A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)

1976-12-27 / 39. szám

Borús időben halad velünk az autóbusz Levice (Léva) felé.

I Lóg az eső lába, ilyenkor minkenki kétszer is meggondolja, hogy kimozduljon-e hazulról. Mégis egymás hegyén-hátán állunk; gombostűt sem lehetne leejteni, és minden megállónál újabb és újabb utasok szeretnének felszállni. Szinte közelharcot vívnak az ajtóban.

Egy fiatal mama kislányával próbálja meg a lehetetlen — feljutni a buszra. Persze eredménytelenül. Tanácstalanul néz körül, most mit tegyen? Közben szitálni kezd az eső, a legokosabb tehát ha a pár lépésnyire levő fedett váróteremben várja meg a legközelebbi járatot. Talán ott több szerencsével jár. Ámbár nem sok reménye lehet rá, hiszen november tizenkettedike van, a lévai márton-napi vásár első napja. Az pedig nemcsak Léván, de környéken is nagy ünnep. A látogatók — eladók, vásárlók, vagy éppen a bámészkodók, kíváncsiak — ezrei, tízezrei igyekeznek a járási székhely felé. Ki-ki a maga módján: autóval, vonaton, autóbusszal.

A különböző heti vagy időszakos vásároknak leginkább a kereskedelem kezdeti korszakában volt rendkívüli jelentőségük. Hogy akkor miért rendezik meg most is évről évre a vásárt? Azt hiszem, nemcsak a hagyománytisztelet, vezérli a rendezőket. Valószínűleg az állami vállalatok ugyanúgy megtalálják a számításukat, mint az ország minden tájáról érkező árusok.

De lássuk csak, milyen is a mai vásár? A velem egyidősek, a fiatalabb generációhoz tartozók hiába keresnék az irodalmi alkotásokban megírt alakokat. Nincs kupec, nem a járdára terített ponyváról kínálják portékáikat, az árusok, nincs alku. Az árus, ha túlad a vásárba hozott dolgokon, nem szalad, hogy a neki szükséges cikkeket mihamarabb megvegye; nincs áldomás, illetve nem olyan formában, ahogy az valaha volt. Nem ütnek rajta rablók, betyárok a városi gyülekezeten. Betyárral azonban találkoztam. Az egyik sátor tövében elhelyezett széken ült, előtte asztal, rajta színes léggömb. A szájában is volt legalább tíz, zsinegre kötve. Csaknem felemelte őt a levegőbe. Szerettem volna lefényképezni. Észrevette és rögtön hátat fordított. Később kiderült, hogy miért. Kettő ötvenért árulta a léggömböket. Nem sok ez egy léggömbért? — kérdeztem. „Dehogy hiszen fel is fújom őket.” Az más, akkor érthető. Nem igaz? Továbbállunk, de még néhányszor elvonulunk előtte a nap folyamán. Amikor észreveszi, a gépet, rögtön a mellette levő szemeteskuka mögé bújik.

„Pattogatott kukorica, friss a pattogatott kukorica.” A szomszédban vattacukrot lehet kapni. Odébb idős

néni kínálja áruját: fadugókat. Vele szemben pedig csapok pihennek a pultra kirakva.

Kikiáltó helyett hangszóró csalogatja a vásár látogatóit a cirkuszba, s rögtön utána arról tájékoztatja az embereket, hogy a városi kultúrotthonban bizsu- és ruházati kiállítást tekinthetnek meg. Akad is szépszámmal látogatója a jabloneci Preciosa és a V. I. Lenin nevét viselő helyi üzem kiállított termékeinek. Kevesebben vannak a divatbemutatón. Talán ha szebb lett volna az idő, és szabadtéren rendezték volna...

Ismét kint járunk a vásári forgatagban. Sátor sátor mellett. Bundák, kucsmák, cipők, kötöttholmik. Óriási tömeg mindenütt. Azt hiszem, az elárusítók elégedettek lehetnek, bárhonnét jöttek is és bármit árulnak.

Rántott hal, pisztráng, sült kolbász, sült csirke, birkapörkölt étvágygerjesztő illata terjeng a levegőben. Rengeteg ember a lacikonyhák tájékán. A sokféle jó falatra persze csúszik a bor, sör. Fogy is, a csaposlegény jócskán megizzadt, sűrűn törölgeti verejtékező homlokát.

„Mézeskalács szivet küldök neked” — az egyik sátor alól termetes asszonyság kínálja a különböző mézeskalács bábokat a bámészkodóknak. „Vegye meg a kedvesének, örül majd neki — kínál mézeskalács szívet egy negyven év körüli férfinak. Az dühösen néz viszsza, felesége vonszolja, húzza el a sátortól.

És itt van mosolygósán, pirossapkásan, szájában pipával a vásárok és búcsúk elmaradhatatlan vendége — a kertitörpe. Körülötte további giccshalmaz: gipsz szarvasfejek, műanyag éjjeliszekrény-lámpák, felső művirág úszkál. Felhúzom a fényképezőgépet. Az elárusító előzékenyen tessékeli odébb vásárlóit. „Azonnal, egy pillanat, mindjárt adom.” Áruja mögé áll, büszkén kihúzza magát. A lámpa ára százötven korona. „Nem sok az” — „Nekem nem, és ha megveszik akkor nekik sem.” Márpedig megveszik, mert az árus Teplice mellől jött, és nem szeretne ráfizetni az üzletre. Nem is fizet rá.

Szerencsére ilyen sátor kevés van. Talán csak azért tűrik meg a rendezők, mert nélkülük nem lenne teljes a vásár, hozzátartoznak annak jellegzetes arculatához.

Szemerkél az eső; lehűlt a levegő. Félrehúzódunk, figyeljük a sokadalmat. Jövő-menő emberek. Kapu alá húzódva idősebb néni, mellette a földön csomagok. „Megvettem, de ki viszi ezt mind haza? — olvasom le arcáról. Fiatal lányokból fiúkból álló csoport közeledik felénk. Mindegyiknél fagylalt. Brr, fut végig hátamon a hideg. A, az első vásári zenész, nyakában cimbalom. Pár ko-Mézeskalács és Lacipec