A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)
1976-06-08 / 17. szám
FOGORVOSNÁL V. TUBELSZKAJA: HOGYAN KÉSZÍTSÜNK „MODERN" FILMÉI A modern filmnek kiválónak kell lennie. Ez különféle módon érhető el. Kezdjük azzal, hogy egy kislány kerékpáron száguld jó sokáig. Ez provokálja a nézőt, aki azt gondolja, hogy a kislány a film főszereplője és hogy mindjárt kezdődik valami érdekes. Ám a kislány befordul egy sikátorba — és többé látni sem fogjuk. A kerékpározás kitűnő lehetőségeket biztosít az operatőr számára, aki a kerekek küllői között mutathat be gyönyörű utcaképeket. A kislány utón mutassunk egy lakást, ahol történt valami. Ez semmi esetre sem legyen valamilyen szépen berendezett lakás. Úgyis csak olyan felvételek készülnek, melyek különféle szögből polcokat mutatnak, meg lemezjátszót, képeket a falon és kakukkos órát. Ezután mutathatunk egy öregasszonyt, aki kinéz az ablakon: szemmelláthatóan vár valakit. A néző ismét zavarba jön, gondolván, hogy most már aztán valóban elkezdődik valami érdekes. Ám az öregasszony helyett már egy család látható a vetítővásznon, amint a konyhában éppen reggelizik. Itt igen fontos, hogy a filmbeli reggeli legalább annyi ideig tartson, mint a valóságban. Míg a család reggelizik, a néző gyötrődve azon töpreng,. hogy ki kinek kicsodája. Amikor aztán már úgy tűnik, hogy sikerült rájönnie, újabb szereplő jelenik meg. Csinos, borotválatlan, szomorú férfi, aki Belmondóra vagy Fernandelra hasonlít. Az asztalnál ülő nők közül az egyik — amint azt a néző is bizonyára kitalálta: az unokahúg — felsóhajt. És most, amennyiben a film feketefehér, színesben látható visszaemlékezéseket és álmokat kell beiktatni. Ha a film színes, az álmok legyenek feketefehérek. Ez az ellentét lehetővé teszi a néző számára, hogy jobban tájékozódjék, ugyanakkor azonban a nézőnek nem kell tudnia, melyik szereplő ólmairól van szó, ha ugyanis tudná, ez a körülmény igen sokat levonna a film értékéből.. A fekete-fehéren ábrázolt álmokban igen mutatósak a magánoson álló, kiszáradt fák, lábnyomok a homokban, amelyek nem vezetnek semerre, vagy üres szobák. A színes visszaemlékezéseknek ellenkezőleg, vakító szépségűeknek kell lenniük, ábrázolhatnak erkélyeket, gyertyafényt, bájos női arcokat profilból és lovakat. De nehogy mindezek a kellékek összemosódjanak, mutatnunk keli egy angyalarcú kisgyermeket is, amint a virágzó réten fut keresztül. Ezután a szomorú és borotválatlan hős sokáig bolyong a városban: munkába megy. Az operatőr beleveti magát az élet sűrűjébe: lakodalmas „Volgák", a vőlegény és a menyasszony sugárzó arca, a parkban gyerekek játszadoznak, a padokon szerelmespárok és nyugdíjasok üldögélnek. Mivel a főhős valamiféle fizikaielektronikus számításokkal foglalkozik, ennek a jelenetnek a felvételére jó meghívni néhány tudóst. A tudósok beszélgessenek fesztelenül a más égitesteken kialakult lehetséges civilizációkról, a demográfiai robbanásról vagy bármi egyébről. Készítsünk dinamikus montázst a tudósok vitájából, oszcillográfokból, felhőkarcolókból, nyírfákból és az afrikai törzsek rituális táncaiból, ez utóbbiak felvétele céljából az operatőr, a rendező és a főszereplő utazzék el Kenyába vagy egyéb hasonlóan exotikus országba. Most ki kell számítani, mennyi vetítési idő áll még a rendező rendelkezésére, ha a film körülbelül másfélórás lesz. Tizenöt perc a kislány a kerékpáron, tíz perc a lakás, félóra a reggeli, tizenöt perc az élet sűreje és tizenöt perc a tudósok. Marad mindössze öt perc! Ezt az öt percet az unokahúgnak lehet szentelni. Sétálgasson a parkban, amelyben sohasem lehet felismerni, milyen évszak is lehet: minden nedves és a fák csupaszok. A „Vége" felirat betűi sokatmondóan rajzolódnak ki az ősi egyházi freskókból álló háttérbe, miközben Charles Aznavour éneke hallatszik ... Sági Tóth Tibor fordítása Orvosnak lenni az egyik legszebb és legnehezebb hivatás. Az ember bízik bennük, hiszen ők az élet megmentői. Reméli, hogy jobbra fordul helyzete, elmúlnak fájdalmai. Munkájuk nem nélkülözheti a tudást, az emberszeretetet és a lelkiismeretességet. Ezt mi emberek, szenvedő alanyok értékelni tudjuk. Én is ilyen szenvedő alany voltam Húsvét ünnepén. A fogfájás a legkínzóbb fájdalmak egyike. Sajnos, rosszak a fogaim, főleg az utóbbi időben többször munkaszüneti napokon kellett beülnöm a fogorvosi székbe. Mind a mai napig kedves fogadtatásban volt részem. Húsvét vasárnapján is. Délelőtti sétánkról hazatérve borzasztó fogfájás zavarta meg nyugalmamat. Fetrengtem, sírtam, remegtem a fájdalomtól. Semmi sem segített. Nincs mentség, irány az elsősegély! A szokott helyre mentem, ahol egy kedves doktornő betömte a fogam, enyhített fájdalmamon. Pár óra elteltével azonban újabb, szörnyű hasogatás kezdődött, de már a másik oldalon. Azt hittem, szétszakad az állkapcsom. Tablettákat kerestem. Veralgin. Ez a leghatáso.sabb gyógyszerek egyike. De a fájdalom nem szűnt. Este Radepurt kerestem, hogy álomra hajthassam fejem. Az erős fájdalom azonban csak álmatlanságra kárhoztatott. A fájdalomtól egészen elgyengültem. Reggel újból rohantam az elsősegélyre, bízva abban, hogy ott ismét könnyítenek a helyzetemen. De csalódtam. A tegnapi kedves orvosnő helyett most egy másik, egy harminc év körüli, rideg nő fogadott, aki majd felfalt a szemével. Már az első kérdése így hangzott: — Hol lakik? Megmondtam. — ön nem hozzánk tartozik — jelentette ki hűvösen. — Kérem, én tegnap is itt voltam. Es mindig ide jártam. Eddig még senki sem mondta, hogy nem tartozom ide. — Ez az utolsó eset, hogy fogadtam — figyelmeztetett ridegen. Nagyon durván, szinte embertelenül bánt velem. Szépen megkértem, húzza ki a fogam, mert már menthetetlen állapotban van. És szinte kibírhatatlanul fáj. Talán nem is hallotta, amit mondtam. Belenézett a számba, rápislantott a fogamra és minden fájdalomcsillapító nélkül szélnek eresztett. Mert hogy az ó dolga csak a fájdalom enyhítése. Hiszen ha enyhítette volna! Hazamentem, és a fájdalom nemhogy szűnt volna, hanem erősödött. Mit volt mit tenni, autóbuszra ültem megint és elmentem a másik elsősegélyt nyújtó helyre, oda, ahová állítólag tartozunk, Ott egy fekete hajú nagyon kedves orvosnő fogadott. Meghallgatta panaszomat és azonnal hozzálátott a fog kezeléséhez. Amit tudott, mindent megcsinált, de kihúzni ó sem merte, az orvosnőnkre bízta további sorsát. Munkáját lelkiismeretesen elvégezte. Hazamentem, s azzal a reménynyel, hogy enyhíti fájdalmam a lelkiismeretes munka. Pár óra után csökkent is az ínyttépő fájdalom. De hogy az éjszakát ismét hogy vészelem át, ébren-e vagy a sok tabletta miatt gyomormosással, az még elválik. Vagy inkább segítsek magamon és tépjem ki fogóval e sok bajt okozó fogat? Ez bizony elgondolkoztató! — sze — 22
