmadnapra elsírták. Elvira — a kisebb — arra gondolt, hogy apának és Bálintnak ma hajnalra kellett volna feltámadni — ha az Isten Jézus erejét parancsolta volna halott testükbe. A tágas udvar kapuját kinyitották. A felsőszoba, ahonnan a halottakat az udvarra hozták, kongó üres. Az alsóban fehér, megterített asztal, rajta kenyér, szalonna, üvegekben pálinka. Járó Sándor már végigkínálta a férfiakat. A konyhában töltött káposzta főtt. A temetés végeztével nem fog mindenki visszajönni, csak a rokonság. Sokan lesznek. Járó Sándor idejében gondoskodott borról is. Temetés után bort kínálnak. Ez a szokás. A virrasztóban pálinkát ittak, de mindenki keveset. Szamosháza község lakói mértéktartó, józan életű emberek. Igyekvők, dolgosak, mint amilyen a halott apa is volt. A halotti gyülekezet némán, csendesen állt együtt. Az anya már nem sírt, a testvérek nem jajongtak, néha szipogott valaki, aztán csend volt újra. A harang még nem szólt. A földet a nap melengette, nedvét felszippantotta, mint szemre szorított zsebkendő a könnyet. Járó Sándor is odaállt családja közé — a koporsókhoz. Csak egy-két öregasszony maradt a konyhán a káposztásfazekak mellett. Az emberek a földet nézték, amely simára volt gereblyélve, s amelyet egyenletesre tapostak a kemény talpú csizmák. Tegnap még víztócsa is volt itt, dérmarta zöldülő fűcsomók, de reggel korán átjött Szűcs Demeter, a szomszéd — anélkül, hogy valaki mondta volna neki. Nem a kerítésen jött, hanem körben a kapun, hozott magával mindenféle szerszámot, és lassan, aprólékos gonddal elegyengette az udvar földjét. A tócsákba száraz homokot hintett, a dúcokat lapáttal lenyeste, pálinkát inni egyszer ment be, égre nem nézett, csak földre, fejét kemény, nehéz gondok húzták lefelé, dél lett, mire végzett. Akkor rágyújtott egy maga sodorta cigarettára, félreállt, elszívta, keserű gondokat eregetve a füstből. Aztán hazament, seprűért, összeseperte a lehullott diófaleveleket, számba vette a szerszámait, és hazacammogott. Megtisztálkodott, fekete ruhát vett, beállt a többi ember közé. Amikor a harang megszólalt, az anyának vizes ruhát tettek a homlokára. Nem sokkal a harang kondulása után megérkezett a tiszteletes úr. Palástját jövet a szél libegtette. Megállt az asztal előtt, fejét lehajtotta, sápadt volt, mintha nem lenne vér az arcában. Kezét összekulcsolta, ott állt egy ideig némán — de lüktető gondolatokkal. Egyedül jött, nem kísérte senki. Felesége, a tiszteletes asszony, otthon maradt. Nem azért, mintha nem lett volna, aki a kislánnyal maradjon. A halotti gyülekezetből sokan akarták látni őt ezen a temetésen. Amikor a harangszó utolsó foszlánya is elszállt messze túl a gyülekezet feje felett a Szamos partjáig, a tiszteletes úr oldalra tekintett, aztán vissza maga elé. Angyal Sándor nyelt egyet; sovány, libabőrös ádámcsutkája álla alól leszaladt, és elkezdte az éneket. „Te benned bíztunk eleitől fogva” ... Nagyon magasan kezdte — akarattal így — és akkora erővel, hogy beleremegett a halotti gyülekezet. Aztán hangjához hangok simultak, mint ellenállhatatlan óriás áradat — hömpölygött az ének, feltörve az egekig. Mintha mindenki önmagán akarna bátorítani, erőt venni a koporsók felett lebegő árnyakon. Az ének szállt, jólesett mindenkinek a hosszú csend után a hangos énekszó. Nem sírt senki. Az anya nem énekelt. Ült. Két lánya a szék két ol-VÉGH ANTAL dalán. Átfogták anyjuk vállát és egymás karját is. Az özvegy, a halott fiú anyja, nem tudta hol van, valami rémlet neki, úgy érezte, hogy nagy isteni csuda megy most végbe. Milyen furcsa, hogy ő részese ennek az érthetetlen, felfoghatatlan szertartásnak. Meg kellene kérdezni: miért énekelnek. Az ének első sora végeztével csend lett. Mintha ebben a csendben valami rémítő felismerés szállta volna meg az anyát, de nem tudta végiggondolni, hogy mi. Meg akart szólalni, először nem jött hang a torkán, aztán mégis. Csak annyi, hogy: jaj! Félelem fogta el az embereket, várták, hogy Angyal Sándor kezdje meg az ének második sorát. „Uram, téged tartottunk hajlékunknak” Milyen Istentől kapott erőt adhat az ének szava, amely egyformán szólt most halott apának, halott fiúnak — kettőjüknek! Az apa; ki hitte volna harmadnappal ezelőtt, hogy most itt fognak énekelni felette? Vajon mi lehetett az első gondolata, amikor elindult a halál folyosóján? Tudta-e, hogy hova indult? Mi lehetett az utolsó gondolata, amikor érezte, hogy nincs menekvés ? Az ének második sora utáni csendet nem hallotta az anya. Csak anynyit érzett, hogy valami felett, valami között szédülten lebeg. Üjra elájult, de tartották két oldalt a lányai. Elvira zokogott, feljajdult, most értett meg mindent, ami három nappal ezelőtt történt; jött rohanva Sándor bátyja, hogy jaj, uram, Istenem, apátok meg Bálint ... Angyal Sándor rövidebb szünetet hagyott, mint az első két sor között. Az utolsó szótagot nem is énekelte, levegőt vett, hogy minél előbb kezdhesse : „Mikor még semmi egek nem voltának” Most aztán nem hallani, ki sír, ki sóhajt, ki zokog, csak az ének hangja szárnyal. Messze hallik, kertvégekre, ki a Számos-töltésen túl, a vízig. Járó Bálint... szegény! Még el se temették, máris megfordulhatna a koporsójában. Bálint halott; tudja mindenki. De hogy miért? Ezt még azok sem, akiknek a szeme előtt ragadta őt magához a halál. Egy valaki van, aki tudhatná, de az nincs itt. Pedig neki kellene legközelebb állni a koporsóhoz. Bálint, ha élne, emlékezhetne rá; nem volt olyan rég, hisz nem is régen ismerik egymást — egyszer nekibúsulva a kettőjük életének; megkérdezte: Zsuzska, te eljönnél az én temetésemre? Azt mondta: igen! Bálint akkor arra gondolt, hogy szeretné látni: igazán Zsuzska lenne-e, aki a legszomorúbb gyásszal gyászolná el őt? Mind a ketten hangosan, szívből elkezdtek nevetni. Zsuzska azt, hogy ő milyen balga... — Elmennék a temetésedre? Azt hiszed, tudnék én egy perccel is tovább élni azután, ha te nem vagy? Még el sem hangzott végig az ének előző sora, Angyal Sándor kezdte: „Hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva” Megzengette teljes erővel, utána a férfiak keményen, mint a koponyák, mint a kapák száraz akácfa nyelei, megtörhetetlenül; az asszonyok csengve, hajlongva: suhogó nádrengeteg véges-végig beláthatatlan tavakon. „Te voltál és te vagy erős Isten” Az anya felállt, és oda akart menni a koporsóhoz. Melyikhez menjen? Elindult, de megtántorodott. Szállt az énekszó. „És te megmaradsz minden időben” Csend temetésnek indult apa és fia halotti búcsúja. De már nem az ... Csák Albert tiszteletes úr az asztalterítő fekete mintáit nézte. Sándor — a halott testvérbátyja — azt kérte, rövid legyen a szentbeszéd. A tiszteletes úr fiatal ember volt. Nem most temetett először. De ezt a két halottat... Mégiscsak az lett volna jó, ha eljön a temetésre a felesége is. A pap intett Angyal Sándornak. Jöhet a második versszak. Ügy gondolta, azalatt rendbe szedi magát; előbb a biblia, az imádság, utána a halotti beszéd. „Az embereket te meg hagyod halni” Csák Albert tiszteletes úr már nem énekelt. Mindjárt rajta a sor. Nem lehet elodázni! Csak addig jusson el, amíg meghallja a saját maga első hangos szavát. „És azt mondod az emberi nemzetnek” Tegnap este Járó Sándor elment a tiszteletes úrhoz, és azt mondta: eljöttem, tiszteletes úr, hogy megbeszéljük, ami az Isten dolgából ránk tartozik. Hogy mondhatta volna neki: nem, Sándor bácsi, magukra igen, de rám semmi! A temetés őrá tartozik Isten rendelése szerint. „Légyetek porrá, kik porból lettetek” Hangos beszéddel kell szőjön, ő a pap. Jó lenne elintézni mindent csendben ... otthon is, és most ezen a temetésen is ... „Mert ezer esztendő előtted anynyi...” A tiszteletes asszony a temetés előtt — életében most először igazán — könyörgött az Istenhez. Bátorságot kért tőle. „Mint a tegnapnak ő elmúlása” (Folytatjuk) Jégzajlás 10
