A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)

1976-11-08 / 34. szám

DÉRY TIBOR: LÁTOGATÁS ZELK ZOLTÁNNÁL A látogatás már a kapunál kezdődött, elő­zetes tájékozódás formájában. Kapu: rejtelemmel tömött szó! Kapuk az égbe nyílhatnak, a pokolba, sőt a purgato­­riumba is; egy szentpéteri ujj irányítására hullunk vagy emelkedünk — rohamosan —, de nyílhat a kapu egy 18 emeletes pesti bér­házba is, melynek lakásaiban ugyancsak el­fér a menny és a pokol, fő- és albérlőinek íz­lése szerint az egyik vagy a másik, de leg­gyakrabban együtt a kettő, hogy összecsapá­saiknak szikrázásától kivilágosodjék az em­ber mibenléte nemcsak a szomszédok, hanem magunk okulására is, bár ez utóbbi esetben többnyire kevés haszonnal, mert sem kárun­kon, sem üdvünkön nem tanulunk, lévén min­den ember egy oszthatatlan és tökéletes no­mád s egyéneinek összességében is összead­­hatatlan, tehát követhetetlen fényszóró és bűzlő pályáján, csakúgy, mint a szerénytelen csillagrendszerek a végtelenben. Végtelen? A 18 emeletes pesti bérház ka­pujából kiforduló vegyes illatok közt: a vég­telen? Tegyük fel: hisz a látogató, orrát szo­rosan végighúzva az aszfalt fölött — mely pe­dig aránylag tisztának látszik —, oly szenve­déllyel nyomoz, mintha Augiász istállójának vaskos párái között akarná fölfedezni azt az egyedülálló éteri illatot, mely alkaloidszerűen kiváltja szenvedéséből a létet. Megszállottan nyomoz. Minden mozdulata gazdaságos. Kis, karcsú, fekete teste, melynek gyapja puha, mint a merinói juhé, hosszan kinyúlik, fara fölemelkedik, farka merev vigyázállásban: így közelít meg óvatosan előretapogatódzó fejjel egy feltehetően ellenszenves szagréte­get — nyilván egy rivális szuka durva ema­­nációját —, beszívja orrába, májába, szívébe, egész testébe, hogy soha ez életben többé el ne feledkezhessék róla. Nyomoz időt-nem-is­­merőn. A gazda azonban türelmetlen. Ne ajnároz­­zuk veszélyes ösztöneinket, gondolja s meg­rántja a pórázt. Hogyhogy, póráz is van a világon? Póráz, vagyis rabság? Bár a látogató rövid élete so­rán is már megtanulhatta volna, de szenve­délyes pillanatainkban elfeledkezünk tapasz­talatainkról; szerencsére a póráz emlékeze­tünkbe idézi őket. S ha ez egy tűhegynyi fáj­dalommal jár is, de nyilván ennél nagyobb haszonnal, mert különben miért viselne a gaz­da is pórázt a nyakán, ha láthatatlanul is? A póráz tilt, de véd is. Ugyan jól festene a világ, ha minden indulat kötetlenül, mez­telen fogsorral ugrándozna a föld hátán. A látogató tehát, bár farka egy pillanatra lekonyul, lélekben töretlenül iramodik be a lépcsőházba. Ez is ismeretlen terület ugyan, de kivizsgálására nincs idő, a felvonó szagá­nak rovancsolására sem, mert a póráz kény­úri önkénnyel vagy kormányzói bölcsességgel — ki tudja? — be-ki, ki-be, majd újra ki-be be-ki irányítja a látogatót. A póráz vagy az ember, aki a kezében tartja? Nem tudható. A világnak vannak törvényei, melyeket nem lehet megszegni. S ha mégis... érdemes vol­­na-e? És célravezető, fellázadni ellenük? Azt követelni, hogy az eldobott kő megálljon a le­vegőben, egy lépéssel az orrunk vagy a vé­konyunk előtt? Nem célirányosabb-e, ügye­sen megfutamodni előle, farkunkat bár be­húzva? Nem elég lázadásnak, pofánkat az ég felé tátva, hosszan vonítani — ahogy a köl­tők teszik — s ilyképp szóvá tenni, amit a ha­talmak csöndes szóból megérteni süketek? — Mi bajod, Suba? Fényes nappal, pasaréti kis kertünkben, a napsütötte pázsiton állt s farkát lába közé csapva, előrefeszülő testtel, kidagadó marral, pofáját az égnek tátotta s vonított. — Mi bajod, Suba? Megfejthetetlen volt. Ellenségnek a közel­ben sem híre, sem hamva, az ég felhőtlen, világoskék, csipkefodros ingben egy kis má­jusi szellő futott át a levegőn, a lét illatozott. Mi támadhatta meg, miféle még eleven em­lék? Az elveszett farkasszabadságé? Amely vérző innyel és sebekkel feldíszítve is tán még becsesebb a védettség divánjainál? Ki tudja? ... ismételtetik meg újra meg újra! Itt is egy kapu, mely zárva van, mint a megis­merés minden más kapuja is; de hát érjük be azzal, kérdi az emberiség, hogy felismerjük kapuvoltunkat s megálljunk előttük? Ne ér­jétek be, feleli gúnyosan a mikro- és a mak­­rokozmosz, de vigyázat, a kapuk megint csak újabb kapukra nyílnak. Most azonban a 18 emeletes pesti bérház kapualjában Suba vidám, nem vonít. A fel­vonóba be, majd onnét kiugorva, oly erőtel­jesen vonszolja maga után a pórázt, illetve az annak végén csüngő gazdáját, hogy az fu­tásra kényszerül, a látogató nyakán pedig vé­szesen szorul az öv. Sejtené, hogy hova tar­tanak? A költészet házába? A vonítás honá­ba? Hol a poézis bűze terjeng, még a kony­hai és egyéb háztartási illatokat is megerő­szakolva? A látogatónak — ez utóbbiak szelíd nem tője — Erzsébet nyit ajtót. A vendég, mint aki otthon érzi magát, vidáman csóvál­va farkát, egy szempillantás alatt birtokába veszi a lakást. Elsőnek az előszobát, majd a konyhát, utolsónak hagyva a két lakóhelyi­séget. A vécé csukott ajtaja, sajnos, ellenállt. — Suba! — mondta a betegágyában fekvő költő, Zelk Zoltán. A látogató a fülét hegyezi. — Suba! — ismétli közismerten dallamos hangján Zelk Zoltán. — Tessék? — mondja a megszólított. — Közelebb fáradj! A látogató bizakodó szívvel közelebb fárad, sőt felugrik Zelk ágyára. A költő — ismerve a látogató fajtájának természetrajzát — előbb csak óvatosan, a tekintetével simogatja meg, majd — ismerve a látogató, de minden élő­lény természetrajzát, az emberét is beleért­ve — vesztegetéssel tetézi személyi varázsát: egy kockacukrot nyújt a látogató felé. Ez el­­nyeletvén: — Felolvasnék neked valamit, Suba? — Azért jöttem — mondja a látogató. — Olvasd fel az utolsó versedet! — Csak az utolsót? — kérdi Z. Z. — Az utolsóelőttit is boldogan meghallga­tom — mondja a látogató. Zelk Zoltán olvas. A látogató állítólagos gazdája s ennek felesége, ugyancsak Erzsébet, lelkesen hallgatnak. Odakint az ablak mögött egy messzi mozdony fütyül, de ez nem a rosz­­szallás jele. A vers hallatán az egész világ­­egyetem megnyugszik, vagy épp ellenkező­leg felindul a mindenkori helyzetnek megfe­lelőn, csöndesedik vagy háborog. A látogató és hozzátartozói halkan, lélegzetüket vissza­fojtva a kulcslyukon át távoznak, meg ne za­varják Euterpé ünnepi óráiéi BORZI LÁSZLÓ felvétele Zelk Zoltán két verse: Déry Tibor kutyája Már három éve nem láttam kutyát, de Böbe s Tibor elhozta Subát, a csillagszemű, csillagszívű uszkárt, ki örömöm egén és tengerében úgy röpült és úgy úszkált, hogy szinte már én is vele! Hopi! — mondta Tibor neki és ő fölugrott fekhelyemre, mily nagyon illett lompos füle és selymes fejbúbja tenyerembe, De elvitték, nem hagyták nálam, s maradtam szomorúan, mert kutyátlan — de ha betegágyamból kikelek: uszkárt, pulit, tacskót, komondort, ujfundlandit veszek, s befutjuk együtt Őrmezőt, a domboldalt, a réteket és zúdulnak utánunk a lakótelepi gyermekek! Mi illőbb az égre? Szavadat el én nem vágom, ha akarod, mondd el, milyen szép a repülőgép, és a helikopter — de ha jobban tetszik nékem, mert illőbb illő az égen a fecske, a gólya. a cinke, a csóka, a csíz. a poszáta, a pinty, a barátka, gerle és rigó és az éppen csak hogy látható buksi fejű, kicsiny őszapó! 21

Next

/
Oldalképek
Tartalom