A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)

1976-09-13 / 28. szám

# # 0 Különös dolog, a fiatal költők, legalább is néhányon neves emberektől vett idézetekkel vezetik be verseskötetüket, vagy az egyes ciklusokat.

Nem tudom, nem vagyok benne bizonyos, van-e ennek valami jelentősége, mert költészetükben nem az idézett egyéniségekkel vállalt szellemi rokonság jegyeit fedezem fel, inkább olvasottságuk meddő fitogtatását.

Épp ezért vigasztal annyira Varga Erzsébet első kötete, aki Rousseau Vallomásainak bevezető mondatait idézi, nem azért, mert világnézeti azonosságra akar utalni, de költői szándékát jelzi: „Egy embert mutatok be a maga természetes valóságában; s ez az ember én leszek magam. Csupáncsak én. Érzem szívem és ismerem az embereket. Nem vagyok olyan, mint bárki azok közül, akikkel találkoztam: merem hinni, hogy másként vagyok alkotva, mint a létezők közül akárki."

Tehát önmagát akarja adni, mindenki mástól különböző egyéniségét, hogy végül önmagát tagadva, ismét csak önmagát adja Narcissus új dalában. Ez az alapvető ellentmondás, nevezzük bátran dialektikának, jellemzi Varga Erzsébet első kötetét, valóban női finomsággal megfogalmazott költészetét, mely az individualizmustól a fasisztaellenes és forradalmi megnyilvánulásokig fejlődő költői magatartást és logikát árul el. Erre valóban csak egyéniség képes. Ez az első és alapvető analógia saját fejlődése és Rousseau Vallomásaiban megnyilvánuló egyéniséközött, de erősen hangsúlyozni kell, nem azonosság, csak hasonlóság. A második: eleven, minden megnyilvánulását finoman átszövő természetérzése, mely nem öncélú természetimádat, hanem a leggyengédebb érzések tolmácsolását szolgálja. A harmadik analógia: édesanyja korai elvesztése és elárvulása, akárcsak Rousseau-nál, aki már születése pillanatában veszíti el édesanyját. Ám itt sem azonosságról van szó. Rousseau saját magának tesz szemrehányást, hogy születésével anyja halálát okozta, Varga Erzsébet pedig finom ellentmondással panaszolja megkésett, de mindmáig nem múló gyászát: „Mannádat megvontad/ szájamtól és vizet/ nem adtál nekem/ szomjúságomban . . . arcomon/ könnyel telt pohár/ sírodban elveszett Paradicsom./

Költészetében az eredendően emberi, (mondjuk női) érzések a maguk el7>i 1

d vizek, [

liros 1

kavicso

k

VARGA ERZSÉBET VERSESKÖTETE

lentmondásosságában hoznak létre márfoltot találunk, mégpedig a fák zöld

kezdetben is művészetté érlelődő harmóniát, mely csak az „előszóban" és az „ébredésében bicsaklik ki:/ megszülettem .../ tévedésből/ tenyérnyi,/ életem/ kihullott/ anyám,/ harmatos/ öléből/.

Az ember nem tévedésből születik. A nemiség tény, tehát törvény: a szerelem és fogamzás e törvényszerűség véletlenszerű megnyilvánulása és következménye. Mindez még a természet körébe tartozó jelenség, de ha az édesanya vállalja a terhességet és szülést, itt már pozitív emberi szándék és életet adó akarat nyilvánul meg, mely a társadalmi életbe vezető út, kitáruló kapu — még akkor is, ha később az édesanya a betegség és halál következtében képtelen eleget tenni az anyasággal járó kötelezettségeknek.

A második elbicsaklás ez a három suta sor: . . . ölelni s ölni/ egyaránt/ tudok,/ épp a kötet címadó versében. Olyan gyengéd természetérzéssel, finoman kifejezett emberi fájdalmakkal és a Narcissusi magatartás tagadásával eltelt költészettel összeegyeztethetetlen megnyilvánulásról van szó.

Egyébként ennek a költészetnek nagyon kevés köze van az impresszionizmushoz, mely köztudomás szerint a kommün bukása után jött létre. Nem azonosult az uralkodó hatalommal, de kiábrándult a forradalomból. A festészet a színekben oldja fel a tárgyak körvonalait, a költészet pedig a pillanatnyi hangulatokban, s azok színezésében. A fülszöveg íróját talán a két cikluscím, s egy-egy vers címe tévesztette meg, mint a Színek, Zöld vizek. Piros kavicsok, vagy Impresion d’automne vers címe.

Egyébként az egész ciklusban alig találunk költeményt, mely felületes hangulatokat és színeket zsúfolna, legfeljebb egy-egy természetes színfolt díszíti őket — például: a „hajnal" című versben: „kipirult arcú terhes-asszony/ meztelenül jön/ dalol/ a réten megáll/ vajúdni kezd/ könnyeket szül:/ harmatot. A „tavaszi széľ'-ben egyetlen egy színszoknyáját. A már említett „impresion d’automne" c. vers, az „estefelé", a „négy öregasszony”, virágének a XX. századból, a „dal”, a „pillanatkép" is mind a szerelem és halál, vagy a lehetséges szerelmi csalódás meghatározatlan megsejtése, nem impresszionista színkeverésre, de az érzelmek ellentmondásokkal terhes, mégis finoman árnyalt dialektikájára épül, csak azért, hogy a meghatározatlanból a meghatározott, konkrét szerelmi élmény megragadásáig jusson el. A „Zöld vizek”, piros kavicsok” című ciklus verseiben: „ . . . borvörös szívem nagyranőtt;/ szerelmek zöld vízesései,/ zuhognak piros kavicsain/ csókok égnek ajkam kapui előtt. . ."

Az idézett sorokban tapasztalt színhalmozás ugyan alátámaszthatná az impresszionista hajlamokra mutató gyanút, de a „mikor jöttél" megelevenedett, színtelen tárgyai a meleg emberi otthont juttatják eszünkbe, s a „háromszor szeretem" c. vers metaforái mór ellenkező értelmű művészi megoldásokra mutatnak, s a ciklus utolsó négy sora : „kedvesem szívén ha nyugszom/ fölöttem anyám mond mesét,/ testvérem kacagva elszalad,/ apám vidáman fütyörész,/ a konkrét és boldog szerelem képeit vetítik elénk, a családot — a nagy emberi közösség alapsejtjét.

Az édesanya emlékének ajánlott ciklus a legkiérleltebb, legértékesebb része a kötetnek, még akkor is, ha megkésve — és szerencsére megkésve született. A „panasz" című vers sorait már idéztem. Lényegében a halál és következménye, a korai elárvulós elleni lázadás és számonkérés csendül meg bennük, s a „rekviem"-ben pedig az előbbinek ellentmondása, mégis egylényegű fájdalma fogalmazódik meg: „ ... halott kezedet vágyom/ simogatni/ érzem adós maradtam/ a simogatással./

A „hiába várnak" című vers a „mikor jöttél" színeket nélkülöző tárgyszerűségével döbbenti meg az embert, legalább is az első két verszakban,

hogy a harmadikban az előző két versszaknak ellentmondóan, de mégis fájdalmasan oldódjék fel a gyász. A „csak nefelejcsekből" néhány sorában ugyanaz a realitás mégis a végtelenségbe táguló fájdalomérzet tükröződik

Míg szerelmi verseiben egyetlen egyszer Adonis alakjával fejezi ki reménytelenségét és reményeit, az anyját sirató ciklusban a Kalevala hőseivel, Vejnemöjen, Kave tündér és llmatar alakjával érzékelteti fájdalmát. A „fehérre feketére" verssorozat a halál és szerelem, a gyász és öröm kifejezésének ellentmondásos kompozíciója, bizonyítéka annak, hogy egy fiatal költő már a kezdet kezdetén is művészi értékeket érlelhet ki.

A „hajnalfénynél" című ciklus versei eszmeileg a legérettebbek, s ez szükségszerű következménye és folytatása legszemélyesebb, legintimebb, de ugyanakkor általános emberi érzések kifejezésének.

Az „amíg eljött a hajnal" című vers mondanivalója kételkedés nélkül elfogadható, de a háborúnak túlzottan népi, meseszerű megfogalmazása eléggé naiv. Talán azért, mert nem volt és nem is lehetett élménye. A fasizmus mesebeli szörny, s a fasisztaellenes erők: a legkisebb királyfi, s egy vöröspalástos királyfi világraszóló győzelmet aratnak. Népies, ugyanakkor modern hangvétele mindeddig elfogadható volt, itt erőtlenné válik. Narcissus új dala már erőteljesebb és bonyolultabb is, ugyanakkor rendkívül őszinte vallomás: „ .. . magamat a milliókban/ arcomat az ő arcukban/ izmaimat izmaikban/ szeretem.,/

Meztelenül című versében épp a súlyosabb mondanivalókra képtelen naiv hangvételével vet számot, egyben a Rousseau idézetben jelölt individualizmusával is, anélkül, hogy lemondana egyéniségéről: ...elvesztettem palástom/ toliam égen madárnyom/ pikkelyem halak ezüstje/ bőrömön ezer év üszke./

Egész eddigi gondolatmenetemből, mely a szerzőnek kötetében tükröződő gondolatmenetére és fejlődésére épült az impresszionizmussal ellenkező megállapítást kell levonnunk: nemhogy kiábrándult a forradalomból, hanem eljutott annak eszmeiségéig.

BÁBI TIBOR

TÓTH LÁSZLÓ: Naplótöredékek,

avagy Fejezetek az Elnémulás Könyvéből

1) ESTI DAL

Sok úton egyszerre halad ő. Hófúvásban és nyár-éji csillagzatok alatt, minden időben. Wroclawban Wieszlaw-val vodkázik, Prágában Dúdorral sörözik, Pécsett Stenczerrel cseresznyézik, Nagykaposon Kulcsárral borozik. Valahol mindig meghal ő. Fáradtan csuklik egy út menti kőre vagy fa-árnyékba zuhan ájulton. És hull és zuhog rá a fény. Rézsűt vagy merőlegesen: mindig más megvilágításba kerül ő. Mindig valaki más ébred, s más tér nyugovóra benne. Papírcsákóját elfújja a szél, papírholdját elűzi a szél. Maga felé fordítja idegen arcát. Rengeteg-vizen ringó bárka ő, s rengeteg-bárkák hajósa is ó. Most este van és bort iszik és nem énekel. Csak néz. Csak utazik.

2) DANTE HÁROM SORÁBÓL

Az emberélet útjának felén, illetve két-három egységgel rajta innen vagy túl, immáron derékig alámerülve, könnyű ágai még szállnának, emelkednének a magos levegőégbe föl, de nehezülő törzse és szétágazó gyökerei egyre erősebben belekötik a földbe, egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, ajka s szíve kővé megkeményedik, nehéz kór emészti legbelül, mi kitörne, s most keresi a formát, melyben életét kiteljesítse; asszonya a szomszéd szobában pille-álomba menekült; reménység holdudvara, egy kulcslyukon át nézi most hajdani-dani-dani önmagát, mivel az igaz útat nem lelém, szemüregi nyulak és fülkagylóhéjba zárt gyöngyszemek cikáznak-villognak a sűrűségben, madárka sír-rí, átkozódik, fegyverkezik.

3) MINDENNAPOS TEREMTÉS

Megint éjszaka. Sötétből fénybe: egy lepke készül áttörni az ablaküvegen. A Malom-udvaron egy kutya csahol veszettül, s valahonnan a Nemesszegből ráfelel a másik. Furcsa jelekkel teleírt papírlapok, fogalmakon túli fogalmakkal ékeskedő vázlatok, üres borosüvegek: új világ, új rend ólakul idebenn. A szoba megtelik zajjal, mozgással: csi-csi-csi-csi-csö-csö-csö-csö ...

(Ha jő a hajnal, őt a teremtésből kiemeli. És elindul keserű szájízzel, törékeny testét végigvonszolva az ébredő város utcáin: akiért szólt, arról dalolni nem volt érkezése----------)

on