A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-02-06 / 37. szám
Csontos Vilmos ESTÉLI ÉNEK öregség, öregség, Korán megérkeztél, Merre is mehetnék, Hogy útba ne essél. Sietve mondatod, Amit el nem mondtam, Villantod a napot; Már-már végsőt lobban. Sötét lesz, — nem félek: Lángoló szívemnek Sugarában lépek, Irányt nem tévesztek. öregség, öregség. Korán megérkeztél, Türelmes maradj még, Mintha itt se lennél, Hagyd, hogy az alkonyat Úgy öleljen engem: Hallhassák dalomat, Amerre elmentem. Ozsvald Árpád VADVIZEK Pikkelyek ezüst-tánca, szél, csak ha a szél tollászkodik, bolydul a felszín nyugalma, csak ha a szél durcáskodik, mozdul a türelmes vízanya-test, gyomrában ebihalak sírnak, fejjel lefelé csüngő lárvák keresik a biztos menyországot, törtszárnyú ikaruszok, bogár-hullák lökődnek a part felé, szél, csak ha a szél köszörüli a sás borotváját, borzong a víz, ringatja a Nap szétszabdalt arcát. A vadvizek tiszta álmát őrzöm én. A kimondhatatlan szavak kegyelmét kérem a hűvös, néma csigáktól, mert. nem lehet büntetlenül a mélybe zuhanni, holt-kagylók szétfolyó testét, a sohasem-volt gyöngyöt keresni hasztalan; szél, csak ha a szél jajgat felettünk, érezzük a csiborok nyugtalanságát, a tegzesek és hidrák kőváruk mögül figyelnek hallgatag. Zs. Nagy Lajos BÚCSÚ A SZERELEMTŐL f Büszkén, akár a bércek, a Halálig fölérek. Bocsánatot nem osztok, bocsánatot se kérek. 3 Maradtam volna inkább rőt sivatagban árva, kiégett fű a sziklák fehér könyvébe zárva, Dénes György TISZTA VOLT A SZEGÉNYSÉGÜNK Tiszta volt a szegénységünk, mint a frissen vetett ágy, mint a rétek könnyes selyme, dombos kenyér volt a vágyunk, égig forgó drága vágy, szegénységünk áldott terhe. Szövögettük álmainkat, mesebeli takácsok, csalánrostból aranyszálat, fényes vásznat, omló vásznat, s hímeztünk rá virágot, zöld leveles gyönge ágat. Olyan ruhát szabtunk, varrtunk, kilenc falu csodálta, kilenc falu, kilenc város, királyoknak, hercegeknek nem volt különb ruhája, szivárványos, aranypántos. Építettünk palotát is, habos márványpalotát, tetejébe csipkés tornyot, páva sétált rajta büszkén, cifra páva, bóbitás, s érckakasok hada forgott. S bent, a szobák langyos mélyén tükrök sora tündökölt, kristálytükrök, ezüstkelyhek, karcsú lábú asztalokra kincset hullajtott a föld, bort, kalácsot, rózsaberket. Köröttem csak a hűvös gyolcsokba vont üresség, alattam és fölöttem égboltnyi szürke festék ... 2 A kékek elperegtek, fehérek feketédnek, vége a vég elenné hazudott szerelemnek. Zöld láncok elszakadtak. Bazalt hegyek hasadnak. Erdőkkel megrakottan tűzvésszé lombosodtam. mintsem lehullni fénylőn, robbani feketére, míg új hadak vonulnak szép eged mezejére. 4 A Fordulóhoz érvén: nem kérdem, mit ígértél. Bevégzem hitvány harcom: Tiéd maradt az arcom. Megyek kövek közt Bércnek:. miattad — nem teérted. Remélem, poroszlóid nyomomba sosem érnek. Gyurcsó István PERCMUTATOK A vén somhegy nem kiált ránk ennyi év után, nem kéri tőlünk számon a sok-sok halihót, a Szépkő sem int meg, és az Alomtó partján nem fütyülnek ránk gúnnyal a feketerigók. Szívünk zárt kapuja mögé ugyan, ki látott? A hegyek nem, bár ők magasra nőttek fölénk, csak a felhő, ha szél zavarta, ránk kiáltott, nem feleltünk, ő dörgött és esőt szórt közénk. Harmat és virág köszöntött, völgyek és hegyek, vizek, fák, bokrok, vonatok füstje, majd az éj, csillagok között a hold, jó szagú rét, berek; de elsőnek most is én köszöntlek, mint a szél. S látod, a józan nyár is köszönt, a nyár tudja most is, amit mi gyakran nem tudunk, úgy lehet, hogy a napok, órák s a percek zárt kapuja mögött birtokba vehetjük a földet s eget: a táj hozzánk szelídül, körben az évszakok állnak, már minden kapu kitárul előttünk, és vezetnek a felhők, a folyók, patakok — és önmagunkkal már gyakrabban szembenézünk. Szólt a flóta, s körbe-körbe hullámzott a báli nép, nem hercegek, nem királyok, falunkbéli boldog párok, mind szegény és mind derék, szántóvetők, kapás lányok ... így mulattunk, álmodoztunk hosszú éjszakákon át bús Kőműves Kelemenként, s raktuk, raktuk, egyre raktuk azt a csodás palotát, s belegyúrtuk vérünk csöppjét. Apám, odalenn hideg lehet, mert eres testedből fagyrózsák nyílnak, koszorúvázak, csontfehér füvek. Hogy bírod itt ki, mogorva csillag? A vasárnaptól féltél, míg éltél, ünneplőben, mint más, ki se bírtad. Fekszel most tisztán, szénfeketében. Hogy bírod így ki, mogorva csillag? Sosem láttalak csendben megülni. Tömörülő fák, zegzug kőjurták, hangtalan érő szürke ércek közt Tőzsér Árpád MOGORVA CSILLAG izzadó sók közt most mi a munkád? Isten-kezedet de sokat néztem: cirkula cikkan, szíjak siratnak, lefittyen ujjad, hegyes a csontvég. Hiszem is, nem is síri nyugalmad. Te úgy dolgoztál, ahogy a fák is csak nőni tudnak, a patak folyni. Nem volt meg benned a derűs többlet: sosem tanultál meg mosolyogni. Sosem nótáztál, táncod se láttam. Csodált a gyermek, megért a férfi : Azt hitted, hogy a családodért élsz, de nem is tudtál magadnak élni. Mogorva csillag, apám, bocsáss meg, bocsásd meg zordon kegyetlenségem, de hogyha téged beszéllek, mondom magam is, a te életed élem. Az lettem én is, mogorva csillag, testem parancsol írnom, elégnem, víg ösztönökkel nem szaporodtam. Apám, örököd nehéz, de élem.