A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)

1976-11-08 / 34. szám

• # # Riadt szemű barna hajú, tiz­ével fiú áll a bíró előtt. Szülei ragasz­kodtak hozzá, hogy tanúként hallgassák ki a bontóperükben. A fiú az apa, az anya, a két ügyvéd és a biró tekinteté­nek kereszttüzében összeroppan. — Nem akarok vallani! Nem akarok tanúskodni ellenük) — zokog fel. A biró engedélyt ad á fiú távozására. Aztán szemrehányóan a szülőkre pillant — Ezt nem lett volna szabad... — mondja szárazon. ... Azóta hat-hét esztendő telt el, Viliből szép szál fiatalember lett. De annak a szomorú napnak emlékét nem tudja elfelejteni... A mester belépet a műhelybe és Vili munkaasztala mellett állt meg. .Ogyes fickó vagy, úgy nézem jó lakatos lesz belőled!" — veregette meg dicsérőleg a vállát. Vili egy pillanatra fölemelte tekintetét a saturól, de nem szólt egy szót sem és mosoly sem szaladt át a száján egy villanásnyi sem. A mester egy kicsit elidőzött még mellett, aztán továbblépett. Bántotta őt a fiú zárkó­zottsága. Különösen az utóbbi hóna­pokban kereste a magányt. Tavaly volt néhány barátja a internátuson, akikkel néha-néha moziba járt vagy együtt kergették a labdát; de ez idén nem tud összemelegedni senkivel. A magavise­leté példás, a munkáját becsülettel el­végzi és a tananyaggal sincs különö­sebb gondja; csakhát ez az állandó magányos merengés, ez szokatlan ma­gatartás a férfisorba lépő kamaszok­nál ... Valakitől azt hallotto, hogy Vili apja öngyilkos lett, a mostohaanyja pedig valóban mostohán bánt vele és két évvel fiatalabb öccsével; hogy tu­lajdonképpen az unokabátyja nevelte Vilit, de mindez már a múlté, hiszen két éve történt és a fiú most, az utóbbi két-három hónapban vált teljesen zár­kózottá. Valaminek történnie kellett, tűnődött a mester s elhatározta, elmegy 3 diákotthonba, beszél a nevelőkkel. Ki kell eszelniük valamit, hogy fölrázzák Vilit ebből a nosztalgiából. .Fütyülök a kölykeidre, érted, fütyü­lök! Az tetszene neked, hogy minden évben szüljek egyet, aztán meg mosha­tok, vasalhatok, főzhetek rájuk. Hát nem! Érted? Nem! Nekem is van saját életem..." — kiabált hangosan az asszony. Mozdulatai bizonytalanok vol­tak, szájából valami olcsó pálinka illata érződött. A férfi legszívesebben meg­ütötte volna feleségét, de a gyerekek előtt türtőztette magát. E héten már harmadszor történt, hogy a gyerekeket bezárta a lakásba, ő pedig a saját út­jait járta. Tehetetlen haragjában két kézzel markolta a konyhaasztal lapját és rákiáltott az asszonyra: .Tűnj a sze­mem elől, te ribanc, tűnj, hogy ne is lássalak!“ Az asszony csillogó szemmel, gúnyosan az arcába nevetett: .Azt hi­szed, te vagy az egyetlen férfi a vilá­gon, hogy nélküled nem élek meg?... Ostoba vagy, ha azt hiszed, hogy nincs hová vagy kihez mennem. Minden újjamra tíz olyan férfit találok, mint te... Megyek is, de azonnal! És hogy tudd: örökre!" A bíróság minden akadály nélkül fölbontotta a házasságukat, a tárgya­lásnak egyetlen kellemetlen mozzanata az volt, amikor Vili elsírta magát a tárgyalóteremben. A két fiút az apónak ítélte a bíróság, aki hallani sem akart arról, hogy leg­alább átmenetileg — amíg kamasz­korba nem cseperednek — intézetben nevelkedjenek. .Soha! Én akarom ne­velni őket" — jelentette ki határozot­tan. KESERŰ Azóta hajnalban fél ötkor kezdődött számára a nap. Fölkelt, reggelit készí­tett, aztán fölébresztette a fiúkot, meg­várta amíg fölöltöznek; a biztonság kedvéért hét órára még egyszer beállí­totta az ébresztőórát, nehogy elfelejtse­nek elindulni az iskolába, ő pedig hat­kor már ott állt a gép mellett a gyár­ban. Műszak végeztével bevásárolt, per­cek alatt eltervelte: mit főz vacsorára és sietett haza. Otthon együtt takarí­tottak, utánanézett a fiúk leckéinek, nyolc óra körül pedig ágyba szólította a két gyereket. Mielőtt ő is lefeküdt, töltött magának egy korty italt. Nem többet, de ezt az egy pohárkót minden este megitta. Tulajdonképpen ez jelen­tette számára az egész nap egyetlen szabad percét, hiszen reggeltől estig olyan beosztással dolgozott, akár egy gép. Nem jutott ideje semmire, az is bosszantotta, hogy volt felesége az el­múlt év alatt egyetlen egyszer sem érdeklődött a két fiú hogyléte iránt, sőt, egy korona tartósdíjat sem küldött, bár a bíróság azt is pontosan megszabta. Ennek is utána kellene járnia, de ilyes­mire nem futja az idejéből, tűnődött magában. Amikor o két lurkó egyszerre kapott bárányhimlőt, elkeseredett. Nem marad-EMLÉK hatott otthon velük, ezt a keresete síny­lette volna meg, ezért egy szomszéd­­asszonyt kért meg arra, hogy ápolja napközben a két beteget. .Meg kellene végre nősülnie, elvégre ki látott mór olyat, hogy férfiember egyedül bajlód­jon két gyerekkel ..." — ajánlotta jó­indulatúan a szomszédasszony. Kedélye­sen elmosolyodott: „De Mari néni, ne tréfáljon már. . . Két ekkora gyerekkel a nyakamon ki jönne már hozzám fele­ségül?" Mari néni azonban csak tovább ütöt­te a vasat: „Ismerek egy nagyon jótét teremtést, eddig csak a munkának és a beteg édesanyjának élt. Nem jutott ideje az életre, szórakozásra. Ha akar­ja, összehozom magukat... No, nem kell rögtön válaszolnia, elég, ha holnap vagy holnapután, esetleg máskor szól. Higgye el, csak segíteni akarok ma­gán ..." Érdekelni kezdte őt oz ajánlat. Óva­tosan, félszegen kérdezősködni kezdett: valóban olyan jóindulatú, megértő nő­ről van szó; valóban olyan csendes, családszerető teremtés az illető? Bizal­matlansága láttán a szomszédasszony csakhogynem megsértődött: .Hogy gon­dolja, hogy rosszat akarnék ennek a két aranyos gyereknek, ha naphosszat itt virrasztók mellettük... És magát is job­ban tisztelem annál, minthogy beránt­sam valamibe, amiről kételyeim lenné­nek ... Ha akarja, hát szóljon és be­mutatom magukat egymásnak" — oldó­dott föl ismét egy kissé az imént még meqbántottnak tűnő Mari néni. Álmatlan éjszakája volt. Fontolóra vett minden eshetőséget, számba vette az esetleges házasságkötés minden vár­ható előnyét és hátrányát. Minél továbk gondolkozott, annál inkább úgy érezte, hogy végére jár már az erejének, hogy valóban szüksége lenne valakire, aki támaszt és segítséget jelentene szá­mára. Talán kint pirkadt is már, amikor döntött. Ha látni fogja, hogy az a teremtés nem idegenkedik a két fiú nevelésének gondolatától; ha látni fogja, hogy őszintén tud velük barátságos lenni és egy csöppnyit szeretni is tudja majd őket, akkor megnősül. Elvégre őt sem faragták fából, neki is jólesne újra rendes családi életet élni, szebbé, vál tozatosabbá tenni a hétköznapjait. Csendben, szerény keretek között tar tották meg az esküvőt. Az első három esztendő valóban szépen telt, hango­sabb szó alig-alig esett közöttük. Nem engedte, hogy a felesége munkába jár­jon, inkább ő dolgozott valamivel töb­bet, hogy a család semmiben sem szenvedjen hiányt. Délután mindig pon­tosan, derűs arccal érkezett haza és a meleg ebéd, a körülötte ragyogó tiszta­ság örömmel töltötte el. A fiúk is jó kijöttek az új momával, zokszó nélkül vállalták őt édesanyjuk­nak. Szívesen sürögtek-forogtak körülöt­te, örömmel segítettek a takarításban vagy a bevásárlásban. A férfit bántot­ta, hogy az asszony nem tud őszintén hálós lenni a két fiú ragaszkodásáért, hogy nem tudja őket tiszta szívből meg­ölelni, megsimogatni. Ügy gondolta azonban, hogy ilyesmire az idő a leg­jobb orvosság, hogy egyszer majd ez is másképpen lesz. Nem így történt. Amikor közös gyerekük született, Évi­ke, az asszony egyre kevesebbszer s egyre kelletlenebből talált csak időt a fiúk számára. Egy napon váratlanul szemrehányást is tett a férjének: vajon első felesége miért nem veszi legalább vokáció alatt magához a lassan már kamoszsorba lépő fiúkat, miért nem fizet utánuk tartósdíjat, s egyáltalában, miért nem veszi legalább az egyiket teljesen magához? ... A férfi meglepődve hallgatta a szem­rehányásokat. Első pillanatban úgy tűnt, hogy nekiront az asszonynak, de aztán sarkonfordult és szélesre tárva a konyhaajtót kirohant. Vili állt az ajtó mögött és sírt. Nyil­vánvalóan mindent pontosan hallott. Tulajdonképpen meg akarta őt simo­gatni, de féktelen dühében csak elvi­­harzott mellette és hangos csattanással bevágta maga mögött a lakásajtót. Részegen jött haza valamivel éjfél előtt. Most mór nem uralkodott magán és alaposan elverte a feleségét. „Utód­ban vannak a fiaim? Ha még egyszer kiejtesz ilyesmit a szádon, agyon­ütlek! ... Érted, agyonütlek!..." — kia­bálta teli torokból és közben ott ütötte az asszonyt, ahol érte. Vili egy pillanatra sem húnyta le a szemét az éjjel. Hajnalban fölöltözött, zsebébe csúsztatta a jó tanulásért ka­pott pénzét és halk léptekkel kiosont a lakásból. Megszökött otthonról. (A történet belejezése lapunk következő számában.) FOTO: KONOZSI 15

Next

/
Oldalképek
Tartalom