A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-02-06 / 37. szám
II. Az Egyedül maradtunk és a Kénsavba mártott testek című versek előre jelzik a már említett mélypontot. Az utóbbiban eléggé sután Mikola Anikó itt belső lázadását szembeállítja a kispolgári erkölccsel és konvenciókkal. A növényevők „emésztenek és ünnepi ebéd zsírja fénylik arcukon”, míg a nemnövényevőknek, a konvenciók ellen „lázadóknak” — Kés áll ki bordáik közül. Csakhogy ez a lázadó maga is rabja a konvencióknak, aki köré „rácsokat” raknak. Innen, a rácsok közül már csak úgy menekülhet, ha felrepül: „Próbálj felrepülni!” És néhány kisebb, nyomott hangulatú vers után következik a már jelzett mélypont, prózaversben fogalmazva: „Adjatok innom a szent gombák főzetéből, hogy fénybilincseimet lerázva felrepülhessek a fekete felhő fölé ... stb.” Ez a felrepülés! — tulajdonképpen zuhanás, nagyon mélyre zuhanás. Kifejezéséhez az ind és indián regék, vagy mítoszok világából vett fogalmat használ. Szent gomba! A magyar népi nyelv egyszerűen és nagyon józanul bolondgombának mondja. Egyébként azok a „fénybilincsek” az intellektus fékező, végeredményben a kétségbeesést is lemulasztó hatalmának szimbóluma, még akkor is, ha küzd ellene. Mikola Anikó lírája természetesen nem merül ki az eltúlzottan tragikus hangulatok ecsetelésében. Emocionális világa a hétköznapok pragmatizmusa ellen fordul, ugyanakkor tipikusan asszonyi lázadás ez: „Pihenj / Én vagyok a jó és a gonosz tudás / fájáról leszakított éjszaka / Partom mindig a túlsó / Fáim robbanása elől menekvő / árnyak fészkei ...” / Tehát van itt dinamika, de ugyanakkor az állandósult érzelmi állapot ellentéte is kifejezést nyer: „Testem / a virrasztás oszlopa / Megkötözött foglya vagyok / a józanság perceinek...” / Úgy látszik, kedveli is a hullámzó érzelmi -állapotok ecsetelését; mintha saját magának, s a róla alkotott véleményeknek akarna ellentmondani: „Föveny vagyok, / melyről a hullám / újra és újra / letörli lábnyomodat / Én csend vagyok, / te meg kiáltás / Magányunk hömpélygő áradása / elsodorja az érinthetetlen / törvények lényegét.” / Ismét szembekerült a társadalmi konvenciókkal — „az érthetetlen törvények lényegével.” A lázadáson túl mégis ebben a ciklusban jut el egy belső katartzis útjára, bár sokszor ellentmondásosan, vissza-visszahullva az eredendő érzelmi állapotba, — mégis félreérthetetlenül. Ezt jelzik olyan derűs, versek, mint a Valaki ajtót nyitott, vagy a Jöjj át utamra. Az utóbbi, azt hiszem, szerelmi költészetünk legszebb párhívogató költeménye. Átmenetileg ebben a ciklusban oldódik fel gyötrő magánya és a várossal való meghasonlása, bár megbékélése is erősen ellentmondásos: elutasítja a város emberi önzésből fakadt józanságát — amit „gyilkos fény-fogant szerelmek temetője”-ként fogalmaz meg, hogy végre rátaláljon a mindennapi városi élet melegségére is, és a „füstálmú kémények éjszakáját” köszönti. Az Almafák terhét című versében finom szimbolikája ragadja meg az olvasót: „Az almafák terhét hordozom, / éretlen gyümölcsüket, / földig hajtott fejük / szelíd alázatát. / Fényzápor mossa / fáradt testemet, / fészekké fonja / sok-sok ágbogát.” / Asszonyi lázadásának értelme fogalmazódik meg itt: a „Fészek,” mely gyakrabban előforduló szimbólumként bukkan föl nála, a harmadik — a Tűz mellett didergők című ciklusának bevezető versében már keserűen és melankolikusan: „Fészkünk a szél letépte / fészkünk a szél letépte / a bánat ősi fáiról.” / Az éjszaka dala című versében már bezárja a kaput, s a magány — ez most az ő birodalma, melyben a „szent gombák” kétségbeesett és kétségbeejtő motívuma is újra felbukkan. (Lásd a Magányos c. verset!) A ciklus néhány versében a számára érthetetlen társadalmi állapotokkal kapcsolatos borúlátása is kifejezést nyer, ezért szimbolikája is homályosabb és értéktelenebb, s legfeljebb hangulatok ecsetelésére alkalmas. Elvi álláspontról ítélve számonkérhető volna eszmei kiforratlansága, ugyanakkor elismeréssel kell nyugtázni szubjektív becsületességét. A várossal való szakítás motívuma nemcsak a város és a falu ma is létező ellentmondásának bizonyítéka; arról tanúskodik, hogy ki akarta kerülni azt a válságot, melynek megsejtése asszonyvoltából fakadó meghasonlását még inkább elmélyítette. Első kötetében kizárólag szabadverseket találunk. Sorai a magyaros ritmus és időmérték (főleg jambus) ritmuskompozíciójára épülnek, gyakori lejtésváltással. Újabban közölt verseiben már fegyelmezettebb megoldásokat választ, például a Variációk egy Garam menti mítosz témájára című versében (Új Szó, 1970. V. 30., 11. old.): „Szólalj kis kövi kígyó / merre van lakozásod? / Lakozom fában kőben 7 guruló» koponyában ...” / A sorok zárlata mindenütt megőrzi jambikus jellegét, ugyanakkor feszes magyar ritmusok szerint is ütemezhetők, s a gondolatritmus még inkább közelebb hozza az egész költeményt a népballadához: „/ Első szülöttet anyja karja / másodszülöttet víz takarja / haját tarolja békatekenő ... /” Tehát nem mítoszról van szó, csak balladáról, a kis kövi kígyó a csá-BÁBI TIBOR bitó megszemélyesítője. A tilalmas viszony gyümölcsét pedig: a másodszülöttet — víz takarja. Nem idézem végig a költeményt, hiszen több mint százezer példányban közölte az Új Szó. Az érdekes talán nem is ez az egyetlen költemény, de annak a ténye, hogy Mikola Anikó a legszemélyesebb hangvétel után ennyire tárgyilagossá tudott válni. Igaz, a balladai homály rokonítja ezt a témát első kötetének a szimbolizmussal rokon homályos megfogalmazásaival. Egyébként a város és a falu közti különbség determinálta ihletettsége is újra kifejezést nyert Nyári impressziók című versében (annak idején a Hét közölte): „Itt egy tenyérnyi / zöld: a nyár / izzó betonfalak / útvesztő erdején túl / és túl a végtelen, kopár / országúton / tenyérnyi zöld a nyár.” Egyetlen versszakot, az utolsót idéztem, mely újra csak tárgyilagosságát bizonyítja. Itt-ott már rímek is felbukkannak benne, mint az előbb idézett balladában. A sorok jambikus lejtése is fegyelmezettebb, de ne higgyük, hogy lemondott volna a szabadversről. Az utolsó előtti szakasz tulajdonképpen prózavers, amit az előtte álló versszak utolsó jembikus sora vezet be: „Elindul egy patak — törvényeinkről mit se sejtve, mert még nem látott vízbelépőt, s mégis Herakleitosz árnyékát hordozzza évezredes átokként a hátán. A tovazuhogó pillanat csodáit.” Tehát a tárgyilagosság és mély gondolatiság különös szintéziséről van szó, mely nem fél a különböző formai megoldások párosításától sem. Az Almafák terhét hordozom című versének motívuma, a fészek — család — is felbukkan újabb alkotásaiban, itt már tárgyilagosabb hangra szerelve A harcos éneke című költeményben, melyet az Irodalmi Szemle közölt: „Ö föld, hatalmas ősapám / ... adj nyugvást a szónak / harci kedvnek, / s a mérget vedd el / mindenekelőtt. / Hadd tudjam meg, / mit ér az ének / tiszta forrása, mely / áldást növesztő / asszonyom / ajkán fakad, amíg / kis harcosom, fiam / cipónyi magzatom / testét hordozza / nagy hasában. / ... Szavam virágként / érje, meg ne sértse, / hűsítő záporként / altassa énekem. / Ó föld, / adj hosszú életet, / s nyugvást a fegyveremnek, / hogy ringató / karom csupán / kettőjüké legyen. /” Tehát az élet tagadása helyett e földi élet vállalása. Kár, hogy olykor felbukkannak soraiban még a homályos ösztönöktől sugalt kétségbeesett hangulatok, s még a költő sorsát is oly különösnek találja: Látom az utolsó költőt, / ... Látom őt befelé nőni a földbe, / kit majd vakok és süketek temetnek. /” Nos, ilyen sorokra valóban süket marad az ember szíve is, füle is, de A harcos énekét meghallja mindenki, akinek füle van a hallásra. KÉPTELENSÉGEK Kmeczkó Mihály Mozdulatok című első kötete ugyancsak 1971-ben jelent meg, mint Mikola Anikóé. A háború utolsó évében született, akárcsak Mikola Anikó. Költői érdeklődésük csaknem egyidőre esik. Fiatalságuk idején — s a mai napig ugyanazt a történelmi szakaszt élték meg, költői fejlődésük és érlelődésük mégis erősen elütő eredményekre vezetett. Mikóla Anikónál főleg az asszony belső érzelmi kitárulkozása nyer hangsúlyt. Kmeczkó Mihály líráját pedig egy fajta gondolatiság és scientizmus, olykor kételyt ébresztő objektivizmus jellemzi. Egykor — egy levelében közölt véleménye szerint — az irodalomban nem érvényesülhet semmilyen kizárólagossági elv. Kifejezést adott a különféle messianisztikus elképzelésektől való idegenkedésének is. A levél túlságosan rövid volt; nem nyújtott támpontot világnézeti és művészi állásfoglalásának megítéléséhez. Az a néhány vers is, amit rendelkezésemre bocsátott, az se volt elégséges alap az ítéletalkotásra. A kizárólagossági elvek elvetésével lényegében egyetértettem, de ezt a nézetét a különféle stílusáramlatok kialakulásának lehetőségével hoztam kapcsolatba, mert másképp nem is értelmezhettem. A különféle messianizmusokat ma is naiv dolognak tartom, bár költőknél az így nevezhető alapállások gyakran fellelhetők. Hetvenegy óta egy teljes kis kötet áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy Kmeczkó Mihály 1962-től 1971-ig tartó költői fejlődését megítélhessük. (A könyv belső címlapján -egy zárójelbe foglalt magyarázó alcímet találunk: Versek 1962—1970.) A scientizmus és objektivitásra való törekvéséről vallott egykori megállapításomat ma sem változtathatom meg, de a kötet — megjelenése idején kissé fejbe kólintott. Három helyen is rábukkantam egy különös szóra — a képtelenség-re, hol egyes számban, hol többes számban. „Koponyád falán illemtudóan kopognak / a képtelenségek ... /” Ilyen sort találtam a Beteges szerda délután című versében (a 33. oldalon). A 65. oldalon, Életünk című versében pedig szép, csaknem optimista kicsengésű sorokba foglalva ugyanazt a szót: „... percenként osztódunk akár a sejtek / atomjainkra tagolt a képtelenség ... /” S az az optimista kicsengés : ...” súlytalan / perceink a türelem táltosai hangtalanul úsznak / velünk gyémántragyogású csúcsok felé ...” Végül egy verscím következett: A képtelenség csúcsán. Akkor döbbentem rá, hogy éppen ez a szó: a képtelenség — a kulcsa Kmeczkó Mihály költészetének. Végül is csináltam magamnak egy furcsa statisztikát, s kiderült, hogy a csaknem száz vers több mint egy negyede háborús emlékeket rögzít, a háború ellen agitál, akkor is ha agitálni nem akar, csaknem a pacifizmus határait súroló elszántsággal. (Folytatjuk) A KILENCBŐL HÉT
