A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-10-11 / 31. szám
Koreában nem olyan egyszerű utazni, mint ahogy azt az idegen elképzelné. Nem mintha a vonatok nem járnának elég gyakran, vagy talán nem lennének általában tisztábbak, mint ahogy nálunk idehaza megszoktuk. Nem, az ok egyszerűen az, hogy a koreaiak nem szívesen látják az országukban ide-oda utazgató idegent. Rossz tapasztalataik vonnak a mindenféle „turistákkal“ — mint mondják —, akik látszatra nagy érdeklődést tanúsítottak az otszág tájainak szépsége, az ősi kulturális emlékek iránt, de közben noteszukban inkább a fontosabb hidak fekvéséről, gyárakról és katonai létesítményekről szaporodtak a bejegyzések. Így aztán az Észak-Koreába látogatók csak a fővárosban mozoghatnak kísérő nélkül, vidékre már csak idegenvezetők kíséretében utazhatnak, akik egész programjukat, elszállásolásukat, étkezésüket stb. gondosan megszervezik. Mert tény az, hogy a szállodák, éttermek személyzetével, autóbuszvezetőkkel vagy a vasutasokkal, mondjuk a pályaudvarokon jegykiadásnál, mégiscsak a legjobb koreai nyelven beszélni, mert különben előfordulhat az a furcsa eset, hogy ha az étteremben valaki angolul vagy oroszul kéri — mondjuk — a sótartót, a pincér nagy komolyan bólogat és aztán hoz neki — egy pohár tejet, vagy ha a szállodában a szobapincértől a város térképét kéri, udvarias mosoly kíséretében hoznak neki — fürdőlepedőt. A mi csoportunkat három vezető kísérte végig a fővárosból a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságban megtett útján: az energikus Li, a mosolygós Kan és a hallgatag Csu. Utunk első, nem egészen 200 kilométeres szakaszán keresztülutaztuk az egész félszigetet nyugatról kelétre, Pjöngjangból kiindulva, Dél-Pjöngjang tartományon keresztül a fegyverszüneti vonallal kettéosztott Kangvon tartományba, ennek a Japán-tenger partján levő székhelyére, Vönszan kikötővárosba, ahova a köztársaság két vasútvonala közül az egyikből kiinduló szárnyvonal vezet. Amikor délután közölték velünk, hogy vonatunk éjfélkor indul Pjöngjangból és reggel hat felé ér be Vónszanba, hát bizony nem nagyon örültünk ennek, mert hiszen így meg voltunk fosztva attól a lehetőségtől, hogy legalább a vonatablakból ismerkedjünk a koreai tájjal. Először el sem akartuk hinni, hogy a gyorsvonatnak a 200 kilométer megtételére valóban hat órára lenne szüksége. Amikor azonban már a vonaton ültünk, illetve a heverön feküdtünk, s a vonat többet állt, mint ment, igazat kellett adnunk Linek. Csak természetes, hogy napkeltekor már ott ültünk az ablaknál, amit sajnos nem lehetett kinyitni. A felkelő nap első sugarainak fényénél feltárul előttünk a mély völgyekkel barázdált, nagy kiterjedésű Kelet- Koreai-hegység. Az egyik ilyen völgyből ágazik-kt ja vönszani szárnyvonal, amely azután a Keletiöböl partján halad. Ahogy egyre magasabbra emelkedett a nap, kezdett szűnni az érdekes, rózsaszín sugárzás, és egyre világosabban ragyogott fölöttünk az azúrkék égbolt. A vasúti pálya két oldalán a vöröses talaj kötötte le a figyelmünket, amely mindenütt ilyen a félsziget északi részének hegyes-dombos területein. A vonatból jól megművelt földeket látni, köztük sűrűn elszórt apró kis falvakat a mérsékelten lejtős domboldalakban vagy a patakok, csatornák közötti szűk területeken. A házacskák kicsik, mindössze két-három helyiség van bennük. Faluk vakítóan fehér, s a nyeregtető széle kissé felkunkorodó. Sűrűn állnak egymás mellett, harmincas, hatvanas vagy éppen százas csoportokban, mint engedelmes „csibenyáj". Pár kilométerrel odébb ugyanez a kép, néhány tucat házacska, az elárasztott rizsföldek víztükre, keskeny öntözőcsatornák szalagja s a domboldalakban legelésző tehenek. Már nem sajnáltuk, hogy a vonat olyan lassan cammog a fényes sínpáron, legalább elgyönyörködhettünk a koreai táj szépségében, a fény és az árnyék játékában. Csak azt sajnáltuk, hogy nem szabad fényképezni a^vonatból, amire vezetőink jó előre figyelmeztettek. Hat óra előtt vonatunk „kibonyolódott" a hegyhátak és völgyek sűrű szövevényéből, kiértünk a keskeny, lapos keleti tengerpartra. És vagy fél órával azután, hogy a messzeségben megpillantottuk a Japántenger csillogó víztükrét, vonatunk befutott Vönszanba. Vönszan évszázadok óta fontos kikötő a Japán-tenger legnyugatibb kiszögellésének, a Keleti-öbölnek a partján. Már a múlt században élénk kereskedelmet folytatott az ázsiai országokkal, elsősorban Japánnal, de Európával, sőt Amerikával is. Az 1950—1953-as koreai háborúban a várost csaknem teljesen lerombolták az amerikaiak. Ennek ellenére húsz évvel később Barangolások ÉSZAK- ^ ^
