A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)

1976-02-06 / 37. szám

AZselizi (Želiezovcei) Ál- Idmi Gazdaság sok telephelye közül az egyik Vadalmás. Ez a volt uradalmi major a Garam és a Szikince közén, kisebb-nagyobb erdők ölelésében húzódik meg szerényen, alig egy-két kilométernyire a szülőfalumtól.

Ismerős a major, a táj, pedig idestova három évtizede nem jártam errefelé. Most friss forrásként mégis felbuzognak a gyerek- és serdülőkor emlékei.

Állok a tájban, a fáradt, őszi fényben. Körülöttem vetkeznek a fák. Keresem régi magamat, a majort, a százszor látott képet, a régi arcokat.

Valami megmaradt, valami megváltozott, valami szürkébb lett, valami fényesebb. Visszaidéződik a múlt egy darabja, s emlékezem a bőharmatú hajnalokra, az elmosódott arcú béresekre, a nagyszarvú címeresökrökre, az izmos, vályúsfarú muraközi lovakra, a vaslőcsű szekerek zörgésére. Szinte elibém magasodik a hintán járó intéző délceg alakja meg az örökké parancsolgató béresgazda pirospozsgás képe, s előlép a múlt homályából kétcsövű sörétesével vállán a csősz is meg néhány jó cimbora arca ... És emlékszem a „kacarára“, az idénymunkások szálláshelyére, ahonnan esténként mélabús dallamok szűrődtek ki, és egy-két szép leányarc is előbukkan — felhők mögül a nap ...

S visszhangként csapkod bennem

a rigófütty és a kakukkszó. Talán sehol a világon nem fütyültek olyan szépen a rigók, s nem kiabál-Hornyák János: „Nagyot változott a világ körülöttünk, kedvezően alakult a sorsunk"

tak olyan harsány-messzehangzón a kakukkok, mint itt.

De sokszor megkérdeztem: «Kakukkmadár, hány évig élek még?“... Ha kiabáló kedvében volt a madár, hosszú életet jósolt, ha búslakodott, rövidet, de az sem szegte kedvemet, hiszen csak .játékos társalgás“ volt az egész.

A szaladó idő itt is megtette a magáét: átalakították a hosszú cselédházat — sok volt béres otthonát —, új lakások épültek, meg új istállók is, melyekben most átlagosan ezer bikát hizlalnak. És hivalkodón emelkedik ki a tájból a hidroglóbusz — incselkedően tükrözi szemembe a napfényt. Mindenegyes lakásban van villany, vízvezeték, fürdőszoba, döngölt agyagpadló helyett pedig deszka- vagy gumipadló.

Ma már mindez természetes. Ha valaki hallja vagy olvassa, fitymálva legyint: ugyan, kérem, hát ez is valami!?

Valami. És a valami mögött sok minden meghúzódik, sok keserűség meg nyomorúság, küzdelem és harc. A kétkedőn fitymáló nézzen csak egy volt béres szemébe, aki egész életében megalázott és kiszolgáltatott volt, aki embertelen körülmények között dolgozott, aki állandóan rettegett a holnaptól, s aki félt a gyerekei szemébe nézni, mert tekintetükből csak panaszt, fájdalmat és néma könyörgést vélt kiolvasni ... hát nézzen az olyan ember szemébe és kérje ki a véleményét.

Vadalmáson járva találkoztam Hornyák Jánossal, aki 1936 tavaszán jött a majorba kommenciós cselédnek. Régi ismerősként üdvözöltük egymást: én is emlékeztem rá, ő is rám. A majorságiak közül egyedül ő maradt itt.

— A többiek szétszóródtak, legtöbbjük persze már meghalt — mondta csendesen, emlékezón.

Életútja, sorsa szokványos is, meg nem is. Talán annyiban szokványos, hogy a nyomorúságból neki is kijutott bőven. Ma hetvenhárom éves és nyugdíjas, de még három évvel