A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-11-29 / 36. szám
Medvesalja a múltban az ország legszegényebb, legelmaradottabb vidékei kö?é tartozott. Kiesett a forgalomból, sokan úgy tartották, hogy ez már a világ vége. Aránylag lassú volt a fejlődés, s a medvesaijaiak még ma is mintha szégyenkeznének emiatt. Pedig nincs mit szégyenkezniük. Egy japán népmese királya jut az eszembe, aki irigykedve csodálta a szomszéd király ezüst-fügét termő fáját, s nem is tudta: kertjében arany-fügefa nőtt. xxx Ajnácskő előtt ai^ út egy szeszélyes kanyarulata mögött hatalmas birkanyáj tartóztatta fel kocsinkat. Ritkán látni mostanában ekkora nyájat. Előttünk szinte karnyújtásnyira a Medves, ami a közhiedelemmel ellentétben nem egy hegy, hanem viszonylag nagy kiterjedésű, vadregényesre csipkézett, bodros peremű fennsík. A megállapíthatatlan korú pásztor egy tájékozatlanságunkat megvető, kurta „fenéket“-tel válaszol. Aztán — talán 4 1 •'--•3? 1'. -«BMfc.___' -_______:____I_j „Azért mintha már lábadozna a kulturális éter mert külföldinek néz — barátságosabb hangon magyaráz: — Ez még nem a Medvesalja, az csak Almágy és Ajnácskő után kezdődik. A két Bőst, Hidegkút és Tajti — ez a Medvesalja. Tajtiról idejövetelünk előtt annyit sikerült megtudni, hbgy innen „már az út sem megy tovább“. Aztán kiderül, hogy mégiscsak megy. Bakóháza az utolsó település az országhatár innenső oldalán. xxx Nagy Mária sopánkodva fogad s igyekszik mihamarább kituszkolni a helyi nemzeti bizottság rogyadozó épületéből. — Ez má’ nem emenvé, csak még ki van írva, meg egy-két holmi van itt, már régen Újbáston van a bizottság ... Különben menjünk csak Básti Borbálához, ö itt a CSEMADOK elnöke s a Hét szerkesztőit úgysem érdekelheti más, mint a szervezet tevékenysége ... Igyekszik úgy vezetni Bástiék otthona felé, hogy az élelmiszerbolt vályogfalú, vizes épületét se nagyon vegyük észre. Ha jól megfigyeltem, nemcsak Tajtiban, de talán az egész vidéken mindössze ez a két régi, málladozó épület áll még, éles, szemet szúró kontrasztként sokszor hivalkodóra méretezett családi házak szomszédságában. Básti Borbála óvónő. Féltucatnyi tömegszervezet helyi életének mozgatója. (Máshol is megfigyelhető, különösen falun: egy és ugyanaz az ember tevékenykedik a CSEMADOK, a SZISZ, a CSSZBSZ, a Vöröskereszt stb. „házatáján“.) Pócsa István, aki nem untat történeteivel — CSEMADOK-szervezetünk 77 tagot számlál — kezdené, de máris megszakítom: — Nem kevés ez a több mint 700 magyar nemzetiségű lakos számához viszonyítva? — De kevés — nyugtázza fejbólintássgf s folytatja „beszámolóját". Mintha csak évzárón lennénk ... Végül kialakul az összkép, s kiderül, hogy i nem nagyon „mozog" a kulturális élet. — Kór, hogy a fiatalok alszanak, pedig ők lehetnének a mozgatók, szervezők. Azért most mintha újból lábadozna az egykor eléggé gazdag kulturális élet. Színjátszókör alakult... Már tanulják is első szerepüket. Kutyaszorító a címe ... Nem, nem tudom, ki írta ... (Az énekkarokról viszont nem feledkezhetek meg. Tajtiban és Hidegkúton országos hírű, színvonalas éneklő csoportok működnek. Erről a Tavaszi szél vizet áraszt versenyein is meggyőződhettünk.) Senki sem lehet elégedett az ilyen kulturális élettel, legkevésbé az itt lakók. Engem azonban némileg megnyugtat, hogy nem keresnek kibúvót, nem igyekeznek „magyarázni a bizonyítványt", pedig megtehetnék. Mert az is igaz, hogy a férfiak túlnyomó többsége még mindig ingázik — legtöbbjük csak a hétvégeken jár haza. A fiatalokat az iskola szólítja Fülekre, Rimaszombatba, Losoncra. S a helységgondok . . . Mire e sorok megjelennek, már át is adták az irigylésre méltó, már-már túl szép, túl tágas kultúrházat. Körüljártam, megcsodálom a tetszetős épületet, amely a községfejlesztési és -szépítési akció keretében zömmel társadalmi munkával épült. Megvan az ok a büszkeségre, amit egy ott tébláboló néni kifejezésre is juttat: — Mó' oszt senki sem csúfolhatik, hogy kultúrházunk sincs. Hát remélem, hogy nem csak ez volt az oka a nagy igyekezetnek ... — Ne a faluban keresse a falut — okít ki a Mede família egyik sihederkorú tagja. Mede, Básti, Pál a leggyakoribb vezetéknevek errefelé. De még a ragadványnevek sem vesztek ki, mint amilyen a Bánó, Kántor, Gazdu, Csima, Csió, Pipisz, Toszka, Bagi, Potyo, Betér. Kire-kire mit ragasztott rá az emberek szája. Érdekes lenne utánanézni eredetüknek. Feltűnően gyakoriak az állatoktól vett ragadványnevek: a nyúl, róka, ürge, bogár. Persze akárcsak fiatal „informátorom", mások sem árulják el a sajátjukat. Egymásét annál nagyobb előszeretettel. — A falu ilyenkor a szőlőben van — mondja a Mede gyerek. A szőlőhegy ugyan sűrű ködbe burkolódzik, de nem nehéz megtalálni. Vontatott daliamé énekszó haitik ki a szinte áthatolhatatlan ködből. Pócsa István, a csősz szegődik vezetőmül s mesél, mesél ... — Ugyan má’, nem is az érdekli — sokallják meg az asszonyok. — Fiatal még, nem élte, hadd tudjon róla — s mondja tovább. Apám is számtalanszor' elmesélte mezítlábas, rántottleves-reggelis történeteit. Nem untam. Vannak történetek, amelyeket ezerszer hallva sem lehet megunni. Ha hallottam is már a medvesoljaiak (és mások) múltbeli szegénységéről, Pócsa István szájából sem unom hallani. Valóban csak így lehet megérteni, mit jelent ez a tény, hogy a Medvesalján gyakorlatilag nincs 30— 35 évesnél öregebb ház ... Bakáházán állítólag több az autó, mint a házszám. — Hát persze, hogy van! Aki dolgozik, annak legyen isi — mondják az Pál Márton a tárái mesél asszonyok — asszony! hévvel. — Régen volt, amikor itt a Medvesalján úgy éltünk, mint a világ végén: Lehet s van is nekünk mindenünk. Mindenünk :.. még presszónk is! — teszi hozzá egyikük aduként. Valóban, már idejövet is megfigyeltem, hogy majdnem mindegyik faluban van. Jobb híján egy „szabályos" családi ház szuterénjén büszkélkedik a PRESZSZÓ-felirat, mint például Újbáston. — Repülőterük nincs? — tréfálkozom. — Ha Bolyknak lehet, menetrendszerinti járatokkal, itt is lehetne — vágnak vissza. — Meg tudjuk mi mutatni akármelyik városi legénynek, leánynak, ha menyecskének jön — ház várja, ha innen visz asszonyt, jó nagy kocsival jöjjön, hogy legyen mivel hazavinni a kelengyét, bútort — zsongják az asszonyok. Hát a büszkélkedésből is megárt a sok, gondolom, s ezért sürgősen elbúcsúzom. Bánó Pál Márton — az összevont hnb elnöke a jövőről beszélve elmondja, hogy egy hat hektáros iszapos, terméketlen területen mesterséges tavat, víztárolót akarnak létesíteni, amely 450 hektár öntözését biztosítja majd. Lelkesítő távlat. Az itt élők tudatában mégis mintha előrébb került volna egy másik szempont. Büszkén emlegetik, hogy már Bratislavából és Kosicéről (Kassáról) is jelentkeztek telekigénnyel, akik hétvégi házat kívánnak építeni a létrehozandó tó majdani partján. Hát igen, ez is hozzátartozik a fejlődéshez. PALHAZY JÓZSEF (A szerző felvételei) JCjIX jLK Húsz János halála után, az üldözések megkezdésekor a táboriták Zsiska vezérlete alatt fegyvert fogtak és csak 1485- ben békültek meg. Ezt megelőzően — mai kifejezéssel élve — visszavágó hadjáratokat intéztek a szomszédos országokba, be-betörtek Magyarországra is. Mátyás király, hogy nyugtalanító portyázásuknak véget vessen, kénytelen volt fővezérüket, Giskrát, a magyar főnemesek közé felvenni. Giskra katonáinak egy része, amikor feloszlatták Mátyás király híres fekete seregét az akkori Felső-Magyarországon telepedett le és békésebb foglalkozásba kezdett. Hátrányos helyzetüket érezvén, hogy a további zaklatottságot minél jobban elkerüljék, erdős, hegyes vidékre húzódtak. Egy hányatott sorsú csoport a Rozsnyói-hegységben vélte meglelni új otthonát Pontosabban: a Szádelői-völgy és a Dernő között húzódó hegyvomilat egyik oldalán. Harci szerszámaikat kézműves eszközökké formálták és mivel az erdőség bőven nyújtott alapanyagot szénégető mesterségbe fogtak. Eleinte kalyibákban loktak. Majd, hagy az erdő a hegy napos oldalán megritkult és az irtás helyét dús füvű rét borította, településüket elnevezték Lúčkának (magya-12
