A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-07-05 / 20. szám
Ha valaki egyszer azzal a feladattal bízna meg, hogy írjam meg , Banská Štiovnica (Selmecbánya) krónikáját, művem legelső oldalára ; csupa nagybetűkkel ezt a két szót ír- I nám: a munka városa... Mert ebben a városban akárhányszor jártam is, itt mindig a világot egyre szépítő s az embert is emberré formáló céltudatos tevékenységre, a munkára kellett gondolnom. Ha költői akarnék lenni, úgy is fogalmazhatnék, hogy az ; emberi akaraterő és kitartás szimbóluma ez a város évszázadok óta. Valóban. Meredek utcáit járva, csodálattal kell | f adóznunk a messzi tegnapok építőinek, I akik a szó legszorosabb értelmében : egyszál kapaláccsal és vésővel, a két ■ kezükkel vésték a házakat, az utcákat r a Selmec patakot övező sziklamaredélyekbe. Létrehozták Európa egyik Ieg- f régebbi és minden bizonnyal legérdekesebb bányavárosát, a csodás formájú : i és arányú köz- és magánépületek egész ) sorát. VÉSŐVEL Mindezt a föld felett látja az idevetődő látogató. Mert nem kevésbé csodálatos az a mű sem, amelyet a föld alatt, a Selmeci hegyek gyomrában végeztek az akkori idők bányászai. A sok-sok kilométernyi szűk sziklavójat, akna, bányafolyosó évszázadokon keresztül' ontotta az aranyat, ezüstöt, ólmot... Selmecbánya már akkor igazi bányavárosnak indult, amikor első épületének az alapjait lerakták, s naggyá is ez fejlesztette. Aranyon, ezüstön sétáltak itt az emberek akkoriban. Nehéz volna pontosan megállapítani, ki szedte ki az első uncia nemesfémet a Selmec patak homokjából vagy a környező sziklák repedéseiből. Tény azonban, hogy a kelta vezérek hiú aszszonyoi már selmeci aranyból készült ékszerekkel díszítették magukat, s a „borravaló" szerepét (amennyiben mór akkor is létezett) az itteni aranyból vert érme töltötte be. Selmec valójában a XII. században kezdett formálódni, amikor a felszíni bányászat a lelőhelyek fokozatos kimerülése miatt megszűnőben volt. Ekkor jöttek idegen telepesek a városba, akik magukkal hozták a szint alatti ércfejtés komoly tudományát, s azt az itteni viszonyok között tovább fejlesztették. A város megalapítását és fejlődését követő krónika nagyon kiterjedt, rendkívül érdekes (törökök, tatárok, Habsburgok stb.) és könnyen áttekinthető. A föld gyomra szinte öntötte az aranyat, ezüstöt: a város egyre nagyobb, szebb lett, hírneve messzi vidékre elterjedt. A XVIII. században csaknem 30 ezer lakosával a Kárpát-medence második legnagyobb városa volt s pompában európai rangot szerzett. Az „aranyeső'' rányomta bélyegét a város lakóira. Kire ilyet, kire olyat. Attól függően, hogy ki bányászta és ki kapta az aranyat. Mert a két csoport közötti különbséget nemcsak az jelentette, hogy az előbbiek nagy része a várost övező lakásoknak csúfolt barlangokban, az utóbbiak pedig a főbb utcákat szegélyező pompás palotákban laktak. A Bányászmúzeum nagyon sok érdekes kérdésre ad választ. Látható ott például egy makett, amely a középkori tárnát ábrázol-De vajon milyen lesz a jövőben? Nos, az elmúlt rendszereket ez az élniakarás ugyanúgy nem érdekelte, mint századokkal korábban a bányászok életkora. Voltak próbálkozások mind a Monarchia, mind pedig az első köztársaság idején a város iparosítására, ezek azonban olyan jelentéktelenek voltak, hogy nem tudták megakadályozni a város visszaesését, lassú, de biztos romlását. Mi tagadás a város vezetői nem valami gazdag örökséget vettek át a letűnt kapitalista rendszertől. A felszabadulás valóban a 12. órában következett be. Ipart kellett telepíteni, sokszáz lakást kellett felújítani, újjá kellett varázsolni az elaggott várost. Dohánygyár, fa- és vasfeldolgozó ipar jelentette kezdetét a város iparosításának, s ehhez járult az utóbbi években a Pieta üzem, amelyben jelenleg több mint 1000 dolgozó talál biztos megélhetést, s az itt készített szebbnél szebb kötöttáruk nem egy szépet kedvelő nő szívét dobogtatják meg Moszkvától az Atlanti-óceán partjáig, exportüzemről lévén szó. Több új lakótelep létesült a városban, például a Kálvária alatt, az Alsó utcában és másutt. A városi nemzeti bizott' sóg választási programja milliós értékekkel gazdagította o várost, új üzletek ; és közutak építése és közművesítés forí májában. ; A tőkés múlt hibáit nem volt könnyű i máról holnapra korrigálni. Államunk í Banská Stiavnicót műemlékvárossá nyil- 1 vánította, és mindent megtesz annak , érdekében, hogy lakói a mai szocialista i életformát élhessék. AGÓCS VILMOS ' 1 „ •, - i 5 ja, benne egy csille, az érc kifejtését szolgáló szerszámok és persze az ember. Mindez egy alig félméter széles nyitásban, amely a föld mélyén kanyarogva követte az arany szeszélyes útját. A látogatók soká időznek a makett előtt. Sehogyan sem tudják elképzelni, hogy abban a mai ember elférne, sőt dolgozni is tudna. Talán egy gyermek elférne benne. A látogató minden nehézség nélkül el tudja képzelni a középkori ércbányászok fizikai állapotát. S már meg sem lepi, hogy a bányászok átlagos életkora alig haladta meg a harminc évet, s hogy a tárnák mélyén gyermekekeket is dolgoztattak. S ezzel Selmec mint bányászváros a múltté lett. A város élni akart. Annak ellenére, hogy akik azelőtt az aranyat kapták, egyszerűen hátat fordítottak Selmecbányának. Akik viszont az aranyat bányászták, azok nem mehettek el. Itt maradtak és élni akartak. Persze, a bányagrófokat nem zavarta olyan „apróság", mint a bányászok egészsége vagy életkora. A „kékvérűek" aranyéhségre egyre nőtt, a kizsákmányolás egyre fokozódott, s a város pompás palotái gondosan eltakarták a tórií nák és a barlanglakások nyomorát. Selmecbánya gazdagságával párhuzamosan fejlődött a kulturális élet. ; 1735-ben bónyatechnikum nyílt, amelyből 1770-ben bányászati akadémia lett. A város híres líceumában és gimnáziumában Andrej Slódkovič, Petőfi Sándor, Mikszáth Kálmán, valamint a szlovák és a magyar irodalmi és kulturális élet további nagyságai tanultak. Minden jel arra mutatott, hogy a város fejlődését semmi sem tartóztatta fel. De nincs az a sok, amely egyszer el ne fogyna — tartja a szálósmondós s így volt ez a selmeci arannyal, ezüsttel is. A 19. században rá kellett döbbenni, hogy az arany elfogyott . . . ÉPÍTETT VÁROS
