A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-11-08 / 34. szám
A bodrogköz énekese TŐRÖK ELEMÉR ÚJ VERSEI Éppen három esztendeje, a Virágzó kövek megjelenése idején, a Hét hasábjain azt írtam Török Elemérről, hogy hosszú hallgatás után jelentős lépést tett előre. Tudja már, hogy elkötelezettségéről, forradalmi hitéről és ember-magyarságáról nem kell fellengzősen vallania; közösségi cselekvésvágya hangzatos szólamok nélkül is megnyilatkozhat verseiben, és ha jobban elmélyed, megérheti, hogy felsebzett szive a föld „őstermékeny ölében“ nyugalmat talál. Delelő címmel megjelent új versgyűjteménye arra késztet, hogy felvessem a kérdést, vajon érzésvilágóban és nemzeti öntudatában tudott-e szabadulni a külsőséges, formális jegyektől, amelyek megakadályozták, hogy a társadalom iránti elkötelezettségét frázisok nélkül kifejezhesse? Vajon a költőink zömét jellemző impresszionista alkotásmódtól tudott-e elszakadni és közeledni a gondolati töltésű költészet felé, amelynek líránkban Bábi Tibor, Tózsér Árpád es újabban Zs. Nagy Lajos a példát mutató követői. Az előző kötetében a Virágzó kövekben domináló ember- és szülőföldszeretete a táj és a természet élményforrásaiból táplálkozott, a vers o pillanatok hangulati elemeit rögzítette. Az impresszionista hangulatfestés, amellyel sűrűn élt, sokszor nem engedte, hogy verseinek széttöredező képrészeit egészszé összeforrassza. A jelképek csak lazán érintették a való világot. Új gyűjteményében sem szakit a helyenként helyénvaló impresszionizmussal, ám lényegesen érettebben él a modern szocialista líra formaművészetének eszközeivel. Érettebben és köitőibben, s ezért megállapítható, hogy kialakuló sajátos problematikájú költészetünkben mélyebb gyökeret eresztett. Természeti élményforrások táplálják továbbra is sok versét, de hangulati tartalmuk nem öncélúan külsőséges, nem díszítőelem többé, múltjával és jelenével, esetlegességek nélkül, úgy adja az otthon, a szülőn,. *épét, hogy abban tisztán és élesen megmutatkozik elmélyült emberlótása és lelki világa. A tájélmény elindítója ugyan egy impresszionista érzésfolyamatnak, de túlnő rajta: a szűkebb pátria világgá tágul, a költőnek erőt ad, „országnyi erőt a tékozló szenvedésekhez" Az a felismerés, hogy nem társtalan, egyenes tartóst ad a költőnek. Vilógfájdalmas keserűség sem szegi kedvét, s ha távol bolyong valahol, az a távol nem szakítja el otthonától, össze tudja kötni hazájával. A Fekete tenger partján a víz kéksége a Bodrogköz búzavirágának színére emlékezteti, s így a világgá táguló táj új színeket hoz metaforáiba. Pesszimizmusa is mintha elhagyta volna, ma már ki meri mondani, hogy „ott már a tegnap / nem folytatódhat" / Valaki fölsír a barikádok előtt / Deklarációként hat ugyan ez a két sor, de a „félelemmel gyulladásos idő" csökkenti a tényt, hogy szólammal élt. Nem állítom, hogy Török Elemérnek sikerült lírájából teljesen kiküszöbölnie a tegnapi szóhasználatot, amikor új társadalmunk elkötelezettjeként lép olvasói elé, de például a Fábry emlékének szentelt verse politikumába semmiféle deklaráló hang nem keveredett. Befejező sorai túlnőnek személyén: Nem az érzelem s a fölmagzott sérelem hanem a bölcsebb értelem: bensőd vezére ez legyen. Sem az, hogy ki volt itt előbb: Csak annyi vagy, amennyi tettedből megmarad. A két utolsó sorban a forma pontossága, a gondolat tartalma fokmérőként tisztán megmutatja, hol tart ma a gondolatiságra törekvő írójuk. Török Elemér versei a jelenhez szólnak akkor is, ha a történelmi múlt az ihletőjük. Lírai világképében a szocializmus é; a nemzetiségi sorstól determinált népi tudata erőteljes hangot kap, s ez a hang rokonszenvessé teszi új >er:eit. Kötete 'egszebb verset ilyen szerencsésen intoriálja: Elhagytalak hogy jegenyéiddel beárnyékoljam verseimet s asszonyaid törékeny derekára főzzem lényed aranyló szálait (Bodrogköz szülőanyám) Az ilyen meleg költői sorok köteleznek. Igényességet, koncentrálást követelnek. Azt a munkát, amelyet társadalmunk költőinktől, a nemzet napszámosaitól elvár, és amit nem lehet fél szívvel, fél lélekkel elvégezni, hanem Gorkij képével élve — a költőnek a tenyerén kell hordania lángoló szívét, hogy o sötétben tévelygőknek utat mutasson. Biztató, hogy Török Elemér ezzel tisztában van, és ki is mondja: „Csak tiszta forrásból“ egyszer s mindenkorra hogy tudjunk jövőnkkel vigasztalódni s megtartani önmagunkat mint lényüket a mindenségbe zárt csillagok („Csak tiszta lorrásból") Az öt részre tagolt gyűjtemény Vázlatok térben és időben című ciklusában vannak pársoros versek, amelyek nem adnak többet egy felvillanó képnél, és nem maradnak az olvasó emlékezetében, mert hiányzik belőlük a képpel ötvözött goethei gondolati mélység. Csak szilánkok, műhelyforgácsok, csökkentik a gyűjtemény színvonalát. „Magányos / virág / a tér / vadonábán / A föld I” vájom mi újat jelez és miért került a kötetbe? Külön oldalra! De pardont adhatunk a Kép címűnél : Vörösre mórgült a nap a horizont mint Dózsa iszonyú tüzes trónja A felvillanó képet itt a gondolat tisztán rögzíti. A gyűjtemény Abszurd versek ciklusának hét versszilánkja sem tágítják szélesebbre török Elemér költészetének világképét, de vannak itt is sorok, amelyek indokolják, hogy a kötetbe kerültek. A költő legnagyobb feladata: lázadni az embertelen élet ellen. A Delelő szerzője néhány versében jól követi ezt a parancsot, s ezért aligha tévedek, amikor Török növekvő igényességét a költői felívelés jelének tartom. EGRI VIKTOR Rainer Maria RILKE: Őszi nap Uram: letelt. A nyár nagy volt nagyon. Fektesd, ím, árnyad végig a napórán, s a rétek szelét engedd szabadon. Érjen be még a megkésett gyümölcs, telítse még két verőfényes nappal; csorgasd a végső mézet bő patakkal, s a dús fürtökbe bort sietve tölts. Akinek nincsen háza, nem lesz már. Ki maga van most, soká nem lel társat — virraszt és ír és leveleket vár csak és nyughatatlan ide-oda jár a fák közt, majd ha zsendülnek a hársak. (SIMKÓ TIBOR fordítása) Rainer Maria Rilke (1875—1926) osztrák—német költő a két világháború korabeli európai irodalom egyik legnagyobb hatású alakja. Prágában született, — tavaly múlt száz éve. S ötven évvel ezelőtt halt meg. ' Könözsi felvétele 20
