A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-10-11 / 31. szám
tartják bennünk a lelket... Mintha napsugár érkezne velük a lakásba ... Juliska néni kitörli szeméből a könynyet ' — Három éve újra férjhez ment a lányunk. Elvált ember a férje. Három gyereke van az első házasságából, így öt gyerekkel vágtak neki. Elvannak ... Élnek... Sándor bácsi dús, tömött bajúszában matat zavartan: — Hát ezek a dolgok tetézték be a sorsunkat, meg a betegségek — mondja csendesen —, de erről majd később ... Én Csilizradványból származom. Nagyon szegények voltunk. Apám az első világháborúban tűnt el, ráadásul a két testvérem is meghalt fiatalon. Apám bátyja kupeckodott, elég szép vagyont harácsolt össze, mivel azonban meddő volt a felesége, engem szemeltek ki örökösnek. Magukhoz vettek. Béresnek. Tizenöt éves fővel a napszámosaival kellett kaszálnom, kapálnom, otthon az állatok körül végződnöm. Ami kis hulladékot elibém löktek az asztal sarkára, azt kellett ennem meg az istállóban hálnom. Teljes öt évig gürcöltem a házuknál, tovább nem bírtam. „Hagyja a pityipalkóra a birtokát, nekem nem kell’* — mondtam és otthagytam őket... Szerettem volna kitörni abból a nyomorúságos helyzetből. De hogyan, hová? A rokonságban volt egy-két hajós. Az leszek én is, határoztam el, de szlovák nyelvtudás nélkül nem vettek fel. Beszegődtem szolgának a Túzok-pusztára egy szlovák telepeshez, hogy megtanuljam a nyelvet. Egy év után visszamentem az édesanyámhoz, aki közben férjhez ment Ekecske. Mostohaapám bérelt földeken gazdálkodott, kellett a munkáskéz. Gondoltam, még ez a legkadásig gürcöltünk. Állathullás, jégverés, majd meg szárazság, aszály sújtott, de semmi sem szegte kedvünket. Majd holnap, majd jövőre jobb lesz, bőségesebb lesz az esztendő és minden jóra fordul, bíztatgattuk magunkat meg egymást ... Szépek voltak azok az évek ... — ... mert fiatal, erős, egészséges volt az ember — szál közbe Sándor bácsi. — Az egészség meg a fiatalság a világ legnagyobb ajándéka, pedig de sokan nem tudják eléggé megbecsülni!... Aztán megszületett Terus, később Kálmán. Kálmánka nem sokkal azelőtt, hogy Horthy katonájaként a keleti frontra kerültem. Ez negyvenkettő augusztusában történt. Minket is a Don-kanyarhoz irányítottak, de nem értük el, mert a szovjetek közben áttörték a frontot. Kegyetlen tél volt akkor. És mennyi szenvedéssel, nélkülözéssel meg rettegéssel járt a visszavonulás. Egyik gyűrűből ki, a másikba be, hóvihar, éhség, tetvek. Teljesen legyengülve és megfagyott lábujjakkal értem haza a faluba a következő év júniusában. Végre itthon, a csalódom körében! De a háború még mindig nem fejeződött be. Bizony sok nehéz megpróbáltatás várt még ránk. Végre felszabadultunk ... — A háború utáni évek is nehezek voltak — jegyzi meg Juliska néni. Mindent újra, elölről kellett kezdeni. Az elhanyagolt földeket megművelni, hogy kenyér legyen, de mivel? Akkor még bírtuk. Valami különös láz hajtott. Akkor még nem tudtam, mi az elfáradás. Sándor meg pláne nem ... Ha a mai fiatalok ilyesmiket hallanak, csak legyintenek, az akkor volt, ma másképpen van. Másképpen szerencsére, de azért azt sem szabadna elfelejteni, ami akkor volt, mert... — EMBER tisztább, legbiztosabb kenyér. Legalább nem leszek senkinek a lábakapcája. Ha dolgozunk, boldogulunk ... Aztán megismerkedtem Fonod Juliskával és 1934. január harmincadikán összeházasodtunk. Akkor is így hívtam, ma is Juliskának nevezem — mondja Sándor bácsi és szelíden néz a pórja felé, aki bizonyítón bólogat. — Vőnek jött hozzánk — mondja Juliska néni. — Korán árvaságra jutottam, férfikéz kellett a házunkhoz. Sza-Sándor bácsi közbelegyint. — Kár ezt forszírozni. Egyszóval a felszabadulás után megalakítottuk a pártszervezetet a faluban. Néhány évig én voltam az elnöke, de csak néhány évig. Jött egy olyan időszak, amire nem szívesen emlékszik vissza az ember, de azt is átvészeltük valahogy. Én mindig a lenini eszmék tisztaságában és igazságában hittem, mindig azokhoz tartottam magam, ma is. Foroghat bárhogy is a világ kereke, minden egyéb másodlagos kérdés a számomra. Azt azonban büszkén kijelenthetem, hogy ma is tiszta lelkiismerettel néz a tükörbe ... S hogy el ne felejtsem: alapító tagja vagyok a CSEMADOK-nak is. Elnöke is voltam a kezdet kezdetén, s vagy tíz évig sokat foglalkoztam a fiatalokkal. Színjátszó csoportunkkal bejártuk az egész környéket. Akkor még bírta az ember, meg akart is tenni valamit a fajtájáért, a közösségért. Akarat nélkül semmi sem megy ám, nem bizony. — A tejességről meg ne feledkezz, Sándor! — Az óm — kapja fel a fejét Sándor bácsi. — A Bratislavai Tejszövetkezet alkalmazottjaként negyvenöttől hatvanhatig én voltam Ekecsen a tejbegyűjtő. A tejesember. A környező állami gazdaságok meg a szövetkezetek ide számították be a tejet. Átlagosan tízezer litert vettem át naponta. Én végeztem el a laboratóriumi munkákat is, az írásbelieket is, a kifizetéseket is. mindent. Persze rengeteget segített a feleségem. Egyedül képtelen lettem volna minden munkát elvégezni. Valósággal hajszoltuk magunkat. Házat építettünk, ezt, amiben élünk, a gyerekek is nőttek. Aztán amikor már-már egyenesbe jutott az életünk folyása, közbe jöttek a sorscsapások ... Sajnos az ember teherbíró képessége is véges. Nem bírtuk, összeroppantunk. Hatvanhatban szívinfarktussal kerültem kórházba s váltam rokkantjórulékossá. Meg a feleségem is. Azóta minden évben néhány hónapot a kórházban töltök. Juliska néni egy kötény gyógyszerrel csoszoq ki a konyhából: — Valóságos patika a mi házunk .. . Még az a szerencse, — hála az államunknak —, hogy ingyenes az orvosi ellátás meg a kórházi kezelés, különben nem tudom mi lenne velünk ... — Úgy van az ember a havi járulékával, hoc|y bizony pótlásra szorul. Én kilencszazötvenöt koronát kapok, o feleségem meg száznegyvenötöt havonként — mondja Sándor bácsi. — Száznegyvenöt koronát!... Hát... bizony ez nem sok. Igaz, hivatalosan soha nem volt „állásban", de állítom, hogy többet gürcölt életében, mint bárki más ... — A kertben megterem a konyhára való zöldség, az udvaron baromfi, az ólban süldő... — vetem közbe —, mindez szintén pótol valamit. — Évekig üres volt az udvarunk meg az ólunk — feleli Sándor bácsi. — Tavaly sikerült brigádmunkát vállalni a szövetkezetben, kerestem egy kis gabonát, hát az idén van miből állatot tartani. Bár az is igaz, hogy a brigádból a kórházba kerültem. Mert nem hisz az ember maga-magának, csak erőszakoskodik s megy, míg mozgatni bírja a kezét-lábót... — Televíziónk sincs — mondja Juliska néni —, rádiónk ugyan van, de mi haszna, ha rossz ... ? Csend. — Esténként korán lefekszünk, de csak lefekszünk: aludni nem tudunk — dörmögi Sándor bácsi. — Nagyon nincs már mit mondanunk egymásnak, hát hallgatunk, meg nézünk a sötétben, mint a bagoly. A múltat feszegetni? Minek? Vagy a jövőnket latolgatni? Felesleges ... Ami még ránk vár, úgyis elkerülhetetlen ... Néha felidézem az ifjúságomat, abból is csak azt, ami szép volt, néha előveszem a vadászpuskámat is, amivel még nem is olyan régen becsatangoltam a határt, meg hát hétvégeken várjuk az unokákat, a két éltető sugarat. Ilyenkor megtelik az udvar csengő kacagással, a szívünk meg reménnyel s örömmel... * * * Hogy miért írtam meg ennek a két megfáradt öreg embernek a torkot szorító, nehéz sorsát? Szeretném felhívni az illetékesek figyelmét az olyan dolgozó asszonyokra, anyákra, akik ugyan állásban soha nem voltak, de gyerekeket neveltek és éjt nappallá téve, nehéz munkában nyűtték el az egész életüket. Nem túl kevés számukra a száznegyvenöt korona? LOVICSEK BÉLA (A szerző felvételei) 13
