A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-02-05 / 5. szám
bahogytuk a munkát, Gizella nénénk gyorsan szétcsapkodta a friss forgácsot a régi köré, a félig kész bábut pedig a falnak támasztott kerti szerszámok mögé rejtette. Ebből megértettük, ha nem is mondta, hogy keresztanyám jobb, ha nem tud semmiről1. Szépen bevonultunk a konyhába, hogy keresztanyám, ha hazatér, rendben találjon bennünket. Gizella nénénk azonban alaposan megfázhatott a temetőben tett látogatásakor, mert azon az éjszakán sokat köhögött, forgolódott az ágyban. De másnap reggél megint csak talpra ugrott, amint a kapu becsukódott keresztanyám mögött. Szaladtunk mindnyájan a fáskamrába, mintha attól féltünk volnál hogy Pali bátya nagy gonddal megmunkált feje elszökik élölünk. Gizella néne munkához látott, de már nem ment neki olyan jól, mint tegnap. Egyszer fázott, másszor meg a homlokát törülgette, olyan melege lett Közben meg annyira szomjazott, hogy hoztunk neki egy korsó jó hideg vizet a konyhából, azt mind kiitta délig. Még a kés is beleszaladt az ujjába, mert már nem tudta olyan ügyesen forgatni mint tegnap. Az a pár csepp vér, ami kiserkent a vágás nyomán, rákenődött a diófabátya fejére és ettől szörnyűséges lett az arca. Lassan-lasson kialakult a bátya teste is. A törzs két oldalán két hosszú árok jelezte a karokat. A deréktól lefelé futó mélyedés pedig a két lábat választotta el egymástól. Aztán még a vállakat kellett legömbölyíteni, a derekán igazítani egy kicsit. Már így is emberformája volt, de a néne aznap még visszatette a szerszámok mögé. Ebből gondoltuk, hogy még nem készült el egészen. Gizella nénénk azonban nem kelt fél többé az ágyból. Se másnap reggel, sem azután. Olyan magas láza lett, hogy keresztanyám orvost hívatott hozzá és Otthon maradt, nem ment munkába. Csak elnézte szomorúan a rvéne megroskodt testét, cserélgette rajta a vizes borogatást, és olyan sötét arccal járkált közöttünk, mintha tudna valamit, amit nem mondhat el senkinek. Egy este azután az első szobáiban vetett nekünk ágyat. Gondoltuk, hogy nem lesz jó vége ennek, mert Pali bátyánk temetése előtt is így volt. Azon túl a mi álmunkat nem zavarta semmi csak keresztanyánk volt egyre sárgább és álmosabb, a néne pedig olyan kicsire fogyott, mintha el akarna tűnni ebből a világból. — Hozzátok ide Pali bátyátokat — suttogta egyszer, mert okkora már hangja is alig volt Keresztanyám csak elnyitotta a szemét, és hol őrá nézett, hol meg miránk, mint aki nem tudja, mit higgyen. De akkor mi már futottunk is a fáskamrába, hoztuk a diófabátyát a késsel együtt, ha netán nánénknek még szobrászkodni volna kedve. Ö azonban nem tett semmi ilyet, csak a karjába vette a bátyát szép gyengéden és ringatni kezdte. Attól fogva csak köhögött, meg a bátyát csicsígatta, min egy síró gyereket: — Pihenjél el, édes uram, nyugodjál meg én egyetlenem, aludjál... aludjál uram. én édes uram... — folyton csak ilyeneket mondott neki, de már nem is tudnám szó szerint elmondani, hogy még mi mindent Betegségének nyolcadik vagy kilencedik napján Gizella nérvénknek olyan volt a szeme, hogy már nem lehetett belenézni, mert izzott, mint a parázs. Messziről is égetett. Már a diófabátyát se tudta a karjában tartani. Keresztanyám akkor odafektette melléje a párnára és betakargatta, mintha őt is a hideg gyötörné. A néne azonban csak a fejét ingatta, rvem volt megelégedve a bátya sorsával. Rám nézett azzal a két piros szemével, és attól rögtön úgy éreztem1, hogy oda kell ülnöm az ágya szélére. Karomba vettem a bátyát és ringattam, abogy ő tette azelőtt. Nénénk megnyugdova hunyta le a szemét, és könnyű álomba szenderüllt. Én meg befészkeltem magamat az ágy láhához és ringattam a bátyát. Nénénk időnként megszólalt, de nem tudtuk, ébren van-e mert a szemét nem nyitotta ki, csak úgy suttogta maga elé: — Fázik... takargasd be. Olyankor én a diófabátyát takartam be, keresztanyám meg Gizella nénénket! Ha meg azt mondta: „Vigyázz rá, mert megfullad!“, akkor is tettük mindketten a magunk dolgát. Aztán eljött az az idő, amikor a néne fehérre száradt száján már egyetlen érthető szó se tudott kijönni. A melle pedig úgy szolt, mint a rossz orgonasíp. Éjszakára a bátya visszakerült az ágyba, mi meg az első szobába, de már ott sem maradhattunk sokáig, mert helyet kellett cserélnünk a koporsóval. Ügy látszik, ez a rendje a dolgoknak, ha beteg van a háznál. A diófabátyát odafektettük nénénk elnyújtózott teste mellé. Azután felváltva őriztük, hogy keresztanyám ki ne vehesse onnan. Pedig most már tudom, hogy felesleges munka volt Úgyse tette volna. Illusztráció: MARIAN MINAROVIC Végh Antal a kortárs magyar irodalom középnemzedékének egyik jeles, élvonalbeli képviselője. Figyelemre és tiszteletre egyaránt méltó, közéleti indulatokkal fűtött szépirodalmi, szociográfiai és publicisztikai írásai immár két évtizede vannak jelen a magyar irodalom vérkeringésében, s nem egy alkalommal váltottak ki országos vitatémát, országos érdeklődést. Végh Antal másfél esztendővel ezelőtt írt egy olyan könyvet, melynek megjelenésével szinte példátlan helyzet állt elő a magyar könyvkiadás történetében. A könyv, tekintélyes példányszáma ellenére is szinte pillanatok alatt eltűnt a könyvesboltokból, s akik felvásárolták, még csak könyvespolcukra sem tehették ki, mert biztosak lehetek abban, hogy valaki úgyis azonnal ellopja. Végh könyvét ellopni azóta se bűn. Néhány — nem kevés — élelmes ember felismervén a kereslet és kínálat remekül kamatoztatható törvényeit, többszáz forintos kaució, sőt olvasási díj fejében adta kölcsön Végh könyvét; a közben elkészült házi sokszorosítású példányok árfolyama még ennél is nagyobb volt. A sokszorosítás „bűntettét“ nem a szerző, hanem az olvasó követte el — a szerző, a kiadó, a jogvédő tudta nélkül persze. Biztosak lehetünk benne, hogy olvasóink közül is nagyon sokan tudják: a Miért beteg a magyar futball? cimű könyvről van szó. Hogy egynéhány példány hozzánk is átjutott belőle, azt legjobban az bizonyítja, hogy nálunk nem kevésbé izgalmas témának számított a könyv tárgya, olyannyira, hogy az író-olvasó találkozókon való megjelenésre egyébként nagyon nehezen kapható írót a közelmúltban mégiscsak sikerült elcsalogatni a Vágsellyei Vörösmarty Klubba, ahol több száz olvasójával beszélgetett késő éjszakáig. Jómagam, noha azok közé tartozom, aki Végh Antal más kiváló könyveit is jól ismerik, legutóbbi találkozásunk alkalmával akarva-akaratlanul is erről a szóban forgó könyvéről beszélgettem vele a legtöbbet, no meg annak az új kisregénynek a kéziratáról, melynek közlését jövő heti számunkban kezdjük meg. A kisregény kőnyvalakban az esztendő végén lát majd napvilágot a budapesti Móra Könyvkiadónál, ami azt jelenti, hogy a Hét olvasói elsőként ismerkedhetnek meg az író egyik legújabb művével, amely egy fiatal tanár végzetes szerelmének szomorúan szép történetét beszéli el... de erről majd szóljon maga a kisregény. Az író pedig szóljon a „Miért beteg a magyar futball?“ legendás pályafutásáról. — Hát arról sokat lehetne mesélni — mondja Végh Antal. — Ügy látszik, könyvem kéziratának sokszorosítása még a pénzhamisításnál is kifizetődőbb üzletnek bizonyult. Mert íme itt van ez a „kiadás“, amely mint látható, házilag készült, fényképezéssel sokszorosított, csinosan bekötött könyv. Magam vettem belőle két példányt, darabját nyolcszáz forintért az Emke-aluljáróban. A másikat egy íróbarátommal cseréltem el egy eredeti példányért, aki annak idején hogyan, hogyan nem, de tíz darabot szerzett meg a könyvből s most tudomásom szerint ő az egyetlen ember, akinek több példánya van belőle. Nekem mint látható, ez az egy. No meg itt van az amerikai magyar nveivű kiadás, darabja négy kemény dollárért kapható, persze csak Amerikában, illetve már ott sem. Egy vámellenőr hívott fel a múltkor s közölte, ha szerezni akarok belőle, keressem meg azt a magyarország területén tartózkodó amerikai állampolgárt, aki néhány nappal ezelőtt könyvem amerikai kiadásának két teljes bőröndnyi példányával átlépte az országhatárt. Elnézést, de igazán nem hencegésnek szánom, ám mit tegyek, valóban én vagyok az egyetlen magyar író, aki ezt megérhette. Az ideális viszont az lenne, ha más, ugyancsak fontos és ennél fontosabb közéleti problémákról szóló könyveink is megérhetnék az ilyen közönségsikert. De ez nemcsak az írón múlik. Hogy jelenleg min dolgozom? A Jégzajlás című kisregényem befejezése után több novellát írtam, nemrég adtam le egy kötetnyit a kiadónak. Rendszeresen írok szociográfiai ihletésű riportokat, publicisztikai írásokat s éppen most fejezem be „szakácskönyvemet". — Micsoda! Szakácskönyvet ír egy magyar író?! — Vártam hogy meglepődsz, mert ilyen se igen volt még. Persze nem szakácskönyvről van szó, hanem egy olyan szociográfiáról, amelyben leírom azt a kihalófélben levő paraszti életformát, amely még az én gyerekkoromban mindennapi valóságnak számított. — Es végül? — Végűi pedig tisztelettel üdvözlöm a Hét olvasóit. Nagyon örülök, hogy új könyvemet elsőként olvashatják. —i — MOYZES ILONA HÁROM SZONETT (Az ember éneke cimű ciklusból) IV. És széijelszórt a puszta föld porában s mint kéneső úgy hullott rám a nap, de víz hiányán elszárad a mag és így indultam útnak és oly bátran, bár szűzi pőrén vad vizek nyomában. És felfedeztem mind a partokat, bár végigéltem minden poklodat létem szörnyű paradicsom-honában. Hólyagos kezem, csalánmarta lábam könnyes szemmel trónodig dobáltam, sajgó gerinccel, bús magánytól űzvén. S hogy válasz nem jött, hideg kővé váltam mindenütt és minden vihart álltam, ó, sokszor, sokszor önnön füzem üszkén. V. —Oly magasan a csillagok honában forgattad sorsom, fel-feltörő álmom, mint elejtett vad tetemét a nyárson az ügyes vadász fegyver birtokában. A futó idő, mint lent Afrikában a sárga homok bőszült számum-szárnyon úgy vágtatott, s mint szél az óceánon. Kutattalak s csak magamat találtam. A dzsungel zúgott s mélyében a tenger s mindenütt csak én, én magam: az Emberi Folyók lágyán jegek tüze éget, s a nagy fáraók bilincsébe vert rabszolga sorsom mindig bajt kevert s fénylő napom éjszakába tévedt. XII. Az utamat végre megtaláltam, a csöndes rögnek lettem pásztora, álmodó fáknak, az erdei tóra én vigyázok, az érett kalászban szunnyadó kenyérre, békés házam sárból és fényből építem sorra s készülődöm nagy halotti torra; ó, a sátánt megtiporja lábam, mert Földem is van, nemcsak kozmoszom s az ősjavakon mégsem osztozom; a Földnek élni kell, az élet örököm. Lángolva egy messzi sivatagon hull sisteregve s robban az atom, szörny-hangja bődül, hallom, örökkön.
