A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-12-27 / 39. szám
oldanunk, hogy az embereknek ne kelljen munkaruhában utazniuk. Hol öltözzön át, az erdő közepén?! Ez pedig nem fehérkesztyűs munka. Számtalanszor előfordult, hogy sáros-piszkos ruhája miatt a fáradtan haza igyekvő, 10—15 kilométerre lakó favágót nem vette fel a busz. A központi teleptől is jó egy-két órányi járásra vannak a „munkahelyek". Igaz nem muszáj mindennap bejárniuk a telepre. Bizony nem valami vonzó ez a szakma. S nemcsak fakivágáshoz nem kapunk embert, de az erdész is kevés. Csak itt a környéken nyolc-tíz elüresedett erdészlak áll. Igaz, én sem mennék vissza, NÉLKÜL nyolc-tizenhárom kilométerre a falutól, se villany se víz . . . Hagyományos értelemben vett favágó ma már nincs. Úgynevezett komplex-brigádok dolgoznak a Poltár környéki erdőkben s az Állami Erdőgazdasági Vállalat más üzemeiben is. Egy-egy ilyen brigád általában négy emberből áll. Három fűrészkezelő és egy vontatóvezető. Állítólag az ilyen összetételű munkacsoport vált be a legjobban. — Fejsze, balta? Otthon, ha gyújtást vágok — nevet Sivok Jón. — Nem is nagyon tudom elképzelni, hogyan vágtak ki azzal akár csak egy derékvastagságú törzset is, és főleg, mennyit egy nap alatt... Igaz, apám még fejszés volt. Én már nem csinálnám fejszével. Mit keresnék akkor!? így bejön a háromésfél is. .. Még néhány év, aztán alighanem elmegyek, hogy necsak meglegyen a tévém, rádióm, Zsigulim, de használhassam is. Hosszú percekig figyelem Sivok Ján munkáját. Szinte akaratlanul is Kaličiak technikus szavait „ellenőrzőm". Való igaz, előbb körbetapogatja a kijelölt fa törzsét, fel is méri, úgy szemmel, a magasságát s „kinézi”, hogy melyik oldalra lesz a legcélszerűbb dönteni. Aztán alig egy perc — s az imént még délceg faóriás tompa puffanással nyúl el az avaron. Meglepő, mennyire gyors, gépies ez a munka. A motoros fűrész magabiztos kezelő, mintha eltalálná gondolataimat, büszkén szól oda: — Na látja, megy ez, szinte futószalagon. — Nagy a balesetveszély? — kérdezem. — Megértheti, ha nem szívesen beszélek erről — mondja Michalko Stefan elgondolkodva. — Mindennapos gond . . . Egy laikus talán ndtn is gondolná, hogy az erdő az egyik legveszélyesebb munkahely. Legszívesebben azt mondanám, győződjön meg róla, üljön fel a vontatóra, vezetőjének nem szólunk, felvitetem, mondjuk a Bükk-tetőre — mutat egy falmeredek domb felé — két hete ott is folyik a termelés, de nem merem és nem is engedélyezem, nem tudnék felelősséget, még kevésbé garanciát vállalni a testi épségéért. —- A balesetek túlnyomó többségét gondatlanság okozza. Sok esetben a virtus az hogy, „én majd megmutatom" . . . Mindenesetre tény, hogy az erdőnek megvan a maga romantikája. Persze inkább a turista, a kiránduló, nem pedig az erdész vagy az erdei munkás, a fakitermelő számára .... PÁLHAZY JÓZSEF E, Mešková (1) és a szerző felvételei (2) MEGVAGYOK, JÓL VAGYOK... Ott, ahol az Ipoly a Dunába torkollik, Dél- Szlovákia egyik élesre hegyezett földrajzi csücskébe, a Börzsöny sziklás hegyvonulatainak lábánál, közvetlenül az országhatár közelében van egy csendes falu, Chlaba — Helenba. Szerény, híresnek nem mondható falu, melyről távolabb talán még azt se tudják, hogy hét határra szólóan rossz bor terem errefelé. De hagyjuk a rossz bort. Beszélni nem akarok róla, elhallgatni meg nem lehet. A falu főutcájának egyik oldalát meredek domboldal szegélyezi. A merészebb fészekrakók szirtisas módjára fent a dombtetőn építenek jókora, takaros házakat. Az öregek náluk óvatosabbak voltak, sosem merészkedtek a mindig mozgó, örökkön veszélyes hegytetőre. Alábátorkodtak viszont. Kapával, csákánnyal, pincevájó fejszével már száz esztendővel ezelőtt apró pincéket vájtak a hegyoldalba. Közülük néhány tucat pince még ma is ott sorakozik, sok beomlottnak pedig nyoma sincs már. Az évek során valahányszor erre jártam, mindig ,szerettem volna bekíváncsiskodni a patinás pinceajtók mögé. De az ajtók mindig zárva voltak, gondoltam használatlanok lehetnek a falbavájt odúk. A minap meg arra járván, látom, sarkig tárva az egyik pinceajtó s mögüle sötét torok ásít az országúira. Rögvest megálltam s derűs jónapottol köszöntem rá a pincemélyből közben felbukkant, söprögető asszonyra. A sötétségből egy férfihang is válaszolt a jónapotra. Szó szót követett, s nemsokára már benne is jártunk új ismerősöm, Mácsé János emlékezésében, aki lopótökkel a kezében, szerény szavakkal meséli életét. — Hát bizony errefelé sosem az igazi bor termett. Az idén meg igencsak sikertelen, de furcsamód különösen sok lett a bor, még hordóm se volt elegendő. Szóval olyan bor ez, hogy ennél a Bikavért bizony én is jobban szeretem, kár lenne szépítgetni, de azért ez is elfogy, bár engem még nem láthatott részegen emberfia. A pincét még az öregapám vájta itt a századelején. Szegényember volt, akárcsak a fia, meg az unokája, bár bevallom, mióta nekem állandó és tisztességes munkám van, én nem panaszkodhatok. Mert a háború előtt bizony nehéz esztendők sora vájta a fogát a magamfajta emberbe. Nem volt munkánk, illetve hát hol volt, hol nem, és bizony a kenyérrel is valahogy így álltunk, bár a nadrágszíjnyi földemen azért mindig megtermett valamicske. Amikor itt a szomszéd faluban bezárták a kőbányát, csak álltam a két nagy tenyeremmel, nem tudván, mihez kezdjek. Régen volt. Aztán elszegődtem az építőiparba, s ettől fogva aztán biztos lett a kenyerem. Igaz keveset voltam itthon, csak hétvégeken. Többnyire közép-szlovákiai építkezéseken dolgoztam, sok várost felsorolhatnék, hol mindenütt építkezett a vállalat s hová mindenhová szól'tott el a munka. Tudja, a Priemstav az szerteszét épít az országban. Tíz esztendeig itt is dolgoztunk a szomszédban a papírgyárat építettük de egyszer aztán az is felépült, s mi továbbálltunk. Voltunk vagy húszán ebből a faluból. Hétfőn értünk jött az autóbusz, pénteken hazahozott bennünket. Sokan még ma is járnak, de ezek az emberek zömmel az én korosztályomból verbuválódtak, s maholnap mindegyik nyugdíjba vonul. Én most a nyugdíjas-napok negyvenedikét taposom, úgy is mondhatnám, gyerekcipőben nyugdijaskodom. Bizony nem könnyű megszokni. Reggelenként még fel-felriadok, indulni akarok, aztán eszembe jut: maradj csak, pihenj csak még egy órát Jánosom, elfelejtetted már, hogy túl vagy a hatvanon! És ezt mondja az asszony is, így aztán hatig, fél hétig az ágyban maradok. Mert bizony eddig én világéletemben négy-öt órakor ébredtem s,v//ógé/etemben hattól-hatig tartott a munkaidőm, még télidőben is. Most meg mit csináljak, ha egyszer több az időm, mint a dolgom. Naponta eljövök a pincébe, teszek-veszek, lecsípek egy szemet a mennyezetre akasztott szőlőfürtből, megiszok egy-egy pohárral, hazamegyek, fát vágok, felásom a kertet, felsöpröm az udvart, ahogy azt a szükség megkívánja. De hiszi vagy nem, nem is olyan könnyű megszokni ezt a kényelmet. Meg a hazai kasztot sem, az állandó főtt ételt. Mert bizony évtizedekig ettem a szalonnát, a hideg ételt, bár estére a borokban, a munkásszálláson mindig készítettem magamnak valamilye főtt ételt, többnyire levesfélét és abból is annyit, hogy reggelre maradjon. Mert nekem reggelire csak a forró leves ízlik. Bort csak azután tudok a számba venni. Hogy mi lesz ezzel az idei sok borral, nem tudom. A- hogy mondani szokás, az idén még a galagonyán is szőlő termett, hát ki látott ilyet. Ha azt kérdi, hogy vagyok, azt mondom jól mert én bizony harminc esztendeje nem panaszkodhatom, bár sok éven át a fizetésemből mindig nagy adót fogtak le, de én azt mondtam, így van rendjén, mert hát miből fizesse az állam a nyugdíjakat. Most meg nekem fizetik, és nem is panaszkodhatok, megleszünk belőle szépen az asszonnyal. Egyszál fiunk messzire nősült, most Prágában jár főiskolára, bár már ő is túl van a harmincon. Igazi ünnep, amikor a két kisunokával hazajönnek, bár úgy érzem, még most az elején ezek a nyugdíjas-napok mind ünnepek egy kicsit, mert hát kevesebb dolgom akad, és amint mondtam, a munka véremmé lett az eltelt hatvan év alatt. Szóval megvagyok, jól vagyok, hiszem vagy nem: nyugdíjas vagyok.-k-
