A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-02-06 / 37. szám
EMBERI sorsak Kiskorúak a tárgyalóteremben ezelőtt is dolgozott. Nemrég temette el a feleségét, most a lányánál él. Hol is kezdődött? Tizenkét éves koráig egy pesti árvaházban nevelkedett. Jó tanuló volt, de továbbtanulásról álmodni sem mert. Aztán a szíve visszahúzta ide, a szülőföldjére, a Garam mentére. Nagygazdáknál szolgált Garamgyörgyön, Fegyverneken, Mikolán. Mikor letudta a katonaságot, megházasodott. Árokmajorba ment cselédnek s vőnek. Néhány év múlva azonban Papp intéző azzal rúgta ki a majorból, hogy neki nincs szüksége kommunista munkakerülőre. — Igaz, ami igaz, huszonhattól tagja vagyok a pártnak — szólt közbe —, de munkakerülő soha nem voltam. Egyébként ezt később a vadalmási intéző is elismerte. Azt mondta egyszer: „Nézze, Hornyák, hónapok óta figyelem magát távcsövön, elégedett vagyok a munkájával, csak a kommunista pofáját fékezhetné egy kicsit!" Ugyanis a cselédség engem választott meg bizalminak, és én a legjobb tudásom szerint igyekeztem képviselni az ügyüket, érdekeiket. Egyszer nagy sztrájkot szerveztem. Maga a főintéző jött el a majorba négy csendőr kíséretében. „Milyen alapon vennék fel a munkát?" — kérdezte sok huzavona után a főintézó. „Mihelyt aláírják a kollektív szerződést, azonnal" — feleltem én. A főintéző: „Nézze, Hornyák, ha felhagy a kommunistasággal, komoly pénzjutalomban részesítem.“ Tízezer koronáért sem árulom el A Michalik-házaspár éppen az autóbusz-megállóhoz igyekszik. Egyébként megbízható, jó dolgozók. Ketten 300 állatot etetnek és gondoznak a társaimat — mondtam, pedig jól jött volna a pénz, hiszen öt gyereket kellett eltartanom. Mert mi volt akkor egy kommenciós cseléd évi bére? ... Ha jól emlékszem 16 mázsa gabona, 12 köbméter tűzifa meg 900 négyszögből kukoricaföld. Talán 160 koronát fizettek negyedévenként, meg 1 liter tejet kaptunk naponta. Aztán év végén 400 korona „csizmapénzt“ kaptunk, feltéve, ha jól zárult a gazdasági év. Ebből bizony szűkösen futotta a héttagú családnak. Gondolni se jó rá ... Ma az öt gyerekem közül egyik sem szűkölködik, mind jól élnek . . . Dehát nem adták ezt ingyen. Emlékszem, egyszer Léván én vittem a zászlót a május elsejei felvonuláson. Egyszeresek négy markos civilruhás rendőr elkapott és behurcolt egy kapu alá. Úgy megvertek, hogy két hétig nem bírtam lábra állni. Egy más alkalommal — nem sokkal a Horthy-megszállás után —, parancsot kaptam a béresgazdától, menjek az egyik beázott lucernakazalról ledobni a szalmatetézést, hadd szikkadjon ki. A kazal olyan ötven-hatvan méternyire állott a kövesúttól, az erdő szélén. Éppen kakukk szólt az erdőben, én meg rákérdeztem: „Kakukkmadár, hány évig élek még?“ ... Sokat kiáltott vissza a madár, közben látom ám, hogy két kakastollas biciklijével a majori útra kanyarodik. Észrevették, megálltak. Az egyik odakiáltott: „Hé, maga ott!" — s intett, menjek hozzájuk. Le a létrán, mint a macska, s elibük álltam. Két vastagnyakú, lapáttenyerű ember magasodott előttem, mint két jegenyefa. Majd szétfeslett rajtuk a mundér. Úristen, gondoltam magamban, ezek még az ökröt is letaglóznák egyetlen ütéssel. Szólt az egyik, jobban mondva elbődült: „Maga a tanyáról van?" „Igen." „Mindenkit ismer?"-Igen." „Hornyák Jánost nem ismeri véletlenül?" „Dehogynem, éppen én vagyok." Erre az egyik csendőr maga mellé dűtötte a biciklijét és úgy szájon vágott, hogy nyomban felbuktam. Mikor feltápászkodtam, szelíden megkérdezte: „Remélem, tudja, hogy miért kapta?" „Nem én" — mondtam fejem ingatva. Akkor aztán a másik vágott fülön visszakézből, de úgy, hogy alig tértem eszméletemre, s vagy fél évig zúgott utána a fülem. „Most már csak tudja?!“ — mondta, azzal elmentek. Hiszi vagy sem, azóta ha kakukkot hallok szólni, mindig az a délelőtt jut eszembe ... Szó ami szó, nem adták azt ingyen, ami ma van. Sok ember megszenvedett ezért, sok meg az életével fizetett érte. — A mostani dolgozók helyzetét összehasonlítva a valamikori cselédekével, mi a véleménye? — Ég és föld a különbség .. . — mondta Hornyák János. — Én is nagyon elégedett vagyok a sorsommal: 1600 korona a havi nyugdíjjam, a pártban végzett munkámért pedig jónéhány kitüntetést kaptam. Jó azt tudni, hogy megbecsülik az embert.. . Elbúcsúztam Hornyák Jánostól s búcsúztam Vadalmástól is. Bár a vetkező fák gyérülő lombkoronája közül most nem füttyentettek rám a rigók s nem kiáltottak messzehangzón a kakukkok, én mégis hallani véltem: mintha tovatűnő ifjúságom visszhangja csapkodott volna bennem . . . LOVICSEK BÉLA (A szerző felvételei) A bratislavai Igazságügyi Palota és a járásbíróságok folyosóin naponta látni fehér karszalagos, megbilincselt vádlottakat. Szomorú, elgondolkoztató látvány az ilyesmi; de különösen akkor az, ha tulajdonképpen még gyerekemberek: kiskorú tettesek ülnek így a vádlottak padján vagy a tárgyalótermek előtti székeken. Sajnos, viszonylag gyakran fordulnak meg kiskorú bűnözők a különböző fokozatú bíróságok tárgyalótermeiben. Bizonyításképpen íme egy adat: Szlovákia főügyészének egy közelmúltban készült hivatalos fölmérése szerint a jogerősen elítélt személyek 7,7 százaléka még nem töltötte be a nagykorúság határát, azaz életének 18. évét!... Justitia, az igazság mitológiai istenasszonya ősidők óta vakon tartja kezében a helyes és pártatlan ítélkezés mérlegének serpenyőit. Olyan jelkép ez, mely egyebek között azt is jelzi, hogy a törvények betartása a fiatalkorúakra és a felnőttekre egyaránt vonatkozik. Ám Justitia minden „vaksága” ellenére nagyonis éles szemű (elvégre minden bírói döntés tekintélye éppen annak igazságos voltában rejlik!), ezért régesrégen köztudott, hogy a bíráskodáshoz sok tapasztalat és emberi bölcsesség szükséges. A gyakorlatban ez nemcsak a paragrafusok kifogástalan ismeretét tételezi fel, hanem a talárt öltött bírónak az előtté álló vádlott múltjáról és személyiségéről is a lehető legtöbbet kell tudnia. Gyermekek s fiatalkorúak bűncselekményeiben ítélkezni pedig — gondolom — az egyik legfelelősségteljesebb és legnehezebb bírói feladat. Dr. Jozef B i 1 č í k, a Bratislavai Kerületi Bíróság tanácsvezető bírója, akiről sorozatunk mai írásában szó lesz, immár több mint tíz esztendeje gyakorolja ezt a valóban nagy körültekintést és hozzáértést igénylő hivatást. A kerületi bíróság ifjúsági ügyek tárgyalására „szakosított” tanácsa elnökének dolgozószobájában beszélgetünk. Párbeszédünket most úgy próbálom visszaidézni, ahogy a kopottas íróasztallal, két karosszékkel és a periratokkal teli szekrényekkel zsúfolt szobában elhangzott. — Ha kiskorú tettes vagy fiatalkorú bűnöző kerül a vádlottak padjára, akkor különösen fontos, hogy a bíró ne pusztán a megtörtént esetet, az elkövetett bűnt nézze, hanem elsősorban azt: miért történt? Mi okozta, hogy egy fiatal élet kisiklott — mondja Dr. Jozef Bilčík. — Több mint egy évtizednyi tapasztalataim szerint erre a miértre mindig választ találni a családban vagy a környezetben. Szocialista társadalmunkban különösen figyelemre méltó szempont ez, hiszen nálunk ma már senki sem kényszerül arra, hogy a mindennapi megélhetés biztosítása érdekében lopjon, csaljon vagy egyéb súlyos bűntettet kövessen el. Minden tizenéves nálunk szinte teljesen egyforma eséllyel indul el a felnőtté válás útján. — Általában mire gondol, ha egyegy újabb tárgyalást kell megnyitnia? — Amikor elkezdem a fiatalkorúak ügyeit tárgyalni, akkor minden új esettel megpróbálom magam azonosítani. Azt kutatom, hogy mi sodorta az előttem álló fiatalt a meggondolatlanságba? .. .A. felnőtteknél sem könnyű, de a kiskorúaknál még nehezebb feltárni a buktatóhoz vezető körülményeket. — Miként viselkednek a vádlottak padjára kerülő fiatalok? Dr. Biléík eltűnődik, láthatóan a megfelelő szavakat keresi, hogy hitelesen érzékeltesse a tárgyalótermekben kialakuló légkört. A szemében nyugalom van: semmi szigor, inkább türelmes derű. Aztán mélyet szippant cigarettájából s csak azután válaszolt: ~ Akik először állnak bíróság előtt, azok többnyire megszeppenve, szorongva tesznek vallomást. Általában csak a tárgyalótermekben tudatosítják tetteik súlyát. Ilyen esetben a gyakorlott bíró percek alatt tisztán lát az ügyben, s így döntenie is könnyebb... Nehezebb dolga van az embernek a visszaeső bűnözőkkel. Sajnos, nemegyszer előfordul, hogy három röpke esztendő alatt, tizenöttől tizennyolc éves korig, ugyanaz a fiatal kétszer-háromszor is elém kerül. A „gyakorlott” vádlottakkal nehezebb dolgunk van. Vonakodás nélkül elismerik a bíróság tekintélyét, furfangjaik és hazudozásaik is illemtudóak; mindez azonban nem a szívükből fakad, inkább az ítélkezők jóindulatára akarnak hatni... Ilyenkor bizony résen kell lennie az embernek és érdem szerint: az elkövetett bűn komolyságával arányosan kell ítélkeznie. — Volt már olyan érzése, hogy az erkölcsi lejtőre került gyerekek mellé tulajdonképpen a szülőket is oda kellene ültetni a vádlottak padjára? Tekintetéből most sem tűnik el a derű, a hangja azonban erélyesebbé válik. — Az esetek többségében bizony igen! Elsősorban a szülő felelős a gyermekéért, s aki akar, az talál is időt fiának vagy lányának a nevelésére. Említettem már, hogy a társadalom minden szükséges előfeltételt megteremt annak érdekében, hogy egyetlen fiatalnak se kelljen szembe kerülnie a törvénnyel. Ma már inkább annak vagyunk tanúi, hogy sok esetben a túlzott jólét és az unalom kergeti meggondolatlanságokba a tizenéves fiatalokat. — Tárgyalás előtt fel szokták keresni a szülők? Elmosolyodik. — Néha ... Ilyenkor is inkább az anyák jönnek, és sokszor menteni próbálják gyereküket. Persze, ha már megtörtént a baj, ez már megkésett szülői jóindulat... — Véleménye szerint mi okozza leggyakrabban a fiatalkorúak bűnözését ? — A túlzott jólétből eredő unalmat említettem már. Gyakran szerepel az okok listáján a serdülőkori éretlenség és a vakmerő vagánykodás is. Általában betörés, fosztogatás, ittas állapotban történt verekedés és autólopás vádjával kerülnek kiskorúak a bíróság elé. — Befejezésül elmondana egy olyan esetet, amely különösen mély hatást tett önre? — Sok ilyen eset van... az elmúlt esztendők során rengeteg ügyet tárgyaltam ... Inkább eddig szerzett bírói tapasztalataim rövid összegezését adnám közre: ha egy gyerek kiegyensúlyozott családi környezetben nevelkedik, ha foglalkoznak vele, ha szeretet és ragaszkodást érez maga körül, akkor sohasem kerül ide elém!...
