A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)

1977-02-05 / 5. szám

Gizella rvénénk a temetés előtti napon egy fahasábbal meg a metszőkéssel bezárkózott az első szobába. Másnap reggelig már nem is látta őt senki. Hallani hallottuk ugyan, hogy beszélget valakivel, csak azt nem lehetett tudni, hogy ki az illető. Ha csak nem Pali bátyánk volt az. Pedig tőle már az illendőség is úgy kívánta, hogy csöndesen legyen a koporsóban. Sehogy se fért a fejünkbe ez a hajnalig tartó terefere. Keresztanyámnak persze volt annyi esze, hogy ne a halottat gyanúsítsa, hanem a nénét, aki alkalmasint megháborodott és ő maga válaszolgatott elváltoztatott hangon a saját kérdéseire.

Akárhogy is volt, nagy csúfság volt ez, főleg a rokonok előtt, akik közben szép számmal összegyülekeztek. De még a faluban is szétfutott a híre, akárhogy titkoltuk. Jöttek is néne-nézőbe, csapatostul. Aztán amikor látták, hogy se kopogtatásra, se zörgetésre nem nyit ajtót, egyetlen kérdésre se válaszol, abbahagyták a kíváncsiskodást. Csak az aggódó rokonok tanakodtak tovább, a konyhában, nem kelllene-e hatóságilag feltöretni az ajtót és orvost hívni, nehogy a nőne kárt tegyen magában.

Másnap reggel, egy órával a temetés kitűzött időpontja előtt, amikor már egy időben sírtunk, nevettünk, és veszekedtünk mindnyájan, megfordult a kulcs a zárban, és Gizélíla nénénk kilépett a konyhába. Egyik kezében a kés, a másikkal meg a kötőjét fogta össze, ami tele volt forgáccsal.

— Hát ti? — kérdezte, amikor végignézett a vendégseregen.

Döbbent csend fogadta, úgy néztünk rá, mintha nem is ő, de legalább is Pali bátyánk állt volna ott az ajában a koporsójával egyetemben. Gizella nénénk meg kihúzta magát, úgy állt ott előttünk, mint a szálfa. Mintha súlyos tehertől szabadult volna, valami nagy-nagy megnyugvás sugárzott az arcáról, de nemcsak arról, hanem még a naftalinszagú fekete ünneplőruhájábó'l meg a pontos redőkbe szedett fejkendőjéből is. El is szégyelilte magát mindenki, aki csak egy percig is arra gondolt, hogy a néne fejében valami nincsen rendjén. Csak a forgáccsal teli kötény nem illett valahogy a képbe, és nem tudom, mi volt az oka, de senki sem merte megkérdezni, mire voló. A néne pedig kicsit csodálkozva a vendégsereg megrökönyödött arcán, megkérdezte, mikorra jön a halottas kocsi, és a

padokat kitettük-e már az udvarra. Közben odament a tűzhelyhez és óvatosan, hogy ne szemeteljen, a fásládába szórta a forgácsot. Aztán benézett a fazékba és így szólt megnémúlt keresztanyámhoz:

— Látom, hogy levágtag a kakast. Jól tetted, lányom, akartam is mondani, hogy a halotti torra tartogattam. Csak közben kiment a fejemből.

Ezzel aztán meg is tört a csend Gizella nénénk körül. Fia, menye, unokái, közéli és távoli rokonai mind sorra csókolták, egészsége félő) érdeklődtek, vigasztalták, pedig a vak is láthatta, hogy megvigasztalódott ő már rokoni segítség nélkül is. Ezzel aztán visszalopakodott közénk a kis időre elfelejtett gyász. Valahogy libösorba rendeződtünk és szép, méltóságteljes léptekkel bevonultunk a szobába, hogy egy búcsúpillantást vethessünk Pali bátyánkra. De búcsúzkodó tekintetünk le-lesiklott a holttestről, és a szoba éjszakai titkát kereste a sarkokban, a karospad alatt, de még a magasra vettett ágy tetején is. Semmi. Egy forgács nem sok, annyi nyomát sem találtuk Gizella nénénk éjszakai „működésének". Kifelé jövet hallottam, amint András bácsi, a néne fia, odasúgja a feleségének:

— Természetes reakció. Csak a fájdalmát akarta levezetni azzal, hogy egész éjzaka forgácsolt. Anyám nem szokott sírni.

A félesége elgondolkozva bólogatott:

— Különös.

Keresztanyám lelkében azonban nem lakozott enynyi városias megértés, mert csak azt várta, hogy a néne a dolgára menjen a ház mögé. Besurrant a megüresedett szobába, odalépett a koporsóhoz és miközben úgy tett, mintha a szemfedőtt igazgatná nagy gonddal, körbetapogatta Pali bátyánkat. Meg is találhatta, amit keresett, mert valamit hirtelen a köténye alá rejtve kisietett a kamrába. Ügy látszik, rajtam kívül senki sem vette észre keresztanyám mesterkedését, mert a felnőttek figyelme közben már az udvar felé irányult. Szóltam is az öcsémnek, hogy amint lehet, kiderítjük ezt a titkot.

Aznap már nem is történt semmi említésre mél-MIKOLA ANIKÓ

tó. Pali bátyánkat szép, rendben eltemettük. Csak a temetés után egy héttel vált Gizella nénénk igen szomorúvá és száradni kezdett, mint a gutaütött barackfa. Eleinte senki sem firtatta az okát, de amikor már annyira volt, hogy ágynak esett, keresztanyámat valami rossz érzés kerítette hatalmába, mert ugyancsak kerülte a néne pillantásait. Időnként rövid párbeszédeket folytattak egymással, de ilyenkor még a sarokba is benéztek, hogy nem vagyunk-e láb alatt. Egyszer sikerült csak valamit ellesnem a néne válaszából, mert hangosabban mondta a szokottnál: „Akkor, ha tudom, mit cselekszel, én feküdtem volna melléje." Keresztanyám csendesíteni kezdte, de a néne azt kiabálta: „Nem bocsájtom meg soha!" Még valami olyat is mondott, hogy valaki sír éjszakánként, mert fázik és mert nagyon egyedül van, de nem tudom, kire érthette.

Ám nemcsak furcsákat beszélt, még furcsább dolgokat kezdett művelni a mi Gizella nénénk. Keresztanyám meghagyta nekünk, hogy vigyázzunk rá napközben, mivel néki már letelt a szabadsága, újra munkába kellett járni. így aztán csak mi voltunk a tanúi, hogy a néne időnként felkel az ágyból és úgy jár-ke’l az udvaron, mint akinek nagy fájdalma van. Néha meg bezárkózott a kamrába és énekelt. Ha meg éppen nem énekelt, akkor csöndesen üldögélt odabent. Közben mi már tudtuk a titkát, mert kilestük még a temetés utáni napon, hogy mi az, amit keresztanyám kivett Pali bátyánk koporsójából. Hát ez egy fabábu völt. Abból a diófából lehetett, amit a bátya a halála előtt kivágott a kertben. Volt annak a bábunak feje, lába, keze, mindene. A szeme helyén két kis gödör volt, alatta egy kiugró göcsört, az orra. A nyaka szépen meg volt formálva. Alatta egy púposabb rész következett, deréktójbon meg elvékonyodott a teste. Ahogy így mindent összevetettünk, arra kezdtünk gondolni, hogy a bábu valami módon a nénét formázza. Már most, ha a néne bezárkózik a kamrába, annak csak egy oka lehet, éspedig az, hogy kedve támadt egy kis játszadozásra a néne-bábuval. Ami igazán érthető dolog, mint, hogy a felnőttek élete úgyis olyan sivár, különösen ha a dolog is elhagyja őket. Nem láttunk mi ebben semmi érthetetlent, még sajnáltuk is, hogy nem vehetünk részt a játékban.

Igen ám, csakhogy nemsokára megint történt valami. Egy reggelre eltűnt a néne. És nem volt fellelhető se a szobában, se a kamrában, a telek egyetlen zugában sem, pedig mindent átkutattunk. A szomszédok se látták őt. Ugyanakkor eltűnt a diófanéne is a kamrából.

Jól benne jártunk már a délelőttben, amikor hozták a hírt, hogy Gizella nénénk kint van a temetőben. Ott fekszik Pali bátya sírja mellett, meghalt, vagy mi, de nem mozdul. Keresztanyám arca fehérre vált, mint a fal, és azt suttogta: „Szegény anyám. Utálna ment apámnak." Most az egyszer azonban nem lett igaza, legalábbis nem úgy, ahogy ő gondolta. Mert igaz, hogy a néne utána ment Pali bátyánknak, de inkább csak látogatóba, nem pedig meghalni. S olyan fáradtam leltünk rája. mintha egész éjjel sírt ásott válna. Nem csoda, hogy elszundított egy kicsit. Ott volt mellette a kiskapa is, a sír pedig szépen felkapálva, elrendezgetve. Csak a diófanénét nem láttuk sehol. Nem is került elő azóta sem. -— Jaj édesanyám, csak a csúfságot hozza ránk megint — korholta őt keresztanyám, mint bennünket szokott, csak halkabban és nem is volt igazi méreg a hangjában.

Otthon lemosta róla a kezére, lábára tapadt agyagot, tiszta alsóba öltöztette és szépen visszafektette az ágyba. Gizella nénénk meg tűrte, még mosolygott is, mint aki megbékélt a világgal. Ebéddig még aludt egy keveset, aztán jó étvággyal evett és délután, amikor megint keresztanyám nélkül maradtunk, usgyi, kibújt az ágyból. Megkereste a papucsát, magára kapta az otthoni ruháját és kiment a fáskamrába. Mi meg, akár a díszkíséret, mindenütt a nyomában. Láttuk, hogy odamegy a farakáshoz, hosszas keresgélés után kiválaszt egy szép sima kérgű, karvastagságú diófaágat és ráfekteti a fűrészbakra. Akkor már ugrottunk, hogy segítsünk neki kettőbe fűrészelni. Amikor ezzel készen voltunk, nénénk sokáig forgatta, nézegette a két darabot, hogy megtudja, melyik a szebbik, közben elszalajtotta öcsémet a metszőkésért. Azután leült a favágó tőkére és a kés hegyével rajzolgatni kezdett a diófaág fényes bőrére.

— Most Pali bátyátokat kell megfaragnom — mondta olyan természetességgel, mintha világéletében más dolga se lett volna, csak bábukat faragni. Aztán még hozzátette: — Már éppen itt az ideje.

A fejénél kezdte a faragást. Néha még a kisbabává) is odacsapott, ha valami nagyobb darab kívánkozott le róla. Mire sötétedni kezdett, készen lett a bábu feje. Még Pali bátyánk vastag bajusza is rajta volt, úgyhogy semmi kétségünk rvem maradt afelől, hogy a néne igazi művész. Akkor azután ab-10