A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-12-20 / 38. szám
A műszaki találmányok legtöbbször igen gyorsan arra a sorsra jutnak, hogy kicsinyített formában csakhamar megjelennek o — játékboltban. így volt és van ez a gépkocsival, a repülőgéppel, a harckocsival, az űrrakétával és az űrhajóval, de mindenekelőtt a vasúttal. Hát igen, a játékvasút valahogy nem akar kimenni a divatból, még ma is ugyanúgy megdobogtatja o fiúk — s nem utolsó sorban a papák — szivét, mint valamikor a gyermekkorban Van ebben tolón valamiféle nosztalgia is, hiszen manapság világszerte sorban szüntetik meg — gazdasági okokból — a vasútvonalokat vagy legalábbis sok vonalon o személyforgalmat, o vasútat kezdi egyre jobban kiszorítani a gépkocsi- es a légiközlekedés. Hány gyerek van manapság, aki még nem is ült vonaton . . . viszont már óvodás korában megvette neki a pópája a játékvasutat, amivel még nem is tud játszani. Másként volt ez az én gyerekkoromban. Akkor a magamfajta szegény srác legfeljebb ha a kirakatban csodálhatta meg az akkor még a mainál jóval kezdetlegesebb, általában rugóra járó játékmozdonyokat, vasutakat. Persze, hogy én is szerettem volna egyszer ilyen játékot kapni, a vasút szeretete, csodálata valahogy a családban volt; apám is, nagybátyám is a vasútnál dolgozott, igaz, csak lakatosként az egyik kocsijavító műhelyben, de hát mégis . . . Aztán teltek, múltak az évek, de a vágy kielégítetlen maradt, de azért valahogy lelkem mélyén mindig ott motoszkált bennem, S úgy voltam vele, mint általában más szülők; ha már nekem nem lehetett, majd a gyerekeimnek kipótolom, hiszen most mór megengedhetjük magunknak , . . Türelmetlenül vártam első gyerekem érkezését. Egy pillanatig sem kételkedtem, hogy fiú lesz. Lány lett. Aztán úton volt a második. Most már kevésbé voltam biztos a dologban, de őzért reménykedtem. Ez is lány lett, akárcsak a harmadik. Most mór végleg feladtam a reményt és o hiábavaló Kísérletezést, Közben egyre szebb, egy-MAJD] re tökéletesebb villanyvasutak jelentek meg a játékboltok kirakatában, valóságos műszaki csodák, pályaudvarokkal, a legkomplikáltabb váltókkal, szemaforokkal, alagutakkal, viaduktokkal, elektronikus tárvirónyítással. Most lenne csak igazán jó gyereknek lenni vagy AZ UNOKÁM legalábbis fiúgyermekkel rendelkező papának — gondoltam. Mert ugyebár a játékvasutat a gyereknek veszi meg az ember, de — régi dolog — a papa játszik vele, mit ért még az a kölyök ahhoz a bonyolult mechanizmushoz, még elrontja az ebadta...! Mostanában újabb remények kezdenek ébredezni bennem; férjhez adtam két lányomat, hátha legalább az egyiknek — adja az ég! — fiúgyermeke születik. Hát akkor az a srác tőlem megkapja a villanyvasutat, akár az első születésnapjára, mert egyszer már én is szeretném úgy istenigazában kijátszani magamat, hiszen idestova fél évszázada bujkál bennem s időnként felfeltör a vágy, különösen így karácsony előtt, amikor az ember ott látja a kirakatokban ezeket a fantasztikus villanyvasút-csodókat. Hát csak jönne már az az unoka csak — könyörgöm — nehogy lány legyen, mert akkor nem tudom, mit csinálok. Legfeljebb megveszem magamnak azt a szerencsétlen villanyvasutat, kiürítek egy szobát, felépítem, legalább lesz majd nyugdíjas koromban valami komoly elfoglaltságom. Ha megérem ... TARJÁN! ANDOR
