A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-08-09 / 24. szám
sétát tegyen a városkában. A Városi Szállodában kulcsot kap a vendég, s máris elfoglalhatja szobáját, talán éppen a 207-es számút. A szobában természetesen nem ég a villany, a bútorok pedig különös — pattogó, recsegő — hangokat hallatnak. A villanykapcsoló néhány tartó eredménytelen „kattogtatása“ után arra is könnyen rájöhet a látogató, hogy a csillár itt csak díszként „használható“, hiszen villanykörtének nyoma sincs sehol: persze, nem kell mindjárt megijedni, a szobában így sincs éppen sötét, mert a félig kifeszített ajtó melletti résen elég széles fénysáv hatolhat be a folyosóról. A folyosó végét egyébként egy zöld függöny takarja, így csak a nagyon kíváncsi vendég — aki szereti a talányokat a helyszínen megoldani — jön rá, hogy a függöny mögött — két emeletnyi mélységben — egy barátságtalan udvar található. A vendég — ez, úgy érthető? — megdöbben, s mielőtt még valaki hátulról meglökné, ijedten visszavonul szobájába, ahol ezúttal az ablakot veszi szemügyre : az ablak kifelé nyílik, s alatta, a falra „ragasztva“, egy keskeny tetőterasz húzódik... És ekkor — félelmetes, sosem hallott hangján — megszólal az a bizonyos a szerelőruhások egyike, s valóban: az ajtóra valaki — vendégszerető ember lehetett — csengőt szerelt. A csöngetésre azonban nem vendégszerető házigazda, hanem — ki tudja, honnan? — egy hatalmas fekete kutya rohan elő, s régi termekben visszhangzó ugatásával fölveri a kastély csöndjét. A kutya nyomában egy barátságtalan nénike is megjelenik, aki rögtön kijelenti, hogy a kastélyba nem engedhet be bennünket, mert — és most tessék csodálkozni! — nem vagyunk öten. Mindenféle alkudozás hiábavalónak bizonyul: a nénike hajthatatlan marad, még Casanova lakosztályát sem láthatjuk. Meg kell elégednünk a kastély kertjével, ahol mindenekelőtt a Beethoven-emlékmű, a szfinxek tava és a duchcovi viadukt emlékműve érdemel figyelmet. Hogy járt-e Duschovban Beethoven, nem tudjuk teljes bizonyossággal: az azonban biztos, hogy Casanován kívül járt itt Schiller és Goethe és járt itt Chopin. Gyakran látogattak Duchcovba a munkásosztály legjelentősebb képviselői, Klement Gottwald, Antonín Zápotocký, Zdenék Nejedlý, Július Fučík és mások is. A városka mindig a munkásosztály és a haladó értelmiség együttműköismertlen madár. A vendég — még ha vállakozó kedvű újságíró is az illető — gyorsan ágyba bújik és fejére húzza a takarót... A KASTÉLY A duchcovi reggel sokkal barátságosabb az éjszakánál: az étteremben nyugodtan söröznek az emberek, még a gépkocsivezetők számára fenntartott asztalokon is csak úgy habzik a sör. Szemben a szállodával pedig a Waldstein-kastély sárgás falai ragyognak a nyári verőfényben: itt könyvtároskodQtt annak idején Giovanni1 Giacomo Casanova... Az udvaron ugyan őgyeleg néhány szerelőruhás ember, maga a kastély azonban teljesen kihaltnak látszik: ajtaja is zárva. — Be kell csöngetni — tanácsolja désének jelképe volt: az itteni bányászok közé többször is eljöttek a cseh kultúra képviselői, például Stanislav Kostka Neumann, Jaroslav Hašek, vagy Vítézslav Nezval. A duchcovi viadukt emlékműve már századunk egyik tragikus eseményére emlékeztet: 1931. február 4-én a csendőrök négy tüntető munkanélkülit megöltek, négyet pedig megsebesítettek a duchcovi viaduktnál. A városka történelmét tehát nemcsak a kulturális élet legjelentősebb képviselői és nemcsak a híres Waldstein-grófok alakították: a hatalmas kastélyon kívül Duchcov jelképei lehetnek azok az emléktáblák is, amelyek a szebb jövőért elesett bányászok névsorát tartalmazzák. VARGA ERZSÉBET (Fotó: a szerző (3) és archív (2) történelmi lakónak HOGYAN TÁPLÁLKOZTAK AZ ÓKORI GÖRÖGORSZÁGBAN? IV. Az előző részben ott hagytuk obba.^hogy Lükurgosz bevezette szigorú rendszabályait Spórtóbon. Mik voltak ezek a rendszabályok? A gazdagnak és szegénynek a közös asztolnál ugyanazt a törvény alttal megszabott ételt kellett ennie. Városi konyhákat és ebédlőket létesítettek. Minden hónap kezdetén valomennyi polgár egy bizonyos mennyiségű lisztet és bort vitt oda (a bor nem merték elvonni), öt font sajtot, két és fél font fügét és valamicske pénzt a hús vásárlásra. A hozzájárulás fejében a polgárnak joga, sőt kötelessége volt részt venni a közös étkezésen. Még azt is megtiltották neki, hogy előzőleg otthon egyen. Az ebédlőben árgus szemmél figyelték, s ha nem evett, nyilvánosan leleplezték, mint szabotált. Minden asztalnál tizenöt személy foglalt helyet. Olykor az étkezés alatt szónokok keltek ki éles hangon az éhrhajhászás ellen. Ezeken az ebédeken minden alkalommal felszolgáltak egy, a mai napig nem tisztázott összetételű híg löttyöt, amelynek állítólag förtelmes íze volt. Egyesek úgy vélekednek, hogy a kávé ókori változatáról von szó. Ezt sajnos ma már nem tudjuk kideríteni. Egészen más volt a helyzet Athénbon. A gazdog házaknál megrendezett lakomák az idők folyomán egészen az orgiáig fajultak. A vendég szent és sérthetetlen volt, még ha üldözött bűnöző is kért bebocsátást a házba. Bárkit, bármikor gazdagon megvendégeltek, hacsak nem viselkedett Illetlenül. A vendéglátó női hozzátartozói nem jelenhettek meg a vendégek előtt, sem akkor, amikor magányosan érkezett, sem akkor, amikor a házban megrendezett lakomára volt hivatalos. A görögök ólta/tóbon rtopjábon háromszor étkeztek: reggel volt az ariszton, a déli étkezést deipnon-nak hívták, és este fogyasztották a dorpont. A férfiak oz esti lakomára megtisztálkodtak. A lakomákra a vendégeket kis táblácskák útján hívták meg. Ezekre a táblákra ráírták a vendég nevét és a megjelenés óráját. A lakoma o házigazda áldozatbemutatásóval kezdődött: a sűrű borral töltött serlegből pár cseppnyi bort a tűzre öntött. Ez afféle kötelező formaság volt, s még orra az időre vezethető vissza, omikor állatokat és ételt áldoztak az isteneknek. Az ételek sorrendje nem volt mindig ugyanaz, de nagyjából a következőkből állt a menü: kis tengeri állatkák, különböző módon elkészítve (homuban pörkölve, sütve borssol vagy köménynyel), majd kelviróg tyúk- vagy pávatojással, disznóláb, disznómáj, kolbász, szárnyasok, halak, édességek. Étkezés közben hivatásos versmondó — az ún. aoidosz — szórakoztatta a vendégeket. Valloki joggal kérdezhetné, hogyan tudtak meglenni nők nélkül egy ilyen ünnepségen. A válasz egyértelmű: nem tudtak meglenni, csakhogy nem a feleségeikkel vagy nőrokonaikkal szórakoztak, hanem a hetérákkal. A hetérák alapjában véve prostituáltak voltak, de többen közülük igen műveltek- és vogyonosak voltak, s oz ilyen gazdag házaknál megtartott lakomákon rendszerint ezek a művelt (és főleg szép) nők szórakoztatták a férfiakat. Hogy miből állt ez a szórakoztatás, nem nehéz elképzelni. Gondoljunk csak arra, hogy o vendégek nem székeken, hanem speciális ágyakon foglaltak helyet. Főleg Nagy Sándor korában Görögországban nem számított ritkaságnak a hangos dáridóvol tetőző lakoma, s akkor már a bort sem hígítva itták, hanem- tisztán. Sok tényt csak futva érinthettünk, s nem esett szó egy seregnyi részletről sem, mint például a lakomák protokol íjáról vagy arról, milyen becsben álltok Görögországban a szakácsok (akik mellesleg busás jövedelem ellenében kínálták fel szolgálataikat és volt legalább egy olyan készítményük, amit a többiek nem ismertek), de a hires nagyevők is kimaradtak, akikről sok érdekes anekdota maradt fenn a történetírók jóvoltából. (folytatjuk) összeállította: —ez—
