A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)

1976-12-27 / 39. szám

vasszal repülőgépével egy tokiói házra vetette magát. A kamikaze-öngyilkosság oka: meg a­­karta ölni a ház lakóját, a Lockheed-botrány első ismertté vállt főszereplőjét, aki a felszínen a japán nemzeti eszme hősének játszotta meg magát. Büntetésből, mert elárulta a japán be­csületet.) A japánokat a világközvélemény mesteri u­­tánzóknak, átvevőknek tartja. Ez igaz, ha így értjük: amit átvesznek, mesteri módon tudják saját igényeiknek, ízlésüknek, hagyományaik­nak megfelelően átalakítani és továbbfejleszte­ni. Ami erre nem alkalmas: előbb-utóbb elve­tik. Jó példa erre a budhizmus átvétele: a ja­pán buddhizmus alapvetően különbözik a kí­naitól s a hindutól. Sokkal nagyobb mértékben; mint például az észak-európai protestantizmus a dél-európai katolicizmustól. Japánban is sok statisztikai adatot közöltek az újságok januárban. Például a levegőszeny­­nyezettség alakulásáról Tokióban és környékén. A kémiai vegyületek, mikrogramm-per-köbmé­­terek hosszú sorban ilyen adatot is találtam: hány olyan nap volt 1975-ben, melyen Tokióból szabad szemmel is látni lehetett a Fudzsit. Bol­Aztán mégis meggyőzöm magam: rám fér még egy kis alvás. Fél kettőkor halványabbnak látom a csillago­kat. Feljebb húzódott volna a felhőtakaró? Hát akkor gyerünk: most már nem kockázhatok sem­mit. Ma hajnalban meg kell látnom a felkelő napot, innen a világ, a japán világ tetejéről. Kicsit vacogva, nemcsak az izmaimat, még a bőrömet is megfeszítve indulok, méterről-méter­­re feljebb. „Én a felkelő napot imádom. Me­gyek a virradat elé...“ Hogy is van tovább? De talán nincs is ilyen vers, csak én megyek, valóban, a virradat elé. A csillagok már megint fényesen ragyognak, de az égbolt is kicsit világosabb s a fejem felett lassan kirajzolódik a csúcs kontúrja. Kereken ezer méterrel vagyok magasabban, mint a Lom­­nici-csúcs. Alkalmas helyen letelepszem, arccal Kelet fe­lé. Megvilágosodik az égbolt alja s előbb sár­ga, majd narancs, végül inkább piros csík raj­zolódik ki a horizonton. Meggyorsult a színjá­ték tempója: egy ponton lángra gyúlt az ég, elszineződtek a felhők, és megjelent teljes pompájában az Élet Ura. Félretolva az útjában dogon regisztrálták: ötvennyolc, szemben az 1968-ban észlelt tizennéggyel. A Fudzsi tehát a Fudzsi maradt. Ha tisztele­tüket, lagaszkodásukat iránta másként fejezik is ki ma. Hogy a csúcsára feljussak: erről nem tudtam volna lemondani. Arra ébredtem fel, hogy fázon. Mozdulok, hogy összébb húzzam magam. De valahogy nem akar hajlani a térdem. Az olda­lamba meg mintha valaki belebokszolt volna. Erre aztán magamhoz térek egészen. Felvil­lantom a zseblámpát és megnézem az órámat: fél egy. Még egy órát sem aludtam. Fél arasznyira visszahúzom hálózsákom vil­lámzárát az arcom felett. Aztán jó egy araszra. Csodálatos az éjszaka. A mélykék égbolt és csillogó fényei. A sok régi, kedves ismerős. A két Göncöl, a Kaszoopeia s még a Kaszás is ott lentebb. Milyen tiszta a ragyogásuk: szinte kiáltásnyi közelségben látszanak. Feledem, hogy nulla fok alatti a hőmérséklet, s könnyű, vékony hálózsákom nem tud ellentáilni a kövek nyomásának. 1. Tűzpirosán lángol a Fudzsi egyik oldala a fer­dén beeső hajnali napsugarak fényében 2. Nyaralótelep a kialudt Nantai vulkán kúpja alatt. 3. Vulkáni sziget a Csendes-óceánban 4. Kráter-tó a szigeten 5. A 14 év előtti kitörés krátere Mijake-dzsima szi­get partján. A növényzet már megkezdte hódító munkáját álló felhőket, szinte pillanatok alatt ott ragyo­gott a horizonton és elfoglalta trónusát. Felkelt a nap a Fudzsin. Napokkal később levetítettem képeimet japán barátaimnak, őszinte elismeréssel szemlélték napfelkelte-sorozatomat, azt is értékelve, hogy egyedül s a hagyományos kiindulópontról, a Szengen-dzsindzsa templomtól indulva másztam meg a Fudzsit. Bizonyára ennek is köszönhe­tem, hogy rövidesen meghívtak a még ma is működő Nasu vulkánra régóta tervezett túrá­jukra, később meg a Mijake-dzsina szigetre, mely szinte teljesen szabályos csonkakúp-ala­­kú vulkáni képződmény. Ezen a szigeten tizen­négy éve volt utoljára kitörés, krátere jól lát­ható a parton, a növényzet még nem tudta meghódítani. Tűzhányókkal tehát bőven szolgálhat vendé­geinek a japán idegenforgalom. Sajnos azon­ban a gyakori földrengések is velejárói a ja­pán szigetvilág geológiai felépítésének, és rendszeresek a dél felől érkező, sokszor gyil­kos erejű tájfunok. Mindez befolyással volt a japán ember mentalitásának kialakulására, és a japán művészet is az itteni tájban gyökere­zik. Legközelebb azonban egy más témáról írnék — persre a laikus tollával — ami tulajdonkép­pen egy kicsit szintén csoda a maga nemében: a japánok művészetéről, vagy talán inkább mű­­vészet-szeretetéről, esztétikai igényeiről, igé­nyességéről. De erről talán legközelebb. PALÓCZ TAMAS ISABELITA PERÖN aranykalitkában El Messidornak hívják a Neuquén tartomány­ban, 1300 kilométerre Buenos Árréstől délre fek­vő nagy luxusházat, ahol Argentína volt elnök­asszonya, Maria Estela Martinez de Perón — Isabelitának is nevezik — most lakik. A három­­emeletes épületet két kilátótorony díszíti, és ta­lán ezért nevezik a környéken „a kastélynak”. A ház a tartományi kormány birtokában van, előkelő vendégek számára. A tiszta, virágillattól terhes levegő, a nagy park, a csodálatos Nahuel Huapi-tó közelléte élvezetessé teszi az ott-tar­­tózkodást. A volt elnökasszony azonban nem vendégként lakik a házban. Nem mehet a tóhoz, nem sé­tálhat a parkban, és ha reggelenként madárfüty­­työt hall, nem figyelheti meg a kis énekeseket a ház balkonjáról. Biztonsági okokból — lega­lábbis így mondják — szigorúan megtiltották neki, hogy elhagyja a házat, vagy akárcsak az erkélyen mutatkozzék. Igaz, hogy a házat éjjel-nappal szigorúan őr­zik, de az erdei utakon mégis megközelíthető. Az előírás nem tesz különbséget aközött, hogy egy ilyen váratlan látogató megölné-e, vagy ki­szabadítaná a foglyot: Isabelitának csak a házon belül szabad tartózkodnia. 1976. március 24-i bukása óta él ott. A házi személyzettől eltekint­ve, egyetlen társasága a házvezetőnője, akit 16 évvel ezelőtt ismert meg Madridban, majd ké­sőbb magával vitte Argentínába. Egyébként csak Perón három kutyája van vele — és az őrök. Körülbelül reggel nyolc órakor kel fel Isabe­­lita, és megkezdi napját, amely egyáltalán nem telik el olyan gyorsan, mint kormányzása viha­ros időszakában. A reggeli után elolvassa az újságokat, egy helyi és néhány fővárosi lapot. Ezután következnek a női folyóiratok és a köny­vek; előszeretettel olvas sci-fi műveket. Időköz­ben a változatosság kedvéért kártyapartikat folytat házvezetőnőjével, és órákat tölt el a te­levízió képernyője előtt. Isabelita időnként kimerészkedik a konyhába, de nem dicsekedhet teljesítményeivel. Nem so­kat törődött a szakácsművészetei mint táncosnő, majd mint férje titkárnője, később mint elnök­asszony sem. Néhány héttel ezelőtt olyan hírek hallatszot­tak, hogy a Rio de la Platabeli Martin Garcia szigetre viszik, ahol valamikor más elnökökhöz hosonlóan, férjét is fogva tartották. Az érvény­ben levő előírások szerint azonban nem szabad többé börtönnek felhasználni a szigetet és így Isabelita továbbra is El Messidorban marad. Állandó vendégei a problémái, amelyek néha postán vagy futárral, máskor pedig egy vizsgáló­­bíró személyében érkeznek hozzá, aki ki akarja hallgatni őt. Hivatali ideje alatt a korrupció minden rekordot megdöntött. Felelős munkatár­sai közül sokan vizsgálati fogságban vannak, és rossz szelleme, Jósé Lopez Rega, a volt jóléti miniszter, nyomtalanul eltűnt. Ez a férfi már korábban Perón tábornok titkára, majd a kor­mány tagja volt — spiritiszta és csillagjós — és végtelenül káros befolyást gyakorolt a Perón­házaspárra. Isabelitát azonban különösen egy ködös tranz­akciója üldözi, amely annak idején nagy feltű­nést keltett. Egy 700 000 dollár értékű, jótékony­­sági pénzekből származó csekket átutaltatott a Perón-örökség számlájára. Amikor kiderült az ügy, azzal védekezett, hogy mások okozta té­vedés áldozata lett, és hatálytalanította az ügy­letet. Ez később, amikor bűnügyi eljárást indí­tottak ellene, arra vezetett, hogy az egyik bíró sokat kritizált döntést hozott: beszüntette az el­járást. Most azonban ismét feléledt az ügy, más problémákkal kiegészülve, amelyekért Isabelitát teszi felelőssé, de az eljárás lebonyolítása egye­lőre elakadt. A volt elnökasszony ugyanis vona­kodik attól, hogy védügyvédet vegyen igénybe. Kezdetben néhány jogászhoz fordult, akiket már korábbról is ismeri, meggyőződéses peronisták­hoz, de egyikük sem volt hajlandó vállalni ügyét. 9

Next

/
Oldalképek
Tartalom