A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-11-22 / 35. szám
sem jegyzi meg tréfásan, de határozottan Imrich Sládkovič és a gépek, teherautók zajából az épitkezésvezető szobájába lépünk. Két fontos okmány kerül az asztalra: a Doprastav, a Hydrostav, az Ingstav és a többi vállalat közös szocialista kötelezettségvállalása és egy hatalmas térkép, melyről a Béke-tér leendő elrendezése olvasható le. A kötelezettségvállalás lényege, hogy együttes erővel lerövidítik a többszintes útkereszteződés építésének határidejét; sőt, bizonyos részeket már 1977-ben és 1978-ban is átadnak. Jövőre készül el például a 150 200 gépkocsi befogadására képes Magas úti parkolóhely, 1978 áprilisáig pedig az aluljárónak a Vám utcába torkolló részén fejezik be az építkezési munkálatokat. Érdekes tudnivalókról „árulkodik" az asztallapnagyságú tervrajz is . . . A kétszintes útkereszteződés föld alatt húzódó szakasza 9—11 méter mély lesz, a hossza pedig meghaladja a háromszázötven métert. Természetesen, a gépkocsik és a gyalogosok külön-külön folyosókban közlekednek majd. A gyalogosokat mozgólépcsők szállítják a „mélybe", ahol több reklámkirakatot és üzletet is elhelyeznek; akinek pedig sürgős telefonbeszélgetésre lesz szüksége, az a nyilvános távbeszélők valamelyikét is igénybe veheti. Persze, az ünnepélyes átadás, a kényelmes és biztonságos közlekedés beálltának percére két-két és fél esztendőt várnunk kell még. Addig nehéz, férfias munkával készül Szlovákia legkoszerübb forgalmi aluljárója. Építése szinte napról napra új meg új feladatok elé állítja a szakembereket. Néhol vízzel, másutt omló homokkal vagy egyéb váratlan meglepetésekkel kell megküzdeniük. De ha elkészül majd a Béke-tér átépítése, ez a korszerű, többszintes útkereszteződés a főváros egyik büszkesége lesz, melynek hasznát nemcsak a bratislavaiak fogják látni, hanem mindenki, akinek gépkocsin, villamoson vagy gyalogszerrel ezen a nyüzsgő forgalmú téren vezet majd az útja. kereszteződés útjában álló régi épületek bontásának lassú üteme okozott. A különböző intézmények és a lakók ugyanis a tervezettnél lassúbb ütemben ürítették ki a bontásra váró, málladozó vakolaté házakat. A főépítész és munkatársai ezért úgy határoztak, hogy addig sem nézik tétlenül az idő múlását, hanem hozzáláttak a földben húzódó közműhálózat áthelyezéséhez és az aluljáró új Duna-hid felöli részének építéséhez. így olyan időbeli előnyre tettek szert, hogy az imént említett lemaradás pótlása úgyszólván már csak „gyerekjátéknak“ tűnt! . . . Szükség van az ilyen gyors tempóra, mert a Béke-tér Bratislava egyik legfontosabb forgalmi gócpontja. Ezért az új aluljárót határidő előtt átadni mindenképpen szabad lesz, de késni egyetlen napot FAKULT MEZŐ A FALON A Mototechna előtt találkoztam vele először. Látható szakértelemmel és alapossággal vizsgálgatta Irissen vásárolt autóját. Körüljárta, tapogatta, kopogtatta, letérdelve alánézett, az ajtók nyílását, csukádását ellenőrizte, majd később a motort járatva távolabbról, meg föléje hajolva hallgatta. A negyven év körüli férfi középtermetű, csontos arcú volt, kimértek és nyugodtak a mozdulatai. A hozzá hasonló emberekről gondoljuk, hogy a munkájukat precízen és lelkiismeretesen végzik. Nyilván ö is abból a fajtából való. Vizsgálódását befejezvén rágyújtott. Éppen be akart szállni a kocsijába, mikor hozzáléptem. Bemutatkoztam. Komor csodálkozással nézett rám: — Megkérhetem valamire? — kérdezte. — Tessék! — Hagyjon békén! — Csupán néhány kérdést szeretnék leltenni... — Miért pont engem szúrt ki? — kérdezte ellenségesen. — Annyi itt a vevő, hogy a fele is sok. Semmi érdekeset nem tudnék mondani magamról. Egyszerű melós vagyok, amolyan tucatember, s kocsit vettem. Hát aztán!... Ha magának ez elég, tessék írja meg, a kutya se olvassa el. Beszállt a kocsiba és behúzta az ajtót, de váratlanul újra kinyitotta és felnézett rám. — Talán valaki irt rólam a faluból magukhoz a szerkesztőségbe?... Ha igen, irja meg neki, hogy tehet egy szívességet... — Hova valósi? — kérdeztem. Ismét rámcsodálkozott: — Hát nem tudja? — Nem én! Hitetlenkedve csóválta a lejét. — Csak azt tudnám, mi a lenét akar tőlem? — mormogta maga elé. Mintha nem is nekem szánta volna a kérdést. A szemembe nézett. — K-ba, ha ez magát kielégíti — mondta még, azzal elrobogott. Egy szombati napon elutaztam K-ba. Rövid kérdezösködés után rátaláltam az én ismeretlen ismerősöm házára. Zöldre mázolt vaskerítés állta utamat, szerencsémre azonban a kiskapu nyitva volt, bemehettem. Most én csodálkoztam el: az udvar első részében pázsitfű zöldellt, szebbnél-szebb rózsa virított, a szőlőlugason pedig fürt mellett fürt lógott. A baromfiudvar tele kétlábúval, az ólban nagy hizó röfögött, és egészen hátul a kertben, öt hosszú fóliasátor húzódott egymás mellett. Tehát kertészkedik, állapítottam meg. Többszöri köszönésemre tiz-tizenkét év körüli kislány került elő. Kissé riadt arccal nézett rám. — Apuka nincs itthon — mondta. — Beugrott a városba megtonkolni, de jön nemsoká. — Megvárhatom? — Igen. Tessék bejönni. A lakás központi lűtéses, ízlésesen berendezett, tiszta, rendben tartott. A tágas előszobában telepedtem le. — Rágyújthatok? — Tessék csak nyugodtan, apu is mindig füstöl, mint a gyárkémény — mondta a kislány. Olyan fesztelenül viselkedett, mintha egy közeli rokonával társalogna. — Főzhetek egy kávét? — Köszönöm, majd később__ Apu hol dolgozik? — Benn, a városban, az üzemben. Vasesztergályos. — És anyuka? Rámnézett kerek szemével, mintha azon csodálkozott volna, hogy én nem tudom? — Nincs... Négy éve elment egy bácsival, valahová Csehországba ... Tetszik tudni, anyu nagyon ivott. Olyan részeg szokott lenni, hogy világáról sem tudott... Egy ideig a konzervgyárban dolgozott, de onnan is kirúgták. Itthon mindent elhanyagolt... aztán mindig veszekedtek apuval... és egyszer apu nagyon megverte, miattam ... Tetszik tudni, mikor anyu beivott, nem állhattam meg előtte, akár miért kékre-zöldre vert... Apukámat én nagyon szeretem. Az én apukám nagyon jó ember... Már többször kapott kitüntetést az üzemben__ Mindezt egyszerű természetességgel, könnytelen szemmel mondta el, fájdalom sem bújkált a hangjában. — Mégis főzök egy kávét, jó?... Rögtön kész lesz — mondta mint egy jó és gondos háziasszony, azzal kiment a konyhába. Mikorra elkészült a kávé, megjött a .gazda“ is. Ugyancsak meglepődött, mikor megpillantott. — Maga csak nem nyughat tőlem — mondta elmosolyodva. Barátságosan kezet rázott, majd beinvitált az ebédlőbe. Egy üveg kisüstit meg két poharat tett taz asztalra. Töltött. Ittunk. Nem látszott haragosnak. Mintha egészen más emberrel találkoztam volna, mint ott, a Mototechna előtt. Hosszan elbeszélgettünk. — Tulajdonképpen minden lényegeset megtudtam a kislányától— tértem rá a tárgyra. — Most már csak egy kérdés izgat. Hogy-hogy nem veszítette el a fejét s nem csúszott lejtőre a történtek után? — Azt hiszi, könnyű volt? — nézte maga előtt az asztalt s poharával a lapját vasalgatta. — Azt hiszi, minden simán ment?.. . Tudja, én nagyon szerettem a feleségem. Még azzal a hibájával is szerettem ... Mit gürcöltem én az üzemben, itthon az ház körül, hogy minden legyen, az nem közönséges. Hiába ... Mikor megtudtam, hogy nemcsak iszik, hanem szeretőt is tort. meg a kislányt is veri... csok egyetlen egyszer vertem meg__ Aztán mikor elment, én is inni kezdtem. Ittam bizony, nem tagadom. Egyszer este lerészegedve jöttem haza. A kislányom rémülten lapult a sarokba és ezt mondta: „Apukám,, hát már te is?ľ__Fájt... mégis újra az italhoz nyúltam ... Észrevették az üzemben is. Szerencsémre. Tizennégyen vagyunk a brigádban — jó kis kollektíva —, összetartunk jóban, rosszban, melóban, mindenben. Kézbevettek, ők segítettek át a kritikus időszakon. Sosem hittem volna, hogy ilyen erő lakozik egy közösségben. Egyszóval... nekik köszönhetem, hogy ma így vagyok, ahogy vagyok... — Értem... — mondtam bólogatva s cigarettával kínáltam. Elgondolkozva néztem az arcát, majd meg a szemközti falat, rajta a fakult mezőt. A házigazda követte a tekintetemet. Sóhajtott. — Az esküvői képünk függött ott — mondta csendesen. — Levettem, széttapostam, de hiába: valahányszor odanézek, ott látom továbbra is . .. Látja, hát ilyen bolondos és kiszámíthatatlan az ember élete ... Egészségünkre! LOVICSEK BÉLA (i) 7
