A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)
1976-06-08 / 17. szám
akkorát rántottak a gyeplőn, hogy a kocsis azon nyomban fejjel előre zuhant a bakról. Szerencse, hogy nem a lovak közé. Balról, oldalt zuhant a kocsis a fagyos országútra fejjel. A keze merevgörcsben tartotta még mindig a gyeplőt. Hát a gyeplőn a két nekibokrosodott paripa ott hurcolta még a kocsist az üvegszilánk felületű országúton, vérében fröcskölődve egy darabig... Ô, iszonyt! Ö! Iszonyt! Ott maradt a kocsis vérében aztán. Es ott maradt az országúton a sérüléseit nyaldosó, panaszosan vonító vizsla is. A hintó ezalatt rémes vágtában rohant tovább az országúton, megháborodott táltosaival. £s benne az idegbeteg grófkisasszony! Á. rémület dermedtsége! A grófkisasszony tágranyílt szemgolyója lencséjére még lefényképeződtek az ágaskodó, előrerontó lovak és a zuhanó kocsis... De aztán már a fékevesztve tovaszáguldó hintóbán egy szegény, ájult nő feküdt. Ezalatt mi történt Paprikással? Paprikás nyílegyenesen iramodott a völgy túlsó oldalának. Am de a völgy túlsó oldalán volt az a kis meredek lejtő, ahol a falu gyerekei szánkóztak. Egy kis dombhajlat mögül Paprikás majdnem nekiszaladt egy csomó kölyöknek, akik a szánkójukkal éppen most érkeztek alá. — Hüjj! Egy nyúl! — visította el magát egy pöttön falusi polgár, fis rá a többi kis kucsmás, csizmáskás, ködmönkés fattyú is a rivalgásra. Odacsapták a szánkót, és Paprikás nyomába futottak. Na jó! Ez aztán nem volt igazándi veszedelem csakugyan Paprikás számára. Tíz ugrással már a gyermekhad minden vadászati reménységén túl volt Paprikás. De itt kezdődött meg Paprikással az a hajsza, amely akkora visszhangot keltett, hogy nemcsak az egész falu, egész környék, egész megye, de az egész ország, tán még a külföld is fölfigyelt harsogására egy-két napra. Itt következik, hogyan! A gyerekhad láttára, amely útját zárta, Paprikás pánikban volt. A nyúlszív tartja a rekordot a pánikban. Paprikás pánikja a nyúlszívek pánikjának rekordját is lehengerelte. Paprikás hirtelen lelapult a gyerekvisongás közepette a domboldal egy bokra alá. Mert nem tudta, most már micsoda irányt vegyen? Lenn a völgyön, háta mögött, a gyilkos körvadászat fegyverei ropognak. Jobbról az országút, ahol a grófkisasszony hintójával megvadult lovak száguldanak. Balról a gyerekhad ordítása, parittyái közelednek. Csak egy irány szabad még. Fölfelé a domboldalon. Onnan még nem jelentkezett veszély. Paprikás pánikjában megfeledkezett róla, hogy a veszélytelen irányban viszont a falu fekszik. Uccu neki! Paprikás egyenest nekiiramodott a falunak. Vesd el magad! Itt rohant most tova Paprikás. Persze abban a pillanatban, amikor már fölugrott a bokor alul Paprikás, a gyerekhad megint észrevette. Még éktelenebb sivalkodásba fogott a gyerekhad: — Hűjj-hű-hű! A faluba megy a nyúl! Hűjj-hű-hű! Oda nézzenek! Akkor már a gyermekriadalomra a másik dombfokon ácsorgó, szállingózó felnőtt falubeliek is figyelmessé lettek Paprikásra. Ott is nagy hacacáré tört ki. Éppen megúnták a jó falusiak a hancozást. Kapóra jött ez az új nyúl-eset nekik. Rohant a nép lefelé a dombon, Paprikás oldaltámadására. Paprikás, ha már visszafordult is, mindenütt a domboldalról lefelé rontó néppel találkozott. Így tehát Paprikás ide-oda, cikcakk, de csak a falunak iramodott tovább. A házak már felbukkantak Paprikás előtt. De a házak mégiscsak halott tárgyak voltak, akármilyen fenyegetően is meredeztek előtte. Míg a Paprikás hátában eleven, vad, üvöltöző, sikongó ellenség fenekedett rá. Öreg nenők rémesen sápitoztak, hogy: most már csak kárhozat lehet a falu sorsa, ha a nyúl, a mező vadja, erőszakkal a tanyájának akarja a falut! Merth át csak nézzék: bottal, göringygyel se bírja az egész falu tovakergetni magától ezt a nyulat. (Folytatjuk) A. ZALAY illusztrációja Topp! ... Paprikás, mikor már közel járt, hogy átszelje az országutat, megtorpant. A varjúcsapat figyelmeztette veszélyre, az országút felől. A varjúcsapat legszélső tagja főiröppent, és vele a többi lomhán, kedvetlen szállt tova. No igen, az országút kanyarulatot tett itten, és az országutat elég sűrű jegenyefasor szegte. Csak egy darabig. Ott, ahol az országút a grófi uradalom területén haladt végig. Hosszában nézve pedig a jegenyefasor eltakarta az országutat. Az országúton az urasági hintó jött a falu felé. Már a jegenyesor innenső végén volt a hintó. Erre röppentek föl a varjak. A hintó ki is bukkant már a nyílt, csak távírópóznákkal tűzdelt országútra. Nagyon lassan haladt ez a hintó. Majdnem mint a gyászkocsik. A kocsisnak a vastag szőrkesztyűben merevgörcsöt kapott már a jegenyefasorban a keze, ahogy a hintó két telivér táltosát gyeplőn tartotta. Szinte úgy látszott, ez a két ló, mint a török mese paripája, a levegőben táncol. Zabláját majd szétrágta ez a két lóprimadonna, és öklömnyi vérrel vegyes fehér tajték volt már szájuk sarkában. Alighanem a körvadászatról a szél kibogozhatatlan lelki komplexumokkal gyötrődött szegény. Ez is egyik érthetetlen szeszélye volt, hogy most, télvíz idején vágyott ki a falu, sőt, a magányos tanyai kastély csöndjébe a grófkisasszony, fis aztán ilyen sétakocsikázásokat tett. Társalkodó úő nélkül, a hintó sarkába húzódva kívánta ő megtenni kizárólag ezeket a sétautakat. Hiába állt rendelkezésére nagy, csukott, kényelmes autó és egy veszekedett gyors kis sportkocsi. Vagy hát a romantikus csörgős szánkó is ott volt neki. De ha egyszer a grófkisasszony ezeket a járműveket utálta vagy unta, és a kedélyes régi hintón akart kocsikázni? Mi bűn ez utóvégre, ha valaki megteheti? Hát szóval, kibukkant a grófkisasszony hintója a fasorból a nyílt országútra. Paprikás a mezőn, az országút előtt, megtorpant a varjúk jelezte bizonytalan veszély előtt. Most azonban már látta Paprikás, hogy az ostoba varjak a hintótól riadtak meg. Hintót, szekeret pedig nem egyet látott már Paprikás messziről, közelről az országúton. Sosem fenyegetett nyulat veszély abból. Paprikás tehát kimérte a távot a közelgő hintó és az országút átkeresztezése kazt, iramához mérve, és hajrá, az országútat keresztezni kellett, a hintó is egyidőben ért oda. Nohát, egy hivatalos vadászkutya, hajtás közben, pláne egy fenét is törődik egy urasági hintóval. A vizsla iramodtában vett egy kis kanyart, hogy éppen neki ne menjen a hintó lovainak. De bizony okvetlen előttük akart átjutni az országúton, fis sikerült is neki! Azaz, hogy! Hajszálnyira a két nemes, toporzékoló paripa előtt rontott el a vizsla. A két paripa nagyot horkant, nagyot vetett csojtáros fején. De ezzel kész is lett volna az incidens. Hanem az a ronda póráz, a vizsla nyakában, ahogy ide-oda csapkodott, hát mikor már a vizsla túl lett volna a balszélső lovon is, a póráz, csapp! Rácsapott és rátekeredett a ló mellső lábára. Csak egy szempillantás felére. Már kis is tekeredett. De az elég volt a szörnyű balesetre! A vizsla a rántástól rögtön a lovak alá, a hintó alá került. A két ló rögtön égnek ágaskodott. A balsó balra ugrott meg, a másik előre rontott. A kocsis hiába volt már elkészülve a bakon erre a kutyakomédiára! Keze bsibbadt volt már a gyeplő állandó szorításától. fis a ló mindig csak látszólag enged kocsisa akaratának, ha enged. Mert ha a ló megvadul, az emberi erő pelyva csak neki! A hintó megvadult lovai, szóval, cLegenda a rjyhi.. „ papnkgS ro TERSANSZKY J. JENŐ Balról, a völgy mélyén, az m M országút húzódott fölfelé a falunak. A terep szabad volt. M Csak a távírópóznákon ült né- 0 hány elkeseredett varjú. Figyelték a körvadászokat ezek a varjúk, és nyalták előre csőrüket ama vérmocsokra és bőrcafatokra, amik a vadászat után maradnak a havon. A vérmesebb képzeletű varjak persze esetleg a mezőn felejtett nyúlhullákban is reménykedtek. Paprikás bátran loholt az országút felé. A varjú rossz ómen, nyúlbabona szerint. Viszont kényszerű szövetségese a nyúlnak minden madár. Veszély közeledtét leghamarabb jelzi a légi posta. ennek a két nemes paripának is az orrára fújta a puskapor, vér, vadbunda szagot, és attól váltak makrancosabbá a rendesnél is. Meg-megesett, hogy a könnyű hintó félretorpanó, nekivetemedő táltosaival úgy járt keresztbe-kasba az országút hosszán, mint a rossz borona. Hogy miért járta ez a hintó így ezt a kálváriás kocogást? Ennek oka az volt, hogy a hintóbán a grófkisasszony ült. A grófkisasszony idegbeteg volt. Egészen komplikált neurotikus bántalmai voltak a kontressznek. Pozitív helyi neuralgiák is kínozták, bénulások, rángások, finom teste legkülönbözőbb részeiben. Szekréciós zavarok léptek föl nála. fis persze már iszkolt is Paprikás neki az országúinak. O, a hintó messzi tartott még idefelé, mikor már Paprikás rég túl volt az országúton. Mindössze a hintó kocsisa mondta hátra a grófkisasszonynak, a régifajta cseléd bizalmasságával: — Hő, e nem jó, méltósága. Nyúl utunkba keresztbe! Erre így tesznek: ide köpök, oda köpök, Krisztina-babona, büdös a fokhagyma! Akkor mindentől szűnik a rontás!- A grófkisasszony szoktatta hozzá ezt a bugaparaszt kocsit, hogy komázhassék vele, nagyon tudott mulatni a grófkisasszony ilyen naív állatok mókáin, mint ez a kocsis. Most is elmosolyodott a grófkisasszony, és színleg belebocsátkozott a babonás hiszékenységbe. így felelt a kocsisnak: — Igen, csakugyan hallottam én is erről a babonáról. De csak hajtson tovább azért, Miska! Hát a kocsis a maga részéről szívesen elköpött volna balra, jobra, hogy feloldja a rontást. De rühellette a grófkisasszony előtt a köpködést... Azt nem is veri ki a fejéből soha senki holtáig most már, hogy nem azért történt, az ami erre történt. Mert hiszen Paprikás nyomában ott rohant a vizsla, ciholva, havat túrva, fis pont arra a pontra, ahol a kutyának 18
