A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-11-29 / 36. szám
a zzel a mondattal kezdődik a két háborút megjárt idős Popély Sándor bácsi „emlékirata“, amelyet a kedve-' mért vetett papírra — tévedésből. Ugyanis a nyár folyamán Nagyráskán járva találkoztam Sándor bácsival, s akkor tudtam meg, hogy sok-sok dalt, katonanótát, s ahogy ő mondja, „honfidalt“ ismer. Nos, akkor arra kértem, ha ideje van, jegyezze le a legszebb dalok szövegét. Úgy látszik, kérésemet félreérthette, mert október elején ezt a füzetet kaptam tőle a dalok helyett. A dalosfüzet nem készült el, ezért nekiültünk, hogy a „nagyjából megörökített kor“ mellé — kísérőnek — Sándor bácsi dalaiba is belehallgassunk. A daloláshoz azonban nem mindig elegendő a szándék s főleg nem mindig elég egy ember; jobb, ha ketten vannak hozzá. S mivel éppen lekvárfőzés ideje volt és Sándor bácsi asszonylánya Tamás Páléknól kavargatta az egykori istállóban elhelyezett rézüstben a szilvalekvárt, mi is oda ballagtunk át, látogatóba. Egyrészt, mert Pali bácsi is sok da|t ismer, másrészt, hogy a lekvárfőzés se akadjon el a dalolgatás miatt. — A friss nótákat. De amikor megindult a fiatalság, az első nóta mindig az volt, hogy „Utca, utca, széles utca, a nagyráski utca“. — A nóta — teszi hozzá Sándor bácsi — rendszerint az alkalomhoz illő volt. — Mondana rá egy példát? — A katonáknak, amikor elmentek, azt daloltuk, hogy „Fecskemadár szállott a vasútra ...“ — Esténként negyven-ötven legény volt együtt; akkor még annyi volt a faluban — emlékezik Pali bácsi. — Mikor dalolva a falu végére értünk a sövényhez, leterítettük a gubát s ott tovább nótáztunk. — A fonóban is énekeltek? — Hogyne. Előszedődött minden. Ha legények nem voltak, a lányok maguk is énekeltek, de táncoltak is olykor körbe-körbe. De ez már elmúlt, mint a vászoning. — A vászoningtől tovább sodródik a gondolat, s Pali bácsi így folytatja: — Arattunk, s ha a vószoning megizzadt, állt, mint a bőr. Az volt a jó, hogy nem szakadt. Közben eldalolnak néhány nótát. Az első, ami ide kívánkozik, betyárnóta: Debrecenben, Debrecenben, Debrecenben vettém egy deres csikót, ta. De akad itt szép ballada-változat is. A „Kint a pusztán, a zempléni határban" kezdetű a szegény juhász és Szendró bárókisasszony szerelméről szól, s amelynek a vége nem lehetett más, csak ez: Emelnek lllaván már akasztólát, Amelyre a szegény juhászt akasztják, Fújja a szél gyócsingét, gyócsgatyáját, Nem öleli Szendrő báró leányát. A ballada után a családra, onnan pedig az egykori gazdálkodásra terelődik a beszéd. — Mi öten voltunk testvérek — mondja Sándor bácsi. — Négy fiú és egy lány. Egy apának és egy anyának a gyermekei. — Mekkora volt a gazdaság? — Volt egy 35 köblös szántónk — sorolja gondolkodás nélkül —, 25 köblös rétünk, 15 köblös legelőnk. (Egy köblös kb. 40 ár.) Ezenkívül volt még kintháló legelő is. A kintháló legelőre tavasszal kihajtották az állatokat, s csak késő ősszel jöttek be. — Mit termeltek akkoriban? — Amit most. Búzát, rozsot, zabot, árpát, kukoricát. — Mennyi termett abban az időben? Idős Popély Sándor Az egykori „kintháló legelő" A Tamás-porta nagy. tágas. A befelé vezető út mellett romos épület, falának támaszkodva egy régi parasztszekér eleje korhad-rozsdásodik az őszi nyirokban. Tovább az istálló — itt rotyog a szilvalekvár a rézüstben. Majd a lakóház következik, ami inkább nemesi kúriára emlékeztet, mint parasztházra, de nem is csoda, hiszen a bejárati ajtó felett azt olvasom, hogy 1823-ban épült. A falai akár erődítménynek is megfelelnének. Tamás néni szerint a templomtornyot is megbírnák. Hűvös szobába terel a házigazda. Magas falak, gerendás mennyezet. A falakban vakablakok, itt úgy mondják: „falikaszni", az egyiken üvegezett ablak, a másikon fekete deszkából készült szárnyasojtó. — Mikor kezdte a nótákat Sándor bácsi lejegyezni? — Csak a címeket írtam le — mondja. — A nótákat már magammal vittem a harctérre az első háborúban. Amikor hazakerültem, akkor kezdtem leírni őket. — Mennyi van leírva? — Pontosan 533. — Ha ilyen sok dalt ismer, akkor idehaza is gyakran énekeltek. — Az úgy volt — kapcsolódik a beszélgetésbe Pali bácsi —, hogy fiatal koromban nálunk voltak fonók, ahova a lányok eljártak. Mi is utánuk. Este megvacsorált a legénység (így mondja: legénység!), lement a faluba, ott összekapaszkodtak és körbedalolták a falut. Néha a közeli kocsmába is bementek. — Mit énekeltek ilyenkor? Nagyváradon, Nagyváradon, Nagyváradon verettem rá a patkót. Nem lélek én, nem félek én, Nem félek én a vármegye kezétől, Lerugatom, lerugatom, Lerugatom a zsandárt a nyeregből. Betyárnóta a következő is: Nem messze van ide Kismargita. Körülloly a Tisza vize rajta, Közelében a kis Aklos csárda, Benne iszik egy betyár magába. Úgy látszik, hogy jönnek a zsandárok, Jaj de szépen fénylik a csákójuk, Úgy látszik, hogy éppen erre tártnak, Egyenesen a csárdaajtának. Jónapot te csaplárosné lánya, Kié ez a szilaj csikó állva? Jó bort iszik annak a gazdája, Most érkezett, nincs egy félórája. Küldje csak ki ennek a gazdáját, Nem bántjuk mi, csak adja meg magát. Ki se megyek, meg se adom magam, Ha úgy tetszik vigyék el a lovam. A lovamat nem annyira bánom, Csak a cifra szerszámot sajnálom, Szügyelőjén a bugyellárisom, Abba hever százezer forintom. Száz forintot adtam egy pejlóért, Másik százat rávaló szerszámért, Harmadikat egy szép szőke lányért. Kit nem adnék széles e világért. A két öreg az egyik nótát a másik után mondja. Sok a műdal, magyar nó— Egyköblös föld kiadott 10—12 mázsát. — De csak az ugaron — toldja meg Sándor bácsi. — Az úgy volt — magyarázza a gazdálkodás akkori rendjét, a vetésforgót Pali bácsi —, hogy teszem azt, volt egy háromlábú föld. Volt alsó, középső és hátulsó lába. Ennek a földnek az egyik lába mindig pihent, csak ä másik kettő termett. — Állatot mennyit tartottak? — Általában tizennégyet-tizenhatot — mondja Sándor bácsi. — Ebből rendszerint négy volt az igásállat, ló is köztük. A legelőről csak a fejőstehenek jártak haza. A hét-három éves tulkok kint háltak. — A faluban, itt Nagyráskán, ez minden gazdánál. így volt? — A régi idevalósiaknál így. Akik kívülről jöttek be, azoknak kevesebb volt a földjük s az állatállományuk is. — Van-e erről nóta? — Van — mondja Sándor bácsi. — Nóta mindenről van. — És már mondja -is az ide valót. Nem az a já gazda, Kinek hat ökre van, De az a jó gazda, Kinek szép lánya van. Szépen felneveli, Szárnyára ereszti, Keservesen nézi, Hogy más ölelgeti. — A vége másként van — mondja Pali bácsi. Én így tudom, hogy „keservesen nézi, hogy más üti, veri*. A vitát nehéz eldönteni. Inkább megállapodunk abban, hogy mindkét változat jó. Közben Sándor bácsi panaszkodik, hogy rekedt, nem megy jól a dalolás. — Tegnap kellett volna csendesebben dalolnod — mondja neki Pali bácsi. — Hát ha tudtam volna, hogy ma is szükség lesz a torkomra, vigyáztam volna. Azonban egy rövid torokköszörülés után dacos-keserves nótába fog. Esik eső, követ hajtnak vágni, Göndör hajam le akarják vágni. Göndör hajam nem hagyom levágni, Nem fogom én a császárt szolgálni. A nótában megszólaló daccal az élet, a történelem más erőket állított szembe. Történetesen azokat, amelyeket Sándor bácsi másik füzete tartalmaz. Az, amely a két háborúról szól. „A tizennégyes háborúban összesen 45 hónap.. .* Ennyit szolgált Sándor bácsi a királynak. S a második világháborúban sem kevesebbet. Mostanában lesz 77 éves. Akárcsak Pali bácsi. — Miért írta fel a dalok címét ebbe a füzetbe? — kérdem Sándor bácsitól. — Régen nem kellett leírnom, mert akkor még minden a fejemben volt. Mostanában azért írtam fel a címeket, hogy ha meghalok, ez megmaradjon utánam. „Nagyjából megörökíteni . ..“ idézem magamban a füzet első mondatát; de,
