A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-07-05 / 20. szám
1 2 1. Jókedvű ápolók 3 2. Dr. Gencsi Zsuzsanna 3. Lison Katalin főnővér Egy orvosismerősöm — az oklevelén még meg nem száradt a tinta — mondta nekem: — Képzeld öregem, egy elmegyógyintézetben kínáltak fel nekem állást! — Érdekes hely — jegyeztem meg. Mikor kell belépned? Ismerősöm csodálkozva nézett rám. — Csak nem képzeled, hogy én, aki vörös diplomával végeztem, elmegyek oda? Egy eldugott helyen, idegbetegek között éljem le az életemet? Van ennél sokkal jobb lehetőség is! Sikerült elintéznem, hogy felvegyenek egy nagy kórház sebészeti osztályára. Korszerű berendezések, tapasztalt munkatársak — egy kezdő számára ideálisabb helyet el sem tudnék képzelni. 2. s A Pelsőci (Plešivec) Elmegyógyintézetet Blum Sámuel parkettgyáros alapította 1898-ban. A két világháború közötti időkben ez a magánintézet volt a legkorszerűbb elmeosztály Szlovákiában. Közel ötszáz — különböző elmebajban szenvedő — beteget ápoltak itt. A második világháború alatt frontkórház működött az intézet területén. A háború után. 1952-ben már állami elmegyógyintézetként kezdte meg működését, fokozatosan javult ellátottsága, de korántsem abban az ütemben, ahogy várható lett volna. Jelenleg 225 férőhelyes, óm volt idő, amikor háromszáznál is több betegük volt, s még ma is előfordul, hogy túliépig a keretet. Az orvosok száma viszont nem nőtt. Ma négy orvos dolgozik itt, s ez kevés. — Ha kétszer annyian lennénk, akkor sem győznénk mindent — mondja Dr. Gencsi Zsuzsanna, az 1. számú osztály vezetője. — A korszerű gyógyítási elvek megkövetelik, hogy egy-egy orvosra minimális számú beteg essék. Sajnos ez egyelőre csupán álom. Minden betegről naplót vezetnek, s ezek a feljegyzések akár tudományos forrásmunkaként szolgálhatnának. Csakhogy a kutatómunka ilyen körülmények között nehezen képzelhető el. A négy orvos boldog, ha valamennyi betegére marad egy kis ideje. Ez azonban ritkán szokott előfordulni. A fiatal orvosok nem látnak perspektívát abban, hogy az elmegyógyintézetben dolgozzanak. Még a kedvező anyagi lehetőségek sem vonzzák őket. Köztudomású, hogy egy-egy orvosnak, ápolónak az elmegyógyintézetben másfélszer akkora fizetése van, mint annak, aki más egészségügyi intézményben dolgozik. — A legtöbben a betegektől félnek — mondja Gencsi doktornő —, meg a nyomasztó környezettől. Én már nyolc esztendeje dolgozom itt, de még egy betegem sem akart megverni. S a környezet — meggyőződhet róla maga is — egyáltalán nem ellenszenves. Tágas park, sportpályák, virágágyak, szépen berendezett klubhelyiségek, s a szobák is olyanok, mint a szállodában. Az tény, hogy a mi munkánk nagyon felelősségteljes, olykor idegtépő is. De ha mindenki szeretettel és türelemmel végzi, akkor meglesz az eredménye. A betegeket szeretni kell — ez követelmény, sót azt is mondhatnám, hogy íratlan törvény. A szeretet a legtöbb esetben hatékonyabb gyógyszer az elektrosokknál is. 3. Elmebeteg rokonának vagy Hozzátartozójának lenni még sok esetben ma is kellemetlen dolog. A családot szájára veszi a falu, s a szóbeszéd, a megvető vagy sajnálkozó pillantások özöne pokollá teheti a család életét. Nem csoda, ha a hozzátartozók ingerültek lesznek, mind jobban meggyűlölik azt, akinek „az egészet köszönhetik". Általában ilyen előzmények után kerül a beteg az intézetbe. Sokszor még időben, amikor még a kóros folyamat megállítható, s remény van arra, hogy a beteg visszanyeri egészségét. Ezek a betegek aztán néhány hónap múlva gyógyultan távozhatnak. Csakhogy ezt a szűkebb közösség nem hajlandó tudomásul venni. A falubeliek nem hiszik el. hogy a beteg meggyógyult. A volt munkaadó — hiába az intézet igazolása — nem fogadja vissza azért, mert attól tart, hogy az illető rossz hatással lesz a többiekre. Bizalmatlanság, közöny, merevség. S a kálvária kezdődik elölről. A pókhálóba gabalyodott lepke vergődik így. 4. Vannak súlyos, gyógyíthatatlan betegek is. Ök a maguk szőtte pókháló foglyai. A folyosón megszólít egy beteg. — Maga újságíró? — Igen — felelem, és kíváncsian várom, mit akar tőlem. — Csak azt akartam mondani, hogy én ártatlanul vagyok itt. A bátyám hozatott be, mert nem akart velem osztozni az örökségen. Ha lenne olyan szíves és megírná ezt az újságban. Utóbb megtudom, szó sincs jogtalanságról. A bácsi súlyos beteg, s már 15 esztendeje kezelik az intézetben. Nem egyedülálló eset. A súlyosabb betegek többsége úgy képzeli, hogy őket jogtalanul tartják itt. Valaki — ez a valaki az idők folyamán mindig más, attól függően, ki jut éppen a beteg eszébe — szóval ez a valaki bosszúból, vagy a gyűlölettől hajtva „behozatta őket". Pedig nekik semmi bajuk, gondolják, s valóban, az első hallásra úgy tűnik, mintha minden rendben volna; összefüggően, értelmesen beszélnek. Aztán váratlanul felbukkan egy furcsa mondat, egy fantasztikus képzettársítás ... Lison Katalin főnővér jegyezte meg: — Minden szóra, locsogásra oda kell figyelnünk, mert értékes adalék lehet a kórképhez. S az is nagyon fontos, hogy munka közben figyeljük a beteget. Egy példa. Az egyik betegünk festeget. Gyönyörűen kombinálja a színeket, öröm nézni. Ahogy azonban elburjánzik a narancsvörös vagy a piros szín a vásznon, már tudjuk, hogy baj.-ían — közeledik a mélypont. Ilyenkor a gyors közbelépés sokat jelenthet. 5. Három alapvető gyógymódot alkalmaznak az intézetben: a munkaterápiát, a gyógyszeres kezelést és az elektrosokkot. (Természetesen a három módszert együttesen alkalmazzák.) A munkaterápia során a betegek zöldséget, virágot termesztenek (a termékek eladásra kerülnek), asztalos műhelyben dolgoznak; de vannak olyanok is, akik a maguk feje szerint szorgoskodnak — a nők kötnek, horgolnak, a férfiak barkácsolnak. A munkaterápia nem kényszer. A lényeg az, hogy jól érezzék magukat, s egy pillanatig se higgyék, hogy emberi méltóságukon csorba esett. Persze vannak, akik legszívesebben az egész napot átaludnák, ezt azonba nem tehetik meg, mert akkor felborulna az életrendjük. — A gyógyszerek hatékonyságáról sokat lehetne beszélni — mondja Gencsi doktornő. — Nem szeretném, ha félreértene. Nem arról van szó, hogy nincsenek jó gyógyszereink, hanem arról, hogy a betegek sok esetben nem hajlandók bevenni az orvosságot. Attól tartanak, hogy meg akarják őket mérgezni. Amennyire csak lehetséges, az orvosok vagy az ápolók ellenőrzik a gyógyszerek szedését. De az, hogy a beteg — a sok unszolás után — szájába veszi a pirulát, még nem jelenti azt, hogy le is nyeli. Némely paciensünk egész nap a szájában hordja a tablettát, s közben nyugodtan beszél vagy eszik. Hetven ápolónk van, de ha kétszer annyian lennének, akkor sem győznék ezt ellenőrizni. A betegek többsége az elektrosokktól is retteg, tegyük hozzá: alaptalanul. Sok esetben csak a sokkolás tudja igazán megnyugtatni a beteget. Lélektani okokból célszerű lenne alvás közben végezni. Ez azonban veszélyes dolog, különösen akkor, ha nem szakember végzi megfelelő berendezések segítségével. Sajnos, jelenleg nincs sem szakember, sem műszer — így minden marad a régiben. 6. Még egyszer írnom kell a szeretetrői. Pontosabban a szeretet hiányáról. Szinte megdöbbentő, mennyire közömbös a családtagok, rokonok számára az intézetben kezelt beteg hogyléte. Pedig ha tudnák — de talán tudják is —, milyen örömet szerez o betegnek egy látogatás vagy akár egy hébe-hóba küldött képeslap. Napokig örömmámorban úszik, boldog, mindenkinek beszél róla, százszor felolvassa a képeslap szövegét. Ilyenkor sokkal engedékenyebb, s még az orvosságot is lenyeli. Csakhogy látogatók ritkán érkeznek, a képeslap vagy a levél is csupán semmitmondó szöveget tartalmaz. Miért ez a közöny, ez az elzárkózás? Mit vétettek ők nekünk? Elvégre mindenkinek szüksége van a szeretetre. Az elmebetegnek is. Hiszen ők is emberek. Lacza Tihamér (A szerző felvételei) &
