A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-08-02 / 23. szám
„PIROS ALMA TELELŐRE..." A néprajzi tanulmányok szerint a barkók a Sajótól és a Rimától délnyugatra élnek, Gömör határvidékén. Az elnevezést az Írásos források a múlt század elején kezdték használni, megkülönböztető név volt a jobbágyparasztok között, s egyben kulturális eltérések kifejezője. A néprajztudomány a palócok egyik ágaként tartja számon a barkó népcsoportot. Az erdei legelőket hasznosító állattartás jelentette legértékesebb gazdálkodási ágazatukat. Az elzárt völgyekben fekvő barkó falvak a 20. századik archaikus népi kultúrát őrizték meg. A barkók szűkebb pátriájának egyik központja, Petrovce (Péterfala) felé haladva „élőben" is látni a festői, erdős dombok közé zárt völgyeket, az állattartó múltat pedig Tőzsér Árpád — a község szülöttje — is igazolja, aki azt írja egyhelyütt, hogy az itteni népdalkincs alaprétegét a juhász- és kanásznóták alkotják. Mesélte, hogy ő gyermekkorában még hallotta ezeket az ősi népdalokat, juhászok temetésén, dohánykötöző asszonyok között. Mi a helyzet ma? Erre a kérdésre_ várok feleletet Péterfalán, ebben az „isten háta mögött" levő faluban, ahol néhány évtizeddel ezelőtt még állt egy Árpád-kori templom. A templomnak immár nyomát sem látni, a kérdésre viszont nem kell sokáig keresgélni a választ: megtudok mindent egy helyen, Pelle Gézáék tisztaságtól csillogó, modern házában. A nagyapa, Pelle Gyula, fiatal legényként tanulta meg a citerakészités csinját-binját a falu akkori asztalosától. Többen eljárogattak a műhelybe az ezermester asztalos szokatlan munkálkodását nézni, de a citerakészítéshez szükséges igazi ügyességet és tehetséget csak Pelle Gyulában fedezte fel a mester. Át is adta neki minden tapasztalatát, azzal a biztatással, hogy ne hagyja veszendőbe menni a hangszercsinálás hagyományát. Pelle Gyula jól sáfárkodott készségével, s máig sem felejtette el, amit a hajdani asztalosmestertől tanult. Sőt, a fiával is olyannyira megszerettette a citerakészitésl, hogy Pelle Géza — aki egyébként a járási székhelyen dolgozik — ma már az öregen is túltesz, s a keze alól kikerülő citerákat az egész járásban ismerik. Olykor együtt fabrikálja a hangszereket a két Pelle, szőlőskertben vágott cseresznyefából, esernyődrótból, gitárhúrból — igazi barkó leleménnyel. Többek között a hires ajnácsköi gyermek-citerazenekar is Pelleféle hangszereken játszik. Persze Pelle Géza és édesapja nem csupán készítik, kiválóan meg is tudják szólaltatni a citerákat. Kérésünkre előbb a nagyapa ad szivmelengető ízelítőt művészetéből, majd a fia ujjai lendítik meg a nótát, amelyet Ág Tibor itt jegyzett fel a faluban s kottáját is közölte kitűnő könyvében. A szövege így hangzik: Piros alma telelőre, ne szeresd a lányt előre, mert ha előre szereted, szégyen lesz, ha el nem veszed. Az asztalhoz odaáll Pelle Géza kislánya, a foncsikos Jutka, s szépen csengő hangon, komoly arccal énekli egymás után a régi palóc nótákat. Ö a húrojt pengetéséhez nem ért, de igen sok népdalt tud fejből. Nem kell hozzá szülői unszolás, látszik, hogy igazi kedvvel, nagy élvezettel dalol. A tévékészülék mellett, a megrakott könyvespolcok, városi bútorok és berendezési tárgyak közt kristályosán csobog a régvolt lányok szerelméről, porladó betyárok tetteiről regélő „tiszta forrás", amely itt Péterfalán — szerencsére — aligha apad ki egyhamar. Ebben a házban ugyanis nem beat-zenét őriznek a magnószalagok, hanem — magam is hallottam — igazi szép régi népdalokat, női kórus, egy vén fogatlan nótala, gyermekénekkor meg citerazenekar előadásában. A takaros új családi ház falai között nemcsak külsőleg honol rend és harmónia: az anyagi kiegyensúlyozottság szerény s mégis sziporkázó szellemi emelkedettséggel párosul. E két egybeötvöződött tényező teszi a vendég számára feledhetetlenné az itt töltött időt. Nemrég alakult meg Péterfalán a citerazenekar — természetesen Pelle Géza kezdeményezésére. Az asszonykórusnak Pelle Gézáné a szólistája és leglelkesebb tagja. Most oldalt ül, a heverő szélén, s szerény mosollyal veszi elő a legutóbbi fellépésükről készült fényképeket. A kis Jutka a járási székhelyen is szerepelt már szólistaként, de persze az iskolai énekkarnak is „legszilárdabb pillére". A községben új művelődési ház épül, még nincs teljesen készen, de nagyterme már használható, a legutóbbi ^ünnepélyen már ott léptek a közönség elé az énekkarok és a citerások. Pelléék házából oly felüdülten jön ki az ember, mint a harmatos réten mezítláb lépkedő vándor. A közeli Medvesalján elég sok községben működik népi zenekar, énekkar. A Péterfala tőszomszédságában levő Gesztete község asszonyai — különféle vetélkedőkön vaió szereplésükkel — országos hírnévre tettek szert. Am a péterfalai Pellééknél egy fedél alatt sűrűsödik össze mindaz, amit általános érvénnyel példává lehet és kell. is avatni. A család tagjai természetes ösztönnel és tudatos szakértelemmel ápolják, vigyázzák az ősi barkó dalokat, terjesztve őket citerakisérettel különböző rendezvényeken. Ez kell legyen mindenütt a népművészet feladata ma — ahogyan Tőzsér is hangsúlyozza az Édasanyám rózsafája című könyv előszavában — „visszaút a leghivatottabb erőhöz, a néphez". VERES JANOS KIVÁLÓ FODRÁSZ A nők szeretik, ha a hajuk rendben van. A szép, az elegáns hajviseletet fontosnak tartják. Persze, nem minden fodrász rajong a szakmájáért. Ritka az olyan ember, mint Székely Katalin, a Rozsnyói (Rožňava) Szolgáltatások Házának dolgozója. Róla bátran elmondhatjuk, hogy szereti a szakmáját. Már mint iskolás rajongott a rajzért, a festésért, a szépért. Nem véletlen, hogy a fodrász szakma mellett döntött. Sikeresen fejezte be tanulmányait. Már harmadik osztályos korában versenyeken vett részt. Később a felnőttekkel is összemérte tudását. Többször volt járási bajnok, s a kerületi bajnokságon is az első hat között végzett. 1973-tól bíráló bizottsági tag járási versenyeken. 1974-ben a szolgáltatások házának javaslatára Bratislavában „Példás dolgozó" címmel tüntették ki. Ugyanebben az évben részt vehetett Ausztria fővárosában, Bécsben a fodrász-világbajnokságon. 1975- ben Szolnokra mehetett tanulmányi útra. Számára ez az év is a jó évek közé tartozik. A kerületi fodrászversenyen első helyezést ért el. Eperjesen (Prešov) Szlovákia minden részéből az „Aranyfésü" díjért versenyeztek a fodrászok, öt fésűből az egyiket ő hozta haza. Nemrégen is nemzetközi versenyen vett részt Wiesbadenban. S októberben ismét nemzetközi versenyre készül. Berlinben fogja tapasztalatait gazdagítani. S az újabb csehszlovákiai bajnokságon is versenyzőként vesz részt. Székely Katalin munkahelyének nemcsak példás dolgozója, hanem igazi közösségi ember is, aki tapasztalatait mindig készségesen megosztja munkatársaival. S mindezt azért teszi, hogy a legnagyobb igényeknek is eleget tudjanak tenni. TÓTH ROZALIA Szlovákiában a juhtenyésztésnek gazdag hagyománya van. Ennek ellenére még a közelmúltban is veszély fenyegette ezt a foglalkozási ágat. Nos, nem arról volt szó, hogy a juhtenyésztés végleg megszűnik nálunk. Csupán a nagyon értékes sajttermékek gyártását akarták korlátozni. Hogy miért? Az érvek nem voltak egyértelműek. Egyesek azt hangoztatták, hogy ebben a szakmában már senki Sem akar dolgozni, vagyis hogy egyre kevesebb a juhász. Mások viszont a legelőt tartották kevésnek. Nézeteltérések támadtak a juhtenyésztők és az állami erdőgazdaságok között is. A sok felesleges vita után aztán rájöttek, hogy a juhállomány nagyobb mérvű csökkentése tejiparunkat veszélyezteti. Például a híres liptói túró, amelyet a világ számos országába szállítunk, nem csupán külföldön lett különleges kereseti cikk, hanem hazai piacainkon is. Mert történetesen az itthoni fogyasztók, a turisták kirándulásaik során nem kerülik el a hegyeket sem, a pásztorok tanyáját sem (salaš), s egy-egy nagyobb túra fáradtsága után szinte felfrissíti őket az egy vagy két pohár zsendice. Ma már ilyen nagyobb túrákra hiába kínálgatjuk turistáinknak a különféle húskészítményeket, sokkal inkább vásárolják a sajtot, a juhtúrót, az ostyepkát és a párolt sajtot. Melegben sem romlanak el és a kalóriaértékük is magas. És most időzzünk egy kicsit a Tátra-alja vidékén, a Racsko völgyében, amelyben a sebes folyású Belá és Račkovianica egyesül. A főútról balra térve, északnak tartva bizonyára meglepetés erejével hatnak a különféle épületek, lakóházak. Azok között is a főépület, amelynél különbet üzemekben sem látni. A Pribylinai Egységes Földművesszövetkezeté, amelyet Jón Gaál és legközelebbi munkatársai vezetnek: Michal Pelech alelnök, Jaroslav Hric agronómus, Juraj Pišút zootechnikus és a többiek. Ök is beleszóltak abba a vitába, hogy folytassák-e a juhtenyésztést vagy hagyják abba? Nagyon tömören így fogalmazták meg véleményüket: — Juhok voltak és juhok lesznek! A „Sokol“ juhásztanya ma is ott áll a Malý Baranc alatt. A juhászok innen minden július elsején felső tanyájukra, a Bystrá alá terelik a juhokat. Itt már 2250 méter a tengerszint feletti magasság. Ez a köztársaság legmagasabban fekvő legelője. Erre a juhásztanyára a szövetkezet vezetői képesített számadó juhászt és tapasztalt bojtárokat küldték. A „Suchý Hrádok“-i juhásztanyát Bystrá és a nagy 4
