A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-02-06 / 37. szám
A „daccal tűrőknek" leit igazuk, mert a „földosztás ideje”, ha fél évszázzaddal később is, de elérkezett. A táj, a nép társadalmi és gazdasági helyzetének, mássávállása, megújulása hosszú évtizedek harcát hordozza magában. S e harcok sebhelyei még ma is láthatók, érzékelhetők. Alig tíz évvel ezelőtt Cselényi László a „Rapszódia a bodrogközi szélről” című versében még így látta, ilyennek: „és fúj a szél kegyetlenül/ roppan a rosszant zsúptető/ viszi a port tépi a fát/ g/ökéréstől robbantja szét/ a százados harmóniát" S végül: „süvít a bodrogközi szél/ alakul benne a világ.” Hogy mi és hogyan alakult azóta, arra egy másik költőtől, Török Elemértől kértem választ, aki Bodrogköz szülötte, leleszi, s irodalmunkban e táj költőjeként találja meg helyét és — hangját. — Gyermekkorom Bodrogköze — mondja — nem hasonlít a mostani tájra. Az a „másik” Bodrogköz számomra a gyerekkort jelenti, s azzal együtt magát a romantikát. A ticcék világával, a kócsagokkal, darvakkal, vadkacsákkai együtt. A rekettyéseket jelenti, a galagonyásokat, s a sok-sok halat. A Latorca évente kétszer is kiáradt. 1940-ben, emlékszem, olyan nagy ár volt, hogy két hétig csónakkal jártunk iskolába a Sárvégről. — Milyen volt abban az időben Bodrogköz kulturális élete? — Nálunk Leleszen élénk volt a kulturális élet, de ez nem általánosítható az egész Bodrogközre. Nálunk volt könyvtár, színdarabokat játszottunk. .. A mostani és az akkori kulturális élet között azonban felmérhetetlenül nagy a különbség. Abban az időben az egykori királyhelmeci járásban évente aligha fogyott el száz-kétszáz könyvnél több. Ma ezrével fogy a könyv és tudom, látom, Bodrogköz népe olvas. % V — Egy szokvány—kérdés: mit jelent a költő1 számára a szülőföld, a bodrogközi táj? — Biztos talajt. S ezen túl számomra a szülőföldet, történelmével, hagyományaival együtt. Azaz „országnyi erőt”, ahogy a „Bodrogköz szülőanyám" című versében megfogalmazta. A mai Bodrogközben mintegy ötven ezer magyar él. A nagyobbik részük a mezőgazdaságban dolgozik. A kulturális élet alakítója — szervezője a CSEMADOK, amelynek első helyi szervezete Bodrogköz „fővárosában", Királyhelmecen alakult meg 1949 őszén. Ahogy a krónikában olvastam, utánna sorra alakultak a környező falvakban a helyi szervezetek. A hatvanas évek közepén több mint harminc műkedvelő színjátszócsoport tevékenykedett, s az énekkari mozgalom fellendülése is erre az időszakra tehető. Jelenleg Bodrogközben tíz éneklőcsoport és négy vegyeskor tevékenykedik, de tánccsoportok, népi zenekarok, irodalmi színpadok stb. sora jelzi az intenzív kulturális tevékenységet; s azóta, hogy az ötvenes évek elején először találkoztak a bodrogköziek hazai magyar írókkal, az iró-olvasó találkozók általánossá váltak, s az elmúlt tíz év alatt szinte minden csehszlovákiai magyar író megfordult ezen a tájon. A közművelődés szintjét két magyar gimnázium, egy mezőgazdasági műszaki középiskola, iparitanuló intézet, mezőgazdasági szaktanintézet és a szőlészeti szak- és középiskola biztosítja. Azon a tájon, ahol — Török Elemér szavaival — egykor a jegyző és a tanító volt iskolázott ember a falubán, ma százaival rajzanak ki a fiatal értelmiségiek az iskolákból. S ez a kirajzás jelzi Bodrogköz időszámításában a legújabb fejezetet. GÁL SÁNDOR Péter Imre Török Elemér A kisgéresi pincesor Nagykövesdi szüret A táj névadója — a Bodrog ' • -.s ’ ,r-‘ $ V ..fi-' A HÉT ÉVFOLYAMAIT LAPOZVA... Vaskos kötetekben életem nyolc évének emlékei között lapozgatok. Ezek az éveim a Hét bekötött évfolyamainak a lapjai közé szorultak, mint nagyanyám énekeskönyvében a kiszikkadt rózsalevél. Ma mór távoliak a század hatodik évtizedének a legelején kezdődtek — a harmincadik évemmel —, sok lényeges és kevésbé fontos részletüket régen fátyollá1! takarta el már előlem a feledés. De a régi újságlapok híven őrzik nemcsak a tényeket, a betűkbe kényszerített eseményeket és gondolatokat, hanem azok érzelmi közegét is, az élethelyzeteket és hangulatokat, az újságíró munka eredményeit termelő szellemi televény életét. A megjelent írás- riport, cikk és karcolat — már végeredmény, a riportkép a megörökített pillanat, de mögöttük, láthatatlanul életünknek egy-egy töredéknyi része húzódik meg, mintegy beleépülve az újságlapok rétegeibe: a riportok mögött sok-sok utazás, a képek hátterében futó emberi találkozások, a karcolatok mélyén az élettől ellesett mozdulatok és a cikkek összefügéseiben néhány, az idő szárnyán tovasuhant gondolat. Nyugtalan kézzel lapozgatva keresem közöttük régi önmagamat. Magamat és másokat azokból az időkből, az egykori valóság árnyakként felvillanó emlékeit. S a képekről arcok néznek vissza rám, akárha régen eltávozott ismerősök, régi tekintettel. Másfél évtizedig nem gondoltam rájuk, elfelejtettem őket, függetlenül tőlem élik távoli életüket. Vagy talán úgy temették el őket, hogy a koporsójukra hulló hantok dübörgése nem kelthetett bennem visszhangot, mert nem tudhattam róluk: élnek — halnak-e. Mint ahogy ők is úgy éltek a találkozásunk után tovább, hogy én nem voltam a tudatukban jelen. S most egyszerre, találkozásaink időrendjében, — mert azt is híven őrzik az újságlapok, az időfólyam vonulásának rendjét —, újra elvonulnak előttem és ismerősként köszöntének. Testet öltenek, ahogy a képeket nézem, s ha a sorokba olvasok, melyek tartalmát láthatóbbá teszik a számomra, elém tárulkoznak, mint a találkozásunkkor. Akkori szavaik hitelét az elmúlt idő régi igazságok patinájával vonja be. Izgalmas és szívszorító a velük való találkozás. Mert korabeli valóságukban nem csak ők jelennek meg a számomra, közben magam is mellettük vagyok. Együtt járjuk a gyárcsarnokokot, hallgatom őket a mezőn, ahogy a gonjaikat magyarázzák, gabonáról, esőről és műtrágyáról beszélnek, aztán bányák mélyére szállók velük, iskolapadokban ülök és irodák asztalára könyökölve figyelem szavaikat. Ök olyanok, amilyenek akkor voltak, de én tizenöt évvel fiatalabb vagyok mai önmagomtól. Dúsabb a hajam, ránctalanobb a homlokom. Találkozásunkban ez a legzavaróbb mozzanat: ők önmaguk maradtak, de én sokat változtam azóta, másfél évtizednyi, mély szakadékká tágult az idő, mely tőlük elvá faszt. Az ország lakói ők, ott vannak mindenütt. Ágcsernyőfől Chebig. Különféle emberek, gyári munkások, szövetkezeti parasztok, művezetők és igazgatók, tanítónők, nyugdíjasok, gyerekek és aggok, nevető arcúak és komolyak, munkába görnyedők és pihengetők. Ök — maga a nép. Sokat jártam utánuk akkor, fáradságos utazgatásba került a velük való találkozás. Többször személyvonaton, mint gyorson, gyckran mellékvonalak fáradt vicinálisai vontatta, zötyögő fapados kocsikban, majd a hű öreg piros Skoda-Sedanon, néha még gyalogosan is a faluk között vagy motorbiciklin a vezető mögött, kerékpáron, traktoron és lovaskocsin, pocasztszekéren. Ahogy most az egykori újságokat lapozom, őszintén csodálom a kezdő újságíró — vagyis hát riporter — lelkes energiáját és mindent lebíró munkakészségét: egyik számban rozsnyói ércbányában tett látogatásáról ad hírt, majd a karlovy-vary-i Móser-üzem üvegfúvói társaságában látjuk őt, hogy a következő számban zsolnai beszámolójával jelentkezzen. Olyan számok is vannak, melyekben három írása Olvasható. Szocialista brogáddal, négyzetes kukoricával és szabad istállózással egyaránt foglalkozik. Rokonszenvvel figyelgetem őt, csodálom életkedvét és szellemi sokoldalúságait: termelésről értekezik, közös társadalmi problémákról meditál, tréfálkozik. Utazásain apró kedves esetek történnek vele: Ptzenben egyszer olyan ócska külvárosi szállodában lakik, hogy magának keli fát vágnia és befűtenie a szobájában. Dél-Morvaország egyik nagy sertés-apaállat telepén a komor, fekete kanok gondozóinak elismerését azzal nyerte el, hogy a hosszú fonott karikásostort meg tudja forgatni a feje felett, nem csavarodik a nyakára, pattantam tud vele. A morva paraszt csodálkozik' rajta, s a riporter mosolyog magában: „Hogy ne tudnák pattantani, amikor gyerekkorban a kenderkötélből készített karikásomra magam fontam rafiából „hegyet" és a karikák közé öreg gyeplőszárból varrtam „telkeket? . ..“ Mi tagadás, elismeréssel követem ennek a fickónak a mozgását, ahogy országjáró útjairól szorgalmasan hordja haza jegyzeteit és fényképeit a Jesenský utcai szerkesztőségbe, a hátsó szobába, ahol hátat fordítva a világnak — a bejáratnak — az öreg Remington írógépen kopogva másolja éveken át tudósításait a kor emberéről, az alakuló társadalomról, önmagáról. Kissé irigyelem is őt, mór az is irigylésre méltó, hogy nincs egyedül, társai vannak: az évek újságírásunk és nemzetiségi irodalmunk fellendülésének fontos korszakát jelenti, melyben a Hétnek komoly szerep jutott. A riportok hatalmas építkezések kezdeteit őrizték meg, a vitacikkek, ankétok és glosszák a szocialista társadalmi tudat és erkölcs forradalmát élesztgették és táplálták. Az a nyugtalan szellemű riporter és társai nagy idők tanúi és cselekvő részesei voltak. S a köteteket lapozva, életerői tudatában egyre provokálóbban járja előttem útjait az a riporter. . . De ha becsukom a könyveket visszavonul az időben és újra eltűnik a szemem elől. DUBA GYULA <1 r%
