A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-09-27 / 29. szám
BÜZAKOSZORÚ Jónéhány aratási ünnepélyen megcsodáltam már a tömött búzakalászokból font koszorút, de sohasem jutott eszembe, hogy megkérdezem: Vajon ki készítette, ki fonta? Pedig a koszorúfonókat manapság már nagyon meg kellene becsülnünk, hiszen egyre kevesebben vannak. Kamenica nad Hronomban (Garamkövesden) talán mór csak Stugel Rozi néni ért a koszorúfonáshoz. Távoli szövetkezetek képviselői is felfelkeresik őt, hogy szép búzakoszorút készíttessenek vele a tiszta búza, az új kenyér ünnepére, az aratási ünnepélyre. Az idei nyáron például hat csodaszép búzakoszorút font az- ötvenhat éves Rozi néni. —- Hogy hol tanultam a koszorúfonást? Mikor kislány voltom, majoron laktunk, mert az apám urasági cseléd volt — kezdi a történetet, amely, úgy látszik, nemcsak a koszorúkról szól majd. — Ott, a majorban, a kövesdi pusztán szoktam figyelni az aratókat, mikor a koszorúkat fontók. Ellestem tőlük ... A majorról sokat lehetne beszélni. Nem ágyban aludtunk, mint most, hanem félkeresztekben meg istállókban. Mi volt az a félkereszt? Egy félkeresztbe tizenhárom gabonakévét raktunk: négy oldalról három-három kévét, a tetejére még egyet, a „papot". Azt „papnak" hívtuk. Amit meg elszórtunk és később összegereblyéztünk, az volt a „gyüle". Tizenkét éves koromban már én is mentem markot szedni. Hajnali három órától egészen este tizenegyig dolgoztunk. No de én hamar megszabadultam ettől, mert tizenhat éves koromban férjhez mentem. Ide jöttem Kövesdre, méghozzá ebbe a házba, ahol most is lakunk. Itt sem volt sokkal jobb a helyzet, mert tízen voltunk „rakáson", öten aludtunk egy szobában. Megtanultam szőni is, Párkányban volt a szövődé, de kiadták az anyagot, itthon is dolgozhattunk. Csináltuk a perzsaszőnyegeket.. . Ezer csomót kellett csinálni egy koronáért. Mindig sietni kellett, mert akkor még nem volt villany, hogy este is dolgozhattunk volna. Aztán fontunk is. Vásznat szőttünk. Abból készítettük a zsákokat, lepedőket... Rozi néni elhallgat, süteménnyel kínál. Lakodalmas süteménnyel, mert tegnap lakodalomban volt. Bizony, ritkaságszámba megy Kövesden az olyan lakodalom, ahová nem Rozi nénit hívják szakácsnőnek. Sőt: nemcsak itt, már a környező falvakban is jó híre van a főztjének. — Főzni még az édesanyámtól tanultam. Ö még a disznót is fel tudta bontani. Aratáskor mindig harminchárom aratónak főzött. A kenyeret meg kemenceszámra sütötte: minden nap friss kenyeret, aznapit ettek az aratók ... A következő mondat már költészet. Elet-szülte, igaz, s talán éppen ezért olyan csodálatos: — Aztán háború volt és nem maradt semmink ... Nem maradt a házunknak még teteje se. Mindent újra kezdtünk ... A befejezés, pedig egyszersmind szomorú és vidám: — A háború előtt tizen laktunk ebben a házban. Most már csak ketten maradtunk. Ketten, öregek. A három lányunk férjhez ment... És van tizenegy unokánk. Ennyi hát az egész. Mi mást mondhatnánk még a csodaszép búzakoszorúkról? V. E. Sok-sok nehéz órát, gyászos emlékű esztendőt szerzett már a szeszélyesen kanyargó Ipoly a partján élő embereknek. Nem egy alkalommal riadtak fel álmukból, amikor már a házuk küszöbét nyaldosták a zavaros hullámok. S ki tudná számba venni, hányszor kellett menteni a megvadult folyó árjából a baromfiólakat, meg a megrongált házakból a szegényes vagyonkát. Ha elszabadult az Ipoly, kitört a gyors folyást fékező kanyargó medréből, elöntötte a környező réteket, a falvak utcáit, az udvarokat és a kerteket. Felmérhetetlen kórokat okozott évszázadokon keresztül, olykor emberéletet is követelt. Sok megpróbáltatás, keserűség, szűk esztendő előidézője volt emberemlékezet óta. És a partján élő ember mégis rajon-
