A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-07-19 / 22. szám
SZÍNHÁZI KALAUZ Egri Viktornok ez o kötete, amely színikritikáit, a drámaírással és a színházzal kapcsolatos feljegyzéseit tartalmazza, előző gyűjteményes köteteinek — Tiszta források, Csendes esték vallomása — sorozatába tartozik. Bevezetésül tehát meg kell kísérelnünk felvásárolni Egri Viktor kritikai munkásságának jellegét. A feladat tulajdonképpen nem nehéz, mert az író kötetei előszavában megadja kritikusi hitvallását, akárcsak prózai és drámai kötetei előtt is pontosan meghatározza célkitűzéseit és ars poéticáját. Kritikai írásai gyűjteményének első kötetén dolgozva az író így nyilatkozott: „Az utolsó két évtized olvasóélményeimet írásba foglalom. Tiszta források címmel egy testes kötetet állítok össze kritikáimból, tanulmányaimból (Hét, 1971 (1). Majd a kötet előszavában így fejti ki bővebben írásai jellegét: „Ismertetés és tájékoztatás, figyelemébresztés a céljuk, nem pedig összegező analitikus felmérés, esztétikai és kritikai elemzés, ami már az irodalomtörténet feladata." A rivalda fényében előszavában hasonlóan előrebocsátja, hogy arról a hatásról akar számot adni. amellyel a látott és olvasott művek (előadások, drámák) voltak rá. A véleménnyé kristályosodó olvasóélmények, az ismeretterjesztés nemes feladatának vállalása, a gördülékeny és tiszta stílus aztán A rivalda fényében című gyűjteményt — az előzőekhez hasonlóan — kultúrtörténeti értékű dokumentummá teszi. A dokumentum fogalom mindenekelőtt fontosságot jelent és nem történelmiességet. Egri kötete sem sorolható az ad acta értékek közé, mert néhány nagyon időszerű problémára is rávillant. Tartalmi jellegénél fogva mindenekelőtt o csehszlovákiai magyar szinikritika helyzetére. Kováts Miklós a Magyar színjátszás és drámairodalom Csehszlovákiában 1918—1938 című kitűnő monográfiájában feltárja helyzetünk történelmi dimenzióját is. Kováts érveléseit igy sarkíthatnánk: 1. A szlovákiai magyar színpad nem ösztönzője, hanem sokkal inkább kerékkötője volt a szlovákiai magyar dráma fejlődésének. 2. A kritika kiforratlanságának bénító hatása az irodalom minden területén érződött, de legnagyobb mértékben éppen a színházzal kapcsolatban. Az első kérdéskört írásunk végére hagyjuk: nézzük először a kritika mai helyzetét nálunk. Ez nem éppen rózsás, mert egyszerűen szembe kell néznünk a kritikusok hiányával. Az irodalomkritikában kimutatható mennyiségi és minőségi mozgással szemben a színikritikában az elmúlt két évtized egyetlen kötetté érett teljesítménye éppen Egri tárgyalt műve. A kérdés most már csak az, hogy jelzi-e ez a kötet egy megújhodási folyamat kezdetét vagy sem. Lesz-e pórja a következő újabb húsz évben? Néhány fiatal tollforgató (Tóth László, Szilvássy József, Kmeczkó Mihály) érdeklődésének a színház világa felé való fordulása felcsillantja a reményt. Ezt a minőségi változást most már a mennyiség forradalmának kellene követnie. A rivalda fényében több mint húsz év írásainak legjavát foglalja magába. A Trenyov Ljubov Jarovajáról szóló írás 1952-ben jelent meg az Új Szóban, a Thália Színház öt esztendejéről tudósító beszámoló pedig 1975-ben látott napvilágot az Irodalmi Szemlében. A két időpont között született írásait Egri négy — logikus egységet alkotó — csoportba sorolta: 1. Könyvek a színházról; 2. Magyar játékszín; 3. Szlovák Egri Viktor A rivalda fényében Madách színpad és szovjet vendégjátékok; 4. Magyar Területi Színház. Az első rész első írása A színház ma antológiát tárgyalja. Az első következtetés tehát az, hogy Egri a publikálásra kerülő meditációk szintjén viszonylag későn fordult a dráma és a drámaelmélet felé. így aztán ez a rész — bár csak a kötet terjedelmének egyötödét teszi ki — erősen vitatható, pontosabban szólva: több helyen is vitára ingerlő. Bár Egri többször is hangsúlyozza, hogy a dráma nem azonos a színjátszással, eszmefuttatásaiban, még ahol a drámával is kezdi, mindig a színjátszásnál, a színháznál köt ki. Mindez természetesen csak elméletileg róható fel az írónak, hisz a köteten belül következetesen a címben is jelzett festett világ valóságára összpontosított. Egy drámaelméleti művel foglalkozó írás például egy Lukács-, Staiger- vagy Szondi-mű elemzése azonban emelte volna a kötet értékét. Mert — véleményem szerint — nem egészen úgy érvényes, hogy „Csehov ma is a legnagyobb drámaköltő, a gyónó, panaszkodó ember leglíraibb és egyúttal legdrámaibb kifejezője", hiszen Csehov lírai drámaisága mellett ott áll nemcsak Brecht epikus drámaisága, de például Miller emlékező, Strindberg egyéniségtörténeti, Piscator politikai drámaisága is, és így tovább. Az ember pedig — különösen a művész — nemcsak kifejezésmódját, de szemléletmódját is képes megváltoztatni. A kötet további részeinek külön értéke, hogy felelevenít kifakuló színházi élményeket (Csiky: Ingyenélők, Szigligeti: Csikós, Dobozy: Szélvihar, stb.) és visszaidéz elveszettnek érzett színházi közvetítéseket a magyar játékszín több mint két évtizeddel ezelőtti eseményeiből (Urbán Ernő: Uborkafa, Hubay Miklós: Egy magyar nyár, Sós György: Pettyes stb.) Egri sok olyan értékes gondolatot is felidéz, amelyeknek ki-, illetve visszakeresése a mai információözönben szinte lehetetlen lenne. Ilyen például Illyés Gyulának a tihanyi kertjében adott interjúja: „A színpad igen izgalmas műfaj, s a legközelebb áll az élethez meg a költészethez. A legnehezebb műfaj, mert ezer érzék kell hozzá a tetejébe szerencse is. Akkora figyelmet kényszerít az íróra, amilyenre csak a költők hajlanak, azok, akik szonettet írnak. A színpadi dráma magasfeszültségű művészi eszköz... A dráma az író próbaköve, jellemtükre és értékmérője. Egyébként a jövendő legnagyobb jelentőségű műfaja. Azért is, mert annyira komprimált." A Magyar Területi Színházról szóló rész a háború utáni színháztörténetünk egyik alapvető forrósműveként szolgálhat. A kép többek között természetesen azért sem teljes, mert Egri önmagáról EGRI VIKTOR A rivalda fényében Madách 1975 nem írhatott. Pedig a tárgyalt idő. ban négyszer volt Egri-bemutatc (Pünkösdi királyság, Szarkafészek Ének a romok felett — kétszer). Er 1 jellemzi a MATESZ tizenöt éve» nkásságát: „A műkedvelőkből regi .tálódott gárda és a technikai személyzet igen nehéz körülmények között felbecsülhetetlen kulturális munkát végzett hazánk délvidékén." Az előzőeket összevetve Egri Viktor kötetét úgy jellemezhetnénk, hogy az író egyéni hangú — tehát rendszertelen — színházi kalauzt nyújtott át az olvasóknak, illetve a dráma és a színház kedvelőinek. A színházi kalauz fogalma kifejezi mind az író érdeklődésének tárgyi meghatározását —-a festett világ valósága, mind az előadás hogyanját: véleményt mondva kalauzol bennünket az általa bemutatásra érdemesnek taitott művek között. A kötet tehát tájékoztat, informál és dokumentál. Ha volnának színhózelmélettel, színikritikával foglalkozó szakembereink, ezek minden bizonnyal ki tudnák mutatni a kötet kisebb-nagyobb hibáit, következetlenségeit, a laikus színházkedvelő közönség számára — a kötet azonban nemcsak olvasói élményt jelent, hanem hasznos kézikönyvként is forgatható. Végezetül még vissza kell kanyarodnunk egy korábban jelzett problémára, mégpedig drámairodalmunk helyzetére, valamint drámairodalmunk és színjátszásunk viszonyára. Mint azt már — Kováts Miklós érvelése alapján tudjuk — a szlovákiai magyar színpad nem ösztönzője, hanem inkább keiékkötője volt itteni magyar dráma fejlődésének. Sajnos, hasonló a helyzet ma is: semmiféle mozgás sem észlelhető. Vajon mi mozgathatná meg drámairodalmunk állóvizét? Egri Viktor közli Beke Sándornak, a Thália Színház rendezőjének egy érdekes nyilatkozatát, és mindjárt véleményt is fűz hozzá: „Egy beszélgetésünk során megemlítette, hogy szeretne darabokat felfedezni. Ez minden rendező vágyálma, és jelen esetben a lehetőségek adva vannak: mozgósítsa fiatal prózaíróinkat és lírikusainkat, hogy drómaírással is próbálkozzanak. A kamaraszínház jellegű Thália Színház ilyen elengedhetetlenül szükséges próbálkozásra minden tekintetben alkalmas." Nézetünk szerint Egrinek tökéletesen igaza van: a lehetőségek adottak, csak mozgósítani és organizálni kell erőinket. Pályázatokat kellene kiírni magyar színpadi alkotásokra, mert hiszen az országos „vetélkedőkön" alkotóink szinte behozhatatlan hátránnyal indulnak. Érdemes lenne elgondolkodni egy romániai tapasztalaton: a hatvanas évek elején elrendelték, hogy minden színháznak minden évadban be kell mutatnia három hazai szerző egy-egy darabját. Bármennyire is furcsának tűnik egy ilyen rendelet, az eredmény — a pozitív eredmény — nem maradt el. Magyar vonatkozásban: jöttek Páskándi, Kocsis, Sütő és a többiek. Mi megelégedhetnénk évadonként egy-egy hazai bemutatóval a MATESZ-nál és a Tháliánál. Sajnos, még ez a minimum is elérhetetlennek tűnik. Pedig — az erdélyiek tapasztalata alapján — éppen a dráma az a műfaj, amelyben talán mindjárt „nem középiskolás fokon" kezdhetnénk. Egri Viktor A rivalda fényében című könyve, már említett pozitívumai mellett, talán drámairodalmunk menynyiségi fejlődésére is ösztönzőként hat majd. MÉSZÁROS LÁSZLÓ 20
