A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-08-09 / 24. szám
Költészetünk arcképcsarnoka Remények elégiája Halkan lebben az éj, veri szárnya az alkonyi partot, méla szavú fűzfák intenek álmatagon; pusztai kóbor kedvem elillan már, hazatartok — társam gondtalan árny s zajló ámytele gond. Csillagos égalj ég örök őrtűzként körülöttem, közbül a menny magasán ó hadiút kanyarog. Tűnt viharok szele száll, múlt szellők illata röppen; lankad a szél, s a szagok foszlók már, fanyarok. Lápfű erdeje zsong ... Csacsogó séd habjai csengnek, futva, kacagva a dús Iszter-iszap televényt: rájuk pompás pontuszi part vár — ez tunya csendek halk hegedőse marad zord meder unt peremén. Pompás pontuszi part, pálmák hona, égszínű öblök, hajnalon esdő pírt festő távoli táj; hívhat tengered, önfeledés-mélegébe nem ömlők, bármely mord ez a föld, bús dala bármint fáj!... Hópuha tollú holló lengő pelyhe, az éj, most lágy-feketébe borít minden nappali neszt. Gondom is elcsitul, ím, telkemre a régi remény-rost nyűtt szövetén szűrt hold játszi ezüstös ereszt. Lábam ökölnyi paták ugar-ótta nyomán le-ledobban, kürt szava simogat, és láttat a simogatás: vér lesz a víz, fej a fű hegye, hun csata dúl a habokban, szerte a szűz sarakon római sírokat ás. Meglehet, él még frank Szamo, áll még szláv birodalma. Kincs nyög az éjbe, bilincs — sarcterelő avarok. Bűbáj-bálokon ölteli delnők dőlnek el alva, árba bukó derekuk halva tovább kavarog. Morva, magyar, besenyő, buja bolgár, marcona mongol pusztít, szánt szanaszét, gyászt és éltet arat. Nyár tüze gyújt, jeget sorvaszt, télvég vad vize tombol; romba hanyatlik a múlt, ránk csak könnye marad. Hol Janusunk, hol a kék olasz égbolt vágyasa, hol van? ... Porlad, lám, a szeráj — hol fut a büszke török? ... Füsttől szennyes a menny mifelénk, ormán telihold van — bolygó, percnyi világ — s szunnyad a föld, az örök. Bécs is mégbékélt. Kurucok keserű unokáin nem lel jó falatot Haynau dőre foga. Nincsen szolga, sem úr, se ki testvért ölne ma, Káin: mind oda végre a bűn, annyi kor átka oda. Immár sáslevelű láp lombja lep el lomot, éket, kéjt, könnyet, kacagást zöld láp lombja lep el... Ó, mért nem vagyok ős tor táltosa, áldani téged, békedalos temető, posvadt, lomha lepel! — Lassan holttá némul az éj, csak a csillagok ontják zörgő kincsük az ősz, mély Duna tükre felé. Megborzongat a csönd: a hálál zaja; kései mondák kelnek a perc méhén, szállnak utódok elé. Űj vészt sejtet a pelyhehagyó, vak, váteszi holló; látod? — a hold arcán felhő árnya szalad. Jön már, elnyesi életem, érzem, a nagy hideg olló, elpihenek valahol friss fű selyme alatt. Jó lesz a bús, könnydús anyaföld melegén, hazaérve, hallani zsongni a sást, csengeni víg patakom, mondák bajnokaként fölszállni a csillagos égre s fényt, fényt szórni, reményt, végig a szent sarakon! Mert amiért ezerévek rendjén hullani kellett, békét hirdet a hant, féltve borulva fölém, s száz nép álmai összefonódnak a vén Duna mellett, ős-örök. itthoni táj véres, drága ölén. SIMKÓ TIBOR (1931) .Az eddig tárgyalt költőktől hangvételben és hangszerelésben, versformálásban és mondandóban Simkó Tibor elkülönbözik. Formaművész. E meghatározás minden erényével és kísértő, csábító veszélyével ... a tartalom és forma viszonylata Simkó esetében problematikussá válik. A forma, a mérték, az ütem hajtja és viszi elsődlegesen, a hexameter kötöttségi játéka csábítja, és az olvasó mégis elnehezedésre eszmél: a forma és tartalom egymásba olvadón, egymást oldón és mégis egymást erősítőn nem találkoznak“ — írja Fábry Zoltán Sinkó verseiről 58-ban. S a látszólagos elmarasztalás ellenére így folytatja: ,A tegnap elégiája“: Simkó reprezentáns verse... a magyar költészet legszebb Duna-vallomásait gazdagítja.“ Nagy szól S különösen nagy szó Fábrytól, a Duna-költészet szakavatott specialistájától. Véleménye cseppben a tengerként jellemzi Simkó egész pályájának ellentmondásos megítélését. Már az induláskor mindenki tudta, hogy visszariasztó forma művészete ellenére, az antológia egyik legerősebb tehetsége, önálló kötetére (Pólusok, 1967) mégis tíz évet kell várakoznia, s mire megjelenik, kritikai életünk szinte észre sem veszi. S azóta is csak ritkán találkozunk Simkóval, a költővel. Novellákat, pompás gyerekverseket olvashatunk tőle az utóbbi években. Verset csak ritkán. BIBLIOGRAFIA: Pólusok — versek (1967) Karcsi Kacsa kalandjai — gyermekversek (1972) Haldokló gallus Még él! — belémar durván a vérző tíz köröm, belehasít vadul a forró szürke porba: vitézül halni meg, pajzsán nem eshet csorba, büszkén, bozontosán, az ég felé tőrön! Jegenye gyökereibe történelemmé mállóit földgömb kapaszkodik hogy hajszálcsövein át rügyeket küldjön az égbolt roppant magánya felé * * * Éjjel esik — ezernyi apró dárda —, nappal sugárrohamtól dong a járda, aztán csak véres nyál, pár folt az ingen: ez minden. FOTÓ: SUSIL Lába elnyúlik, s túl az éltető körön, mit karja vont köré, ott fekszik eltiporva egy ország, ámde ö piciny agyagcsuporba gyűjti, mi hajdanán még szín volt, íz, öröm, s az emlékek s álmok vizét most hosszan issza, míg nagy, busa feje lomhán hanyatlik vissza; szemének kék egén alkonyat árnya száll. S mire a varjak és keselyűk tábort vernek a fennsíkon, ahol halk szellő fújdogál, elalszik játékos mosollyal, mint a gyermek.
