A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-12-27 / 39. szám
rónáért mindent eljátszik. Imbolygó alak közelít felénk. Kabátja, -inge kigombolva. Ez sem a Garam vizét itta. „Rögtön bezárunk, csomagolunk! Most vegyenek! Utolsó alkalom!” Ernyő alól felváltva egy nő és egy férfi buzdítja vásárlásra az arra haladókat. Lassan esteledik. A használati tárgyakat áruló sátrak közti utcács-Íkákban gyérül a forgalom. Rács kerül a bódékra. Változatlanul nagy keletje van viszont a cigánypecsenyének és a bornak. Még egyszer körüljárjuk a bódékat, a sátrakat. Az emberek kezé-Iben kisebb-nagyobb csomagok. Megannyi vásárfia. Ismét beigazolódott: az áruval, legyen az bármi, a vásárlók után kell menni. Tudják ezt a kereskedelem dolgozói mind. Vagy mégsem? A két nap alatt ugyanis könyv sátorral nem találkoztunk. Illetve eggyel igen: az egyik árus a játékok mellett meséskönyveket is tett ki a pultra. El is kelt mind. Istmét halljuk az ismerős szöveget: „Rögtön bezárunk! Csomagolunk !” Ügy látszik, jól megy az üzlet. Emberek hosszú sora vár a buszra. Porszívó, bunda, hajasbaba kerül a csomagtartóba. Elindul a busz, a szitáló esőben lassan halad az emberek között. GÖRFÖL JENŐ A szerző felvételei s e n y e miért éppen rólam akar írni? Hát egyszerűen csak azért, mert a távolból hosszasan elnéztem a gép munkáját (mozgását) — s mert a távolból csupán a gépet láttam. Márpedig a benne ülő emberre is kíváncsi vagyok. A választ nem tartja a legmeggyőzőbbnek, de azért beszédbe elegyedik. így aztán az alábbiakat tudom meg róla: Neve: Takács János, harminchárom éves, tizenkét esztendeje dolgozik ilyen földmarkolón, s ez a masina immár kereken tíz esztendeje szorgoskodik a keze alatt. — Illetve hát azt, hogy szorgos-JAMOS ES BOSKE Dunában hónapok óta kevés a víz. Az alacsony vízállásnál még akkor sem könnyű a dunai hajósok dolga, ha a medret állandóan kotorják, mélyítik. Egyébként a folyammeder karbantartóinak kedvez az alacsony vízállás, mert a kotróhajók lapátjai így jó mélyen megmozgathatják a mederaljat. Munkájukból kettős haszon származik, hiszen a medermélyítéssel óriási mennyiségű kavicsot termelnek ki az építőipar számára. A Duna legszebb csehszlovák szakaszán, Moéából (Dunamocstól) nem messze ülök a vízparton, nézem a vizet. Vagy két kilométerrel arrébb egy ősállathoz hasonlító, hangosan berregő-hörgő sárga földmarkoló dolgozik: a parton sorakozó teherkocsikba rakja a víz mentén hosszan húzódó sáncba bele-beleharapva a kavicsot. Érdekes dolog a távolból nézni a gépet, ahogy egyetlen mozdulattal több száz lapátnyi kavicsot markol. Ennél csak a botkormányok mögött dolgozó-irányító, tehát ember lehet érdekesebb, de őt nem lehet látni ilyen távolságból. Pedig tudom, hogy ott ül a vezérlőfülkében, beidegzett, mégis óvatos mozdulatokkal végzi a munkát. Overallja nyilván olajszagú, s benne az ember biztosan fáradt is már, hiszen késő délutánra jár. Elindulok a gép, illetve az ember irányába. Amikor odaérek, az emberek éppen egy tengelyig elmerült teherkocsival bajlódnak. Négyen is vontatják a „befulladt” teherautót kézzel, lapáttal próbálják elkótorni a kerekek alól a kavicsot, de a kocsi csak nem mozdul. A kotrógép kezelője a sofőröknek magyaráz: „Mondom, hogy ne sajnáld és szórd már le azt a vacak sódert! öt perc múlva újrarakodva indulhatsz! így is történik. Negyedórán belül a többi várakozó kocsi is megrakodva távozik, s most már elbeszélgethetek a gép kezelőjével, a mifelénk csak „bágeristának” mondott mokány emberrel. Elsőnek ő kérdez: kodik, ma már nem nagyon lehet róla elmondani, öreg, fáradt már ez a gép, ahogy a tél beáll, megyek vele a javítóműhelybe, de amíg az idő engedi, dolgozunk. Tulajdonképpen már jócskán megszolgálta a magáét, de azért még dolgozik. Fényűzés lenne „nyugdíjazni”, no meg magam se szívesen válnék meg tőle, még akkor sem, ha néha bosszúságot okoz, amit egy új gép persze ritkábban tesz. Tudja, összeszoktunk. Tíz esztendő hosszú idő. Nekem felnőttkorom egyharmadát jelenti. Ez alatt az idő alatt én a masinát csak Böskének szólítottam, s ha rendetlenkedik, csupán egy szolid káromkodással kell megtoldani a nevét, azonnal szót fogad. Pedig hát se esze, se lelke nincs neki — én már csak tudom, hiszem szétszereltem már párszor a bestiát. De azért elhiheti, nagyon szeretem, még ha néha szidom is. Egyébként jogtalanul beszélek így egyesszámban, mert hát ketten vagyunk kezelők, de társam Tóth Sándor most bement a telepre. Az ilyen gépnél kötelező a váltás, a két kezelő. Részben munkabiztonsági, részben karbantartási okokból, de legfőképpen azért, hogy jól ki lehessen használni, a gépet. Reggeltől estig dolgozik, tehát nyújtott műszakban. Azt pedig egy főnyi ember nem bírná. Így aztán a Böske a tíz esztendő alatt bizony tizenötöt is lenyomott. Kezelői nem panaszkodnak, szépen keresnek, szeretik a munkájukat. Ezt a kavicsot uszályokkal hordták ide a folyó közepéről. A teherkocsik meg a köbölkúti betonkeverő üzembe szállítják; s az itt kevert betont utak építéséhez használják. Takács János is Köbölkútra való, oda tér haza a családjához — mostanában ünnepi örömmel, hiszen néhány hete már az új házba jár haza — most fejezte be az építkezést. A gépről már csak annyit, hogy a štúrovói (párkányi) Agrostav vállalaté; ennél dolgozik Takács János, aki ezt a gépet szereti. Róla még annyit tartok fontosnak elmondani, hogy hosszú éveken keresztül tévészerelő szeretett volna lenni, s ez n\j?st is a hobbyja, esténként odahaza sokat babrálgat, bütyköl egy régi készüléken. De nem lett tévészerelő, a villanyszerelő és az asztalosszakmát tanulta ki, s íme — egy harmadik szakmában dolgozik. Azt mondja, szívesen, s én feltétel nélkül elhiszem neki. -~k— 13
