A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-09-27 / 29. szám
A Salem-Street — éjszaka Az egyetemi varos totere KUVAITI BENYOMÁSOK 3. jpíľ Nemcsak az egnajiat az. amit nehezen tud megszokni az európai ebben az olajparadicsomban. A városi utasforgalmat elsősorban megánautók és taxik bonyolítják le. De hogyan! Az arab sofőr — Allahra bízva életét — nem sokat ad a közlekedési jelzőlámpákra, nyugodtan belehajt a sárgába vagy éppen a pirosba s előz, ahol csak lehet. Ettől függetlenül a gépkocsivezetők udvariasak s ha be akarnak fordulni, nemcsak a villogólámpával, de a karjukkal is jeleznek. A legtöbb útkereszteződés térszerűen kiöblösödik s itt az áthaladást, befordulást körforgalommal oldották meg. Bele is hajtanak az arab sofőrök bátran, jókora sebességgel, mit sem törődve azzal, hogy kinek van áthaladási elsőbbsége, ha csak egy kis rés is kínálkozik két kocsi között. Ilyenkor aztán csikorognak a fékek, de baleset a legritkábban fordul elő. A közlekedési lámpákkal szabályozott útkereszteződésekben viszont annál gyakrabban. Igaz. ilyen nem sok van El-Kuvaitban. Az amerikai és más külföldi üzletemberek, olajszakértők természetesen a családjukkal együtt tartózkodnak Kuvaitban. A fiatalok megszakítás nélkül folytathatják itt otthon félbe hagyott tanulmányaikat szép, modern, kitűnő tanerőket alkalmazó magángimnáziumban. (A tandíj nem olcsó — egy évre éppen egy Volkswagen óra.) Módomban volt megismerkedni néhány angol meg amerikai fiúval, lánynyal. A villában, ahol laknak, a szülők a földszinten, a fiatalok az emeleten élik szinte teljesen külön világukat. Az egyik fiúnál szoktunk összejönni esténként; megvolt a kialakult társaságunk. Zenét hallgattunk. táncoltunk, beszélgettünk. Persze, a whisky sem hiányzott jégkockával. Valamelyik este a mellettem ülő fiú egyszerre csak rágyújt s aztán odakinálja a cigarettát, mondván, szívjak belőle egyet s adjom tovább. Mondom neki, hogy inkább a sajátomból szívok. Megrökönyödötten néz rám, mint valami csudabogárra, aki nem ismeri a szokást. A régi kikötőben Útban Faliakhóra „De'hiszen ez hasis" — mondja. „Honnan vetted, te szerencsétlen?" — Int a sarokban ülő, hippy kinézésű fiúra, akit eddig még nem láttam itt. Később megismerkedtem vele, kiderült, hogy George-nak hívják, angol. Szülei Londonban élnek, mint mondotta, jómódúak, bármely országba küldenek neki úticsekket. Evek óta járja a világot, hátán egy tarisznyával. Nem veszi igénybe szülei segítségét, mert mint minden kertelés nélkül bevallotta, bőséges haszna van a hasiscsempészésből. — kereskedelemből. Vonattal, autóstoppal járja a Kelet országait, Indiában, Nepálban szerzi be az „árut". Este, amikor eljöttünk közös ismerősünktől, a villától nem messze megkért, várjak egy percet. Átugrott az egyik kerítésen s kisvártatva egy bőrtasakkal jött vissza. Miután letisztította a homokot róla, kinyitotta. Barnásfekete masszával volt tele. „Ez az én vagyonom — mondta. Elég egy csipetnyit keverni a cigaretta dohányába. S ez a csipetnyi hasis nem olcsó ... Amit itt látsz, jó sok embernek elég." Késő volt már. Elváltunk. Mindegyikünk ment a maga útján. Nem sokkal később, már itthon, levelet kaptam egy kuvaiti ismerősömtől. Megírta, hogy az ottani társaságból, barátaink közül egy lány meg egy fiú, túlságosan nagy adagot fogyasztva egyszerre, kábítószer-mérgezésben meghalt. Mindketten
