A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-08-09 / 24. szám
„Ai az asszony, aki énekel... ez időben őri« urának búzáját, mert e vidéken másféle maimat nem lehet találni." Ezt a mondatot a GeUért-legendában találjuk. A püspök egyszer utazgatása alkalmával, olvasgatás közben kócsikorgásro és énekszára figyelt fel. Mikor megkérdezte, hogy mi az, a fenti választ kaptat. A magyarság ezek szerint tehát a honfoglalás idejében a szárazmalmot használta, melyet nők hajtottak. Hosszú idő telt el, amíg ezen a vidéken is használni kezdték a vízimalmot A malom és a molnár akkor váltak nélkülözhetetlenné, amikor őseink áttértek a földművelésre. A XIV. században már nemcsak a pártra épített gátas- hanem a hajósmalmot is ismerjük. A múlt század végén a Kis-Dunán virágzott a malomipar. Visnovszky Sándor budapesti építési vállalkozó 1894. szeptember 16-án kelt helyszínrajzában a folyó jókai szakaszán hét vízimalmot tüntet fel. Ezek közül sajnos ma már csak egy van meg — ahogy a jókaiak nevezik, a Németh-malom. Nyáron, a nagy melegek alkalmával százak mennek ki a malomhoz, keresnek árnyas helyet a közeli fűzek alatt. Vajon hányban merül fel a kérdés: mikor és ki építette a malmot? És hányon éreznek lelkiismeretfurdalást, ha egy-egy deszkát meggondolatlanul letörnek és a vízbe dobnak? Eszükbe jute egyáltalán, hogy az amúgy is kevés fennmaradt népi építészeti alkotásaink egyikében tesznek kárt? Nos engem nem hagyott nyugton a dolog a malom eredetét illetően. A golántai múzeum anyagát böngészve és két volt molnárt faggatva lassan összeáll a kép. „Ezen vízimalom Pozsony-vármegye samarjai járásának Jóka községe határában a Kis-Duna mellett fekszik. A vízimalom, illetőleg a hajómalom tulajdonosa Németh József.“ Az idézet a malom műszaki leírásából van. Tehát a mai lábasmalom egykor hajósmalom volt A 83 éves Németh Lajos bácsitól, aki suhonckorától fogva a malomban dolgozott, megtudom hogy a hajósmalom — két nagyobb csónakra építve — a Kis-Duna Sarkantyúnak nevezett szakaiszán, az iUésházi út közelében volt lehorgonyozva. Az egyik csónakon a majomház, a másikon pedig a völgyhíd, vagyis a malomkerék tengelyének másik végét tartó állvány vök. A hajómalmot a századforduló előtt gazdája, Németh József vontatta mai helyére. Mivei a vízállás az új helyen megfelelő volt, a régi hajómalom volt. Amíg a malomban nem volt mázsa, a vámot körmöcével vették ki. Egy zsák lisztből három köanöce; egy zsák srótbál másfél körmöce vámot vettek. A gazdák szerették, ha a molnár vagy az inas a vámot előttük veszi ki. — Kivetted-e a vámot, fiam? — kérdi a molnár az inastól. — Kivettem bizony. — Oszt látta-e a gazda? — Nem látta. — Hát akkor vedd ki fiam még egyszer, előtte, tanuld meg, hogy a gazda szereti, ha előtte vesznek vámot a gabonából. Az őrlés ősszel „új után“ indult meg. Munka mindig volt bőven, hiszen a Csallóköz és a Mátyusföld falvaibái egyaránt hozták a gabonát. Gyakran előfordult, hogy a malom etőtt hosszú kocsisor álh. A gabonából többféle lisztet őröltek és asszerint osztályozták, hogy a cilinder melyik részén — melyik szitán — hullott ki. Eszerint aztán sütemények, kalács, tészta vagy kenyér sütésére használták. Németh Ernővel, a malom utolsó tulajdonosával bemegyünk a malomba. Az idő vasfoga és a romboló kezek a belső részeket is kikezdték. Kísérőm kezébe vesz egy késsel átvágott szíjat és egy letört deszkát. Szomorú tekintetéből kiolvasható: sajnos még akadnak egyesek, akik nem tudják becsülni a ránk maradt értékeket. De felcsillan a szeme, amikor a régi jó ismerősöket — a hámozót, a felvonókat, darálót, hengerszéket, cilindert, hengereket, lendkerekeket, garatot stb. — bemutatja. Egy pillanatra a képzeletem csapóngásóra bízom magam: A molnár lisztesen Ó11 a garatnál, a malomban segédek sürgölődnek, a malom előtt hosszú kocsisor, a gazdák csoportokba verődve társalognak. A merengésből vendéglátóm szavára figyelek fel. Elmondja, hogy utoljára 1951. április 26-án öntöttek gabonát a garatba, és hogy a malom 1974 óta a golántai múzeum tulajdona. Mikor megvették, megígérték art is, hogy hamarosan rendbehozzák. Sajnos azóta nem történt semmi. Kimegyünk o malomból, elköszönök vendéglátómtól, még egy pillantást vetek egy letűnt kor. mesterség sötéten a Kis-Dunába néző tanújára, és arra gondolok, hogy talán a hét Jókai vjzimalom közül az utolsó nem jut elődei sorsára — a golántai múzeum jóvoltából megmaradt hírmondónak az elkövetkező generációk számára. GORFOL JENŐ Oros Gy. felvételei pedig nem tudta kielégíteni a növekvő igényeket, elvégezni az egyre inkább sokasodó munkát, Németh József engedélyt kért a malom átalakítására és kibővítésére. Kérésének a vármegye eleget tett: „Németh József jókai lakos ... engedélyt nyer a hajásmalmot lábas malommá átalakítani s mint ilyet fenntartani és használni.* A molnármesterség és a malom tulajdonjoga apáról fiúra száUt, így többnyire a családtagok dolgoztak a malomban. Néha azonban inast is fogadtak, akinek három évig kellett dolgoznia, míg felszabadult. Ez alatt az idő alatt fizetést nem kapott, eltartásért és egy-egy öltöző ruháért végezte nem éppen könnyű munkáját. A felszabadult inas mint segéd már kapott fizetést, illetve részt ű vámból, amit legtöbbször a molnármester visszavásárolt tőle és értékesített. A molnárok tehát vámért őröltek, ami itt tíz százalékos „ÄU A MALOM..;
