A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)

1976-07-05 / 20. szám

Mitörténik

KTNÁbajn?

Csou-ín laj és Teng

Az Európában és más világrészek civilizált országaiban élő ember ma sokszor érthetetlenül áll a Kínában lezajló események előtt. Mi történik Kínában? Mi az, ami

1959-től, de még inkább 1967-től forrongásban tartja ezt a több mint 800 milliós országot, ahol egymást érik a politikai válságok, és egy pillanatra sem szünetelnek a frakcióharcok a párt- és állami vezetés legmagasabb szintjén, s ez törvényszerűen hatással van a vezetés alsóbb szintjeire is. Ki és miért tette a szovjetellenességet Kina hivatalos ideológiájává, mi az oka annak, hogy az ENSZ-ben Kina képviselői sorra elutasitó álláspontot foglalnak el azokkal a szovjet javaslatokkal szemben, amelyeknek célja a világbéke megvédése, a háborús tűzfészkek felszámolása és a fegyverkezési verseny csökkentése? Mi az oka annak, hogy a kínai vezetők egyrészt ultrabaloldali ún. forradalmi álláspontra helyezkednek, beleértve egy harmadik világháború kirobbantásának a kockázatát is, másrészt lepaktálnak a világ legreakciósabb köreivel, Franz-iosef Straussal, a nyugat-német revansizmus vezéralakjával, Pinochettel, a chilei nép hóhérával, Franco Spanyolországával, a dél-afrikai fajüldöző rezsimekkel stb.

Mindezek a problémák igen bonyolultak, sem leegyszerűsíteni, sem bagatelizálni nem lehet őket. Megítélésüknél figyelembe kell venni Kina történelmi fejlődését és hosszú ideig tartó elszigeteltségét. Tudni kell továbbá azt is, hogy Kina történelme során sohasem vett át teljesen semmilyen ideológiát, és ha azt át is vette, mindig jellegzetesen kínaivá formálta. A jelenlegi politika megítélésénél persze észre kell venni, hogy mély összefüggés van Kína belső helyzete és hivatalos külpolitikája között. Az ott uralkodó belső zűrzavar kialakítói és szervezői nyitván hasonló zűrzavart akarnak létrehozni a nemzetközi viszonyokban is. Mi szükség van erre? Egyszerű a magyarázat: Mao elnök csakis ilyen légkörben képes ellenfeleit egymás ellen kijátszani, csakis a

nemzetközi kapcsolatok zűrzavara alkalmas számára arra, hogy saját tanítását igazolva, egy új háború kirobbantása érdekében a világ különböző társadalmi rendszerű országait egymás ellen kijátssza. Itt főleg arról van szó, hogy Kina szeretné, ha a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok között megromlanának a viszonyok. Ami pedig az agg vezér háborús ideológiáját illeti, az lényegében abból áll, hogy ha egy harmadik világégés esetén el is pusztulna az emberiség kétharmad része, a megmaradt egyharmad rész örök időkre élvezné a béke és szocializmus gyümölcseit. Ilyen receptet ajánl Mao a különböző társadalmi rendszerek között fennálló ellentmondások megoldására, amit csupán az öngyilkosság teóriájaként lehet értelmezni. Ilyen elképzelésektől vezetve Mao elnök és követői már 1957-ben és részben

1960-ban a Moszkvában megtartott kommunista és munkáspártok értekezletén megkísérelték rábírni a Szovjetuniót, hogy álljon élére az imperializmus elleni fegyveres harcnak; más szóval, hogy vállalja egy harmadik világháború kirobbantásának a kockázatát. Mao és társai akkor azt hangsúlyozták, hogy a jelenlegi történelmi helyzetben nincs a Szovjetunión kivül olyan katonailag erős szocialista nagyhatalom, mely ezt a feladatot vállalni tudná. Ennek a kijelentésnek egyetlen pozitívuma, hogy elismerte: nem Kina, hanem egyedül a Szovjetunió katonai ereje tudna sikeresen szembeszállni és harcot vivni az imperialista hatalmakkal. A kínai vezetők avanturista ultrabaloldali javaslata nem talált visszhangra a kommunista és munkáspártok döntő többségénél. A résztvevő kommunista és munkáspártok küldöttei visszautasították ezeket a kínai javaslatokat, és a Szovjetunió Kommunista Pártja álláspontját fogadták le, amely a jelenlegi történelmi helyzetben, a nukleáris és biológiai fegyverek létezése mellett, a különböző társadalmi rendszerek békés együttélésének politikáját fejezi ki. Minden valószínűség szerint ez a tény vezette Mao elnököt arra az elhatározásra, hogy meghirdeti o nagy ugrás politikáját, amely Kínát öt-tíz éven belül gazdasági és katonai nagyhatalommá akarta változtatni. A kísérlet kudarcba fulladt. A nagy ugrás nemhogy előrevitte volna, ellenkezőleg, visszavetette a kínai gazdaságot. Kína sem gazdasági, sem katonai, de még politikai téren sem vált olyan nagy hatalommá, amelynek döntő befolyása lehetne a szocialista világrendszer fejlődésére és a világpolitika alakulására. Sikertelen volt az a kísérlet is, hogy Mao Ce-Tung ideológiáját a nemzetközi munkásmozgalom vezér-ideológiájának fogadják el.

A kínai vezetés a gazdasági, a politikai és az ideológiai kudarcok ellenére sem tudta felülbírálni álláspontját, ellenkezőleg, álláspontja helytelenségét féktelen szovjetellenességgel leplezte. Így aztán nemcsak a Szovjetunióval került szembe, de a szocialista tábor többi országával, és a kommunista és munkáspártok többségével is. Ebből logikusan az következett, hogy ha Kína becsukta az ajtót a szocialista országok előtt, akkor ki kellett nyitnia a nyugati kapitalista és imperialista országok előtt. Középút nem volt. A kínai vezetés belső berkeiben a szovjetellenesség már azelőtt sem volt ritkaság, csak még nem kapott hangot nemzetközi fórumokon. A nagy ugrás csődje után vált a szovjetellenesség a hivatalos párt- és állami politikai vezérelvévé. (Ettől kezdve a szovjetellenesség nem maradt meg a vezetés színfalai mögött, de nyíltan Kína nemzetközi politikai koncepciójának vezérfonalává vált.) Féktelen szovjetellenesség lett úrrá a kinai párt és állam politikájában, amely különösen a külpolitika területén jelentkezett agresszivitásával. Ezt a külpolitikát, a „bosszú külpolitikájának* is lehet nevezni. Bosszú azért, mert a Szovjetunió és a többi szocialista ország, a világ kommunista és munkáspártjai nem fogadták el Mao- Ce-Tunq avanturista háborús politikáját, nem fogadták el Mao ideológiáját a leninizmus helyett. Ennek a külpolitikai irányvonalnak koncepciója a szovjetellenesség. Célja: szembeszállni a Szovjetunió minden javaslatával és minden mozgalommal, amely a marxizmus-leninizmus ideológiáját vallja. Ennek a koncepciónak az érdekében szövetkezik mindenkivel, aki szembenáll a Szovjetunióval. így jut el Peking Franz-iosef Straussig és Pinochetig. A kérdés most az, milyen összefüggés van a szovjetellenesség és a Kínában lezajló frakcióharcok között? Ebben a tekintetben rendkívül érdekes az, hogy a frakcióharcok eredete minden bizonnyal nem a Szovjetunióhoz fűződő viszony kérdése. Hiszen a kinai vezetők beszédeikben (Mao, Csou-En-laj, Teng-Hsziao-ping, Liu- Sao-csi, Lin Piao) egymást licitálták felül a szovjetellenességben. A frankciáharc fő mozgatója nyilván az a kérdés, hogy Kína belső fejlődése milyen mádon haladjon tovább. Ebből a szempontból állnak szemben egymással az ultraradikálisok, akiket Mao, és a pragmatisták, akiket mint miniszterelnök Csou-En-laj

Mao fogadja Nixon volt elnököt

Jao Ven luan

képviselt. A két frakció közötti lényeges különbség, hogy a baloldali radikálisok úgy akarják Kínát nagyhatalommá tenni, hogy önerőre támaszkodva építenék gazdasági és katonai erejét, a pragmatisták viszont körültekintőbbe, elismerik a tervgazdálkodás jelentőségét és az ország fejlődésénél fel okarják használni a nemzetközi gazdasági kapcsolatokat. Stratégiai téren azonban nincs különbség a két frakció között Mindkét frakció a nagyhatalmi nacionalizmus pozíciójából indul ki. Ebben kell keresni valószínűleg a legfelső vezetésben és az alsó vezetésben folyó frakció harcok okát. A frakcióharc távolította el legutóbb posztjáról Kína miniszterelnökhelyettesét Teng-et, akit azzal vádoltak, hogy kapitalista útra tér, mert több esetben is állást foglalt az anyagi érdekeltség mellett, és kifejtette, hogy ésszerűbben kell kihasználni a műszaki kádereket. Tneg a kulturális forradalom előtt a KKP főtitkári tisztségét töltötte be. A vörösgárdisták támadásai következtében később kegyvesztett lett; a hetvenes évek elején Csou-En-laj rehabilitáltatta, miniszterelnök-helyettesnek nevezték ki, sőt, betöltötte a párt alelnöki és a hadsereg vezérkari főnökének tisztségét is. Tenget, Csou halála után úgy emlegették, mint egyetlen jelöltet a miniszterelnöki funkcióba. Am a Maához közelálló radikálisok, akik között ott találjuk Csiang Csinget, Mao feleségét, Jao Ven jüant, Mao vejét, akit Kína élenjáró ideológusaként tartanak számon, aki jelenleg a sajtó irányitásóval van megbízva és a legtöbb országos tömegakció az ö vezércikkeivel veszi kezdetét és általában úgy beszélnek róla mint Mao elnök gondolatainak tolmácsolójáról. Továbbá ott találjuk Vang Hung vent, a sanghaji radikálisok vezérét és ugyancsak a songhaji Csang Csun csiaót, a pártaparátus vezető alakját, kik összefogtak Teng ellen.

A dokumentumokból világosan kitűnik, hogy Teng sorsát már jóval leváltása előtt megpecsételték. Ezt tudtára is adták megfelelő formában Kina Kommunista Pártja ez év január 27—30-án és február

2—4-én megtartott központ bizottsági ülésén, amelyen Teng jelentést tett a kormány tevékenységéről, s az adott helyzetet igyekezett úgy elfogadtatni, hogy Csou halála után Teng áll a kormány élére. A be-