A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-12-20 / 38. szám
AMI A RIPORTBÓL KIMARADT Egy Štúrovo (Párkány) környéki falucskában történt a következő eset, amely — mért tagadnám? — jó időre elvette minden vállalkozó kedvemet, újságírói önbizalmamat. A falucskába egyedül, azaz fényképész nélkül érkeztem, a felvételeket tehát szintén magamnak kellett elkészíteni. S bizony, a jó fényképfelvétel nem úgy készül, hogy valaki megáll egy helyütt, aztán összevissza kattintgat: ügyelnünk kell a kép tartalmára is. így gondoltam ezt én, s a jó felvételek érdekében a leglehetetlenebb helyzetekben fényképeztem. S mert az utcákon összegyűlt anyagot meglehetősen kevésnek tartottom, fölmásztam még a falu fölötti magas dombra is, hogy néhány szép tájképet csináljak. Persze, lógott a nyelvem, mire fölértem, s még inkább lógott, mire munkámat befejeztem. Csak mikor már leültem pihenni, gondoltam végig, hogy a filmen mindössze harminchat felvétel számára von hely, én meg már legalább negyvenet készítettem. Ekkor — derült égből villámcsapás — iszonyú sejtésem támadt. S ez a sejtés egyre inkább nyomasztó bizonyossággá változott. Az erős napfénnyel mit sem törődve rögtön felnyitottam a fényképezőgépet. Jól sejtettem: valóban üres volt. Elfelejtettem bele filmet tenni! V. E. HÚSZ FILLÉR A zöldséges bódé előtt kisebb sor áll. Egy harminc év körüli csinos szőke asszony a pénztárcájából szedi ki az aprópénzt. Egy húsz fillér kicsúszik a tenyeréből és fényesen gurul az aszfalton. Majd pár lépésre megáll. Az asszony észreveszi, de közömbösen számol tovább. Talán szégyenli is felvenni. A sorból senki sem mozdul utána. Egy kéksapkás, feketeszemű kisfiú nővérével a villamosra vár. Odaszalad a húszfilléreshez, apró ujjai közül kétszer is kiesik, de harmadszorra sikerül. Felveszi és odanyújtja a „néninek". Az asszonyka tétovázik, de a kis tenyér addig nem mozdul, míg át nem veszi a húsz fillérest. A sorban az emberek mosolyognak. Látom ahogy az asszonyka elpirul és hátra sem nézve tovasiet. (ozsvald) Acitera volt az első hangszer, amit megismertem és sokáig az egyetlen is maradt, lévén ez nálunk családi hangszer, olyan, mint előkelőbb helyeken a zongora vagy a pianínó. Édesapám feltehetően már a megszületésemet is citeraszóval ünnepelte, valószínűleg azt játszotta és dalolta, hogy „kék a búzavirág, kék az egész világ, hogyha a szemedbe nézek”, mert világéletében ez volt a nótája, s amit édesanyám nem nagyon szeretett, némi gyanúval is hallgatott. Az ő szeme ugyanis zöld. A citera volt az első hangszer, amin elpengettem a boci-boci tarkát. meg azt hogy szeretnék szántani, később komolyabb és kacskaringósabb dallamokat is. Minden nagyobb ünnepnapon vidám citeraszó verte fel az esti csöndet, különösei^ a hosszú téli esték csendjét, amikor odakint az utakat eltorlaszolta a hó, a sejtelmes derengésben kucsmás manók táncoltak a kertben ... Ma sem tudom, milyen fából készül a citera. Mindenesetre a mi citeránk, amely nemrég újra lekerült a padlásról, jó fából készült, meg sem látszik rajta, hogy rég porladó nagyapámmal egyidős, elég volt felhúrozni, „felstimmelni”, ismét úgy szól mint régen, s családunk legifjabb nemzedékének képviseletében Zoli fiam pengeti rajta a dalt. „Este van már, késő, este, kilencet üt az óra ez a kislány, barna kislány kiállott a kupuba." Talán egy órája hallgatom már a lukanényei citerásokat. Olyan lelkesedéssel játszanak, mintha fizetést kapnának érte vagy mintha kíváncsi közönség hallgatná őket. Én különösen örülök annak, hogy ismét divatba jött ez a gyönyörű hangszer, hogy országszeraTERASZÓ r te gombamódra szaporodnak a citerazenekarok. Ez a nényei egyike a legjobbaknak — ha nem a legjobb. Három éve alakult, hat tagja van, az idén bejutottak a Tavaszi szél vizet áraszt vetélkedő döntőjébe és nagy sikert arattak. Azóta már a Szlovák Televízióban is szerepeltek, szép játékukat megismerhette az ország. A hat citerás (Híves János, Barka László, Hives József, Tomasik Pál, Tóth János, Lenyicki József) játéka a műkedvelő vonósnégyesek házi muzsikálásaikra emlékeztet. Saját gyönyörűségükre játszanak, énekelnek. Jó hangú énekes mind a hat citerás. Ezt a zenekart nem kell attól félteni, hogy szétesik, széthull, ha a citerázás „kimegy a divatból”. Sosem kellett őket biztatni, hogy gyakoroljanak, tanuljanak. Jól érzik itt magukat. A szünetekben egy-egy pohárka bort is megisznak, jó hazai termésűt. Aztán újra önfeledt citerázás, dalolás. Csak néha állítja meg őket Tóth András, az ismert, kitűnő énekes, a zenekar szaktanácsadója: ha népdal helyett magyarnótát kezdnek játszani. Későre jár, a szomszédos házak ablakaiban sorra kialszik a fény. Nénye aludni tér, de itt még világítanak, ebből a házból még szelíd, szép citeraszó hangzik: „Szállj le csillag, repülj le, repülj le a kacsingatós szemére, mindig az a barna, mindig az a csalfa legény jár az eszébe.” S kint, a sziporkázó csillagok alatt, afféle bolondos, kucsmás emlékmanók járják a táncot. ZS. NAGY LAJOS PRANDL S. felvétele
