A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)

1976-11-22 / 35. szám

2 Mielőtt hazatértein volna, vettem a „Boul Mich“ végén levő önkiszolgáló áruházban két ■ hanglemezt: az egyik válogatást francia katonaindulóból, a másik párizsi slágerekből (örülnek majd a gyerekek a „Paris sera touhours Paris“ nagylemeznek).

Ismerkedem bátyám környezetével. Tehetséges festőnek indult, „Bagnolet“ című képét párizsi tárlaton is kiállították és rögtön megvásárolták. Ami képe elkészül, mind gazdára talál, de kihasználják jó szívét és a legtöbbször ajándékba kérik el. Hobbyjának a bolt miatt nem nagyon hódolhat már. Szeretném tudni, hogy vajon mikor volt ideje képezni magát? Vácon a Schumacher drogéria gyakornokaként minden szabad idejét tanulással töltötte, mert közben magántanulója volt a pesti Kertész utcai felsőkereskedelmi iskolának.

Barátai közül Mr. Laffitte németül is készségesen vált velem szót, ővele akkor ismerkedett meg, amikor a francia hadseregben szolgált. Mr. Jodi szatmári származású, vele magyarul beszélgetünk. Amikor elérte a nyugdíjkorhatárt, repatriált ugyan, végül azonban visszatért Párizsba. Sokan vannak olyanok, akik Párizsból hazatelepültek Magyarországra vagy valamelyik utódállamba, de aztán mégis visszatértek a Szajna partjára, hogy itt éljék le hátralevő éveiket. Pedig a francia csak addig szeretetreméltó az idegenhez, amíg vendégként jelentkezik, ha már azonban letelepül francia földön, legyen angol, belga, olasz vagy spanyol, többékevésbé ignorálja. A Párizsban lakó vietnamiak és négerek hiába beszélnek tökéletes francia nyelven, puszta megjelenésük elárulja idegen származásukat.

I " .............. ■ ................

PÁRIZSI impressziók

A Ménilmontant negyedben lépten-nyomon láttam falakra meszelt „Ki a négerekkel“ feliratot. Helyzetük majdnem hasonló a mi cigányainkéhoz, pedig ők jobban beilleszkednek az ottani társadalomba.

Utcai fényképészekkel nem tanácsos tárgyalni. A jóhiszemű idegentől egy felvétel három kópiájáért negyven frankot zsarolnak ki, ha sokallja, nyomtatott prospektust lóbálnak az orra előtt. De ha rendőrt hív, eltűnnek, mert nincsen iparengedélyük. Ugyancsak meglepődik a külföldről jött turista, ha a Rue de Rivoli és az Opera tájékán diszkrét eleganciával öltözött és kifogástalanul viselkedő csinos hölgyeket csodál meg és váratlanul megszólítják: „Voulez-vous, monsieur?“ Erre illik azt

felelni, hogy „Merci madamoiselle, non“. Nem kell válaszolni a Place Pigalle hölgyeinek, akiknek kevésbé diszkrét eleganciája és viselkedése elárulja foglalkozásukat.

Bátyám sógornője, Susanne, amint tudomást szerzett ottlétemről, meghívott vasárnap ebédre és vacsorára sartrouvillie-villájába. Camille sógor autóval jött értem és bátyámért és vissza is hozott. Velünk

egyidőben érkezett meg fiuk, csinos feleségével és négyéves kislányával, tgy hát egy francia család vendégszeretetét élvezve megismerkedtem a hamisítatlan francia konyhával. Kitűnő! A társalgásban bátyám tolmácsolásával vettem részt, mert a szókészletem bizony csak a legszükségesebb mondanivalóra volt elegendő. A négyéves kisunoka tágra nyílt szemekkel figyelte számára érthetetlen beszédemet, de amikor franciául kenyeret kértem, gyorsan reagált: a kisgyerekek aranyos szeleburdiságával kikapott egy darabot a távolabb levő kenyereskosárból és máris hozta nekem. Ügy el voltunk telve a rengeteg étellel, itallal, hogy vacsorára már nem is maradtunk. Nem kívántam mást, mint éjjeli nyugalmat, Camille sógor pedig autójával hazaszállított minket, én pedig elmulasztottam Sartrouville XI. századbeli román templomának megtekintéséi.

Versailles-ba is elvittek volna, de miután biztosítottam őket, hogy már jártam ott, a családi kirándulás elmaradt. Versailles nem tartozik Párizshoz, hanem kb. húsz kilométernyi távolságban fekvő százezer lakosú város; a fővárosból vonaton és autóbusszal egyaránt elérhető. A város szélén van a királyi palota és park; utóbbinak érdekessége a mesterségesen, X-alakban kiképzett tó. Ennek közelében van a két Trianon palota. Érdekes, hogy a nagy Trianon, ahol az emlékezetes békeszerződést aláírták, földszintes, míg a kis Trianon, ahol a francia királyi és császári hintók múzeuma van, emeletes épület.

Franciaországi tartózkodásom alatt csak egyetlen egyszer igazoltatott polgári ruhás rendőrtisztviselő, amikor a Saint-Lazaire pályaudvarról Dieppe tengeri kikötőbe készültem utazni. Nagy érdeklődéssel vizsgálta át útlevelemet, azután adott egy zöld cédulát, közölve, hogy folytathatom utamat Angliába. Közöltem, hogy nem szándékozom áthajózni Newhavenba, mert csak Dieppe-be igyekszem. Erre visszavette a cédulát és barátságosan elköszönt. Bátyámnak elmesélve az esetet, azt mondotta, hogy nyugodtan hajóra szánhattam volna, legfeljebb az angol vízum hiánya miatt visszaküldték volna ugyanazzal a hajóval. De legalább láttam volna Angliát. Dieppe szép középkori várának megtekintésétől a nagy hőség miatt eltekintettem, mert nem akaródzott fölbaktatnom a meredek hegyoldalon. Inkább a strandon hűsöltem. Itt megtaláltam ugyan az 1944. évi partraszállás emlékművét, de az egykor híres Atlanti falnak már nyomát sem leltem. Ellenben egy dieppe-i könyvkereskedés kirakatában ezt a Fayard-kiadású kuriózumot találtam Jean Mabire tollából: „La division Charlemagne. Les combats dess SS francais en Poméranie.“ (Különben a szajnaparti könyvárusok pultjain kommunista és fasisztabarát irodalmi termékek egyaránt megtalálhatók.)

Meglátogattam Dobossy Lászlót is. Nem kellett sokat magyarázkodnom, mert rögtön a bemutatkozás után közölte, hogy ismeri írásaimat. Sajnálja, hogy az Irodalmi Szemle csak szórványosan jut el

8